2008. június 23., hétfő

Az apák napjáról

Internet- és térerőhiányos badacsonyi kóricálásaink miatt felgyűlt pár poszt - ez az apáknapos dolog is majdhogynem aktualitását vesztette, hiszen e nagyszerű ünnep hivatalosan az elmúlt hét vasárnapjára (azaz június 15.-ére) esett. Ettől függetlenül azért a dolog megér egy bejegyzést, mert 1) így legalább a kezdő anyuka felkészülhet a jövő évire; 2) ez az apáknapja-ügy pontosan körülírja az apasággal kapcsolatos legsúlyosabb társadalmi problémákat. Vigyázat, borzalmasan hosszú poszt!

Ha még éltek volna bennem kételyek azzal kapcsolatban, hogy a magyar társadalom az elképzelhető legkonzervatívabbak közé tartozik, amihez képest a hindu kasztrendszer vagy a perzsa ajatollah-rezsim liberális mennyország, akkor tavaly március 18., azaz apaságom kiderülése óta e kételyek tökéletesen szertefoszlottak. És azóta az is nyilvánvalvá vált, hogy e társadalmi konzervativizmus egyik legfontosabb megnyilvánulási területe a család és a nemi szerepekről alkotott kép.

Az egyik legsúlyosabb dolog, amivel szembetalálkoztam, hogy hiába próbáltam bármiféle magyar nyelvű szakirodalomhoz fordulni: ezekben az apának tökéletesen másodlagos szerep jutott, mindössze egy-két bekezdés vagy még annyi sem. (Akkor még végképp) kezdő apukaként semmiféle eligazítást nem találtam arra nézvést, hogy miféle mentális kihívásokkal kell szembenéznem, milyen brutális hatást gyakorol egy pre- vagy posztnatális stádiumban lévő gyerek az apai élet- és gondolkodásmódra, az apa mindennapi cselekvéseire. Anyuka így, anyuka úgy - minden könyv, honlap, buta fórum és okos szakember csak azt a képet erősítette, hogy a terhesség, a szülés, a csecsemőkor valami obskurus női ügy, mint a körömlakkozás vagy az érdektelen árleszállításokról való végtelen diskurzus. Legnagyobb meglepetésemre kiderült, hogy magyar nyelven lényegében semmi értékelhető nem olvasható az apai szerepvállalásról, az apai viselkedési modellekről, az újszülöttel való apai kommunikációról vagy akár a Couvade-szindrómáról. Sehol sem esik szó az apai öntudatról (annál több az ostoba, hiú és ellenszenvesen macsó apai büszkeségről), arról az elképesztő érzelmi hullámvasútról, amibe nem csupán az anya, hanem bizony az apa is beleül, végighullámhegy-völgyezve negyven hetet, meg ami még utána jön. Minden kezembe kerülő szakkönyv félreérthetetlenül feltételezett magának egy olvasót - és ez az olvasó nyíltan és kimondva az anya volt. Apukáról meg csupán ennyi: tehermentesít, biztonságot ad, este hazajön és öröm nézni, ahogy játszik a gyerekkel. Na jó, de hogyan? Forrt bennem a düh és a tanácstalanság.

Főleg akkor lettem nagyon dühös, amikor elkezdtem felfedezni az angolszász nyelvterületen tobzodó, brutálisan gazdag blogoszférát - az öntudatos, kiegyensúlyozott apák blogjait és közösségeit, amelyek (terhességének mentális bizonytalanságai ellenére fantasztikusan segítőkész, megértő, türelmes és intelligens lakótársam bölcs biztatása mellett) lényegében az egyetlen támpontot jelentették az apaszerep kialakításában.* Sajnálatos módon egykeként még otthonról, a szüleimtől sem tudtam mintákat hozni. Az ifjú hommelette megszületéséig lényegében nem volt a kezemben csecsemő, két óránál többet soha nem töltöttem gyerektársaságban, olyan apa pedig egyáltalán nem volt ismeretségi körömben, akinek viselkedését modellként fogadhattam volna el. A néhány apák által írt könyv pedig (noha akadt köztük kifejezetten szórakoztató) felszínesen és erőltetetten elhumorkodta az egészet. Nehéz, de vicces - körülbelül ennyi volt, ami kiderült belőlük, ezt meg már magamtól is sejtettem.

Voltaképp magamtól kellett rájönnöm, hogy az apaság érés, egy soha véget nem érő önismereti folyamat, és ennek a folyamatnak nemhogy a közepe, de igazából a kezdete az a szülőszobai pillanat, amikor érzed, hogy megfordul a világ (egészen pontosan a feje tetejéről a talpára, mint Marx tette szegény Hegellel). Bár Augustinustól is sokat tanultam a dologról, de valójában csak az ifjú hommelette döbbent rá arra (nap mint nap), hogy mit jelent a feltétel nélküli, önfeladással határos szeretet. Az önfeladást nem úgy kell érteni, hogy az apuka lemond az esti korcsmázásról vagy nullára redukálja időrabló hobbitevékenységeit - persze erről is szó van, de ezek az ügyek eltörpülnek a valódi önfeladás mellett. Amellett, hogy az énedet teljesen alárendeled egy másik énnek - jelesül a gyereknek. Félreértés ne essék, nem az akaratodat rendeled alá az ő akaratának, például minden józan belátásod ellenére vattacukrot vásárolsz neki, amikor hisztériás rohamában földhöz veri magát. Nem erről van szó.

Sokkal inkább arról - és ez nagyon új élmény a kezdő apuka számára -, hogy létezik egy lény, akit feltétel nélkül úgy fogadsz el, ahogy van. Drága lakótársam terhessége alatt sokat készültem arra, hogy ne úgy nézzek a gyermekemre (most tudatosan használom az egyesszámot) mint elvárásaim és vágyaim majdani beteljesítőjére. De mint a kis hommelette születésekor kiderült, felesleges volt a tréning: amikor először tartottam a kezemben, hús a húsomból, egy szempillantás alatt értettem meg, hogy - mint minden újszülött - valóságos személy, individuum, saját világgal, saját énnel, amit én minden körülmények között, feltétel nélkül tiszteletben fogok tartani. Korábban soha nem tudtam elképzelni a szeretetnek ezt a brutális erejét, és azt, hogy a szeretet ilyen kötelékét semmiféle szó és semmiféle tett nem képes szétszakítani. Már-már dogmatikus és szentimentális katkó dumának tűnik, de ez a szeretet valóban felszabadít.

Van persze még egy csomó más dolog is: felelősség, lemondás, törődés, munkamegosztás, nevelés stb., amikről itt most szándékosan nem beszélek, mert az apaságnak egy olyan mozzanatát akartam leírni, amiről - butaságból vagy szemérmességből, ki tudja? - mindenki mélyen hallgat. E hosszú ömlengés igazából azt a célt szolgálta, hogy legalább egy kis szeletét bemutassam az "apaszerep" gazdagságának, az apaság felszabadító élményének. Mert erről a kis szeletkéről és erről az élményről méltatlanul kevés szó esik. Az apa nem (vagy nem csak) támasz, tehermentesítő, pótpelenkázó, hanem az egyik szülő, aki sanyarú biológiai adottságainál fogva nem képes ugyan szülni és szoptatni, de ettől a két apróságtól eltekintve éppoly gazdag, átélt és mély viszonyt tud kialakítani (sőt, ez kötelessége is!) a gyermekével, mint az anya.

Ilyen értelemben az apák napja nem valami fura angolszász hóbort, nem a political correctness egy túlhajtott kozmopolita vadhajtása. Nem hülye divatmajmolás, nem is konc, amit néhány ajándékként szolgáló leárazott nyakkendő vagy kifutó szériás palmtop kíséretében odavethetünk szegény apukáknak. Sokkal inkább egyfajta emancipációs állomás, mint mondjuk a Gay Pride, annak nyilvános elismerése nők és férfiak, anyák és apák részéről egyaránt, hogy az apa, az apai szemszög, az apai részvétel az anyáéhoz hasonlóan kulcsfontosságú egy gyerek teljes világának létrejöttében. És ezt ebben a nyomorú országban, ahol az apák (a "családfők") túlnyomó többsége van olyan ostoba, hogy bármilyen okból kivonja magát a családi élet nagy részéből, az anyák meg általában beszorulnak a macsóista háztartásbeli-gettóba, nem lehet eléggé hangsúlyozni.

Nagyon nehéz kiszakadni az "apuka húzza az igát, anyuka pisztergálja a gyereket" szörnyű modelljéből. Lehet, hogy az önismeret teljes hiányáról tanúskodik (majd a drága lakótárs kioszt, ha nem így látja), de e sorok írója aránylag jó apának és aránylag jó, bár néha túlságosan dominanciára törő társnak tartja magát; mégis gyakran kapja magát azon a semmivel sem igazolható viselkedésen, hogy egyszerűen lepasszolja az ifjú hommelette-et. Már két órája bőg az éjszaka közepén? Jöjjön anyuka, és oldja meg. Nem akar rendesen enni? Majd anyuka befejezi az etetést. Eljött a fürdés ideje? Apuka kicsit fáradt, nem lehetne, hogy ma anyuka fürdessen? Azt hiszem, ez a fajta apai viselkedés megbocsáthatatlan. Puszta gyengeség, 1) annak beismerése, hogy anyuka jobban csinálja; 2) annak elismerése, hogy apuka számára mindig van egérút, apuka kiszállhat, van hova hátrálnia. Pedig ez drámai tévedés: apukának (Orbán szép szavaival) nincs hova hátrálnia, és nem szállhat ki, apuka nem lehet kevésbé elkötelezett, mint anyuka. Semmi más, mint visszaélés, kihasználása és egyben megerősítése annak az ugarszagú, velejéig és mocskosan konzervatív szemléletnek, ami jó előre leosztja a családi szerepeket és alapvetően a férfiak relatív kényelmére, illetve a nők alávetettségének megerősítésére szolgál. A nők, az anyák meg mit tehetnek - egyetlen módon vívhatják sajátos szabadságharcukat, mégpedig úgy, hogy ha már magukra vannak hagyva, akkor kisajátítják a gyermekekkel kapcsolatos beszédet. Ezért van az, hogy az összes könyv, nevelési és gondozási tanácsadó, mentális és fizikai felkészítő a nőkhöz szól, az apukák meg képzetlen, felkészületlen vagy jó esetben autodidakta zombiként ténferegnek a gyerekszoba csodálatos univerzumában.

Ha az apák napja valamit is hozzátesz e barbár családmodell és -szemléletmód felszámolásához, akkor bizony van értelme - és ma Magyarországon ez az egyetlen értelme.

*Volt egyébként másik támpont is - bármilyen hülyén, okoskodón és pökhendien hangzik, ez imádott filozófusom, Merleau-Ponty fenomenológiája volt, de erről majd máskor inkább.

13 megjegyzés:

  1. teljes mertekben egyetertek, bar kvazi szabaduszo egyetemi emberkent konnyen beszelek: igy nem lehetetlen ugy iranyitani az eletemet, hogy tobbet vagyok a kiscsajjal, mint a gyesen levo anyuka, es ennek kovetkezteben, nyilvan totalisam alaptalanul, elhitetnem magammal, hogy en vagyok az egyes szamu, default, szulo.

    A bejegyzes egyetlen eleme, amivel nem ertek egyet az az, hogy az angolszasz vilagban ez maskent lenne, mert nincs maskent, sot, Angliaban sokkal sulyosabban aszimmetrikus az anya-apa viszony es Amerikaban csak azert nem, mert az anyak huznak vissza dolgozni 6 het utan. A szocialista Kanada az egy eves gyessel furcsa modon szinten sulyosan anyakozpontu - a gyest elvileg barmelyik szulo kiveheti, de valahogy az esetek 95 szazalekaban megis az anya veszi ki.

    Na, Merleau-Ponty-ra kivancsi leszek.

    VálaszTörlés
  2. Nem magát az angolszász világot irigylem, hanem azt, hogy arrafelé sokkal jobb a szakirodalom.

    VálaszTörlés
  3. Igen, de ez a szakirodalom igazabol szubkulturanak szol: az apasagot komolyan vevo szulok szubkulturajanak, ami kb. ugyanolyan jelentos, mint a punk-rock szulok szubkulturaja (akikhez szinten sok konyv es blog szol, amelyek nagyon viccesek egyebkent, pl. hany honapos korban lehet biztositotut szurni a gyerek fulebe...)

    VálaszTörlés
  4. Mit számít, hogy egy szubkultúrának szól, ha legalább létezik, mintákat ad, közösséget teremt stb.? Magyarul ennyi sincs...

    VálaszTörlés
  5. Jövőre felkészül az anyuka.

    Nem is a kihátrálás, lepasszolás, hanem a "be nem lépés", az evidenciaként kezelés, hogy anyuka természetesen ott van és figyel és játszik stb. Valami ilyesmi: ha mindkét szülő otthon van, anyuka nem dől le aludni szó nélkül, apuka viszont igen.

    VálaszTörlés
  6. Ejnye, lakotars, azert ez nem szep. Legalabb egy 'ledolok egy felorara' lehetne...

    VálaszTörlés
  7. Anyuka orvul kihasználta, hogy ledőltem egy fél órára, és megpróbált befeketíteni. A nagyobb baj az, hogy közben majdnem a kacsacomb is befeketedett a sütőben, azaz majdnem odaégett. Vasárnap délutáni idill lakótárséknál.

    VálaszTörlés
  8. De a meccssörön megosztozott velem, szinte magától, ez nagyon pozitív. Pedig nem is nézem a meccset.

    VálaszTörlés
  9. Es Bella kinek drukkolt? Hanna a hollandokat nagyon csipte, nyilvan a narancssarga miatt...

    VálaszTörlés
  10. Nem drukkolt. Kicsi még a lesszabályhoz, szigorú és következetes szülőként egyébként sem engedjük, hogy a globális nagytőke által manipulált öncélú nacionalista erőszakot nézzen a televízióban.

    VálaszTörlés
  11. Nincs is tévénk... (még jó, hogy a neten már lehet ilyesmiket nézni).

    VálaszTörlés
  12. Ja egy dologban azert nem ertek egyet, ez a 'felszabadit' valoban katko (ezt a szlenget a kilencvenes evekben meg nem hasznaltuk, de nekem nagyon tetszik) duma, a gyerek a felszabaditasnak es 'belso szabadsagnak' (egy elozo post-ban) szerintem epp az ellenkezojet hozza, megpedig azt, hogy minden pillanatban amikor ebren van, a figyelmem fele ora iranyul, ami alatt nagyon prozai dolgokat kell erteni: eleri-e a villamat, veszelyesen kozel van-e az asztal eles szelehez, etc.
    Amikor meg nem vele vagyok, akkor probalok annyi mindent elvegezni, amennyit tudok es olyan gyorsan, ahogyan tudom. Olyan, hogy ulok egy kavezo teraszan es nezem a felhoket felSZABADultan, hat nem jellemzo.
    De talan nem ertettem meg rendesen, mi is ez a felszabadit/belso szabadsag duma?

    VálaszTörlés
  13. Na, ez úgy látszik - féltem is ettől - túl bonyolult. Szerintem a keresztények ezt értik, mert én is pont ezen keresztül értettem meg a keresztényeket. (Pölö, hogy miért a legnagyobb áldozat a gyermek - a Fiú - feláldozása.)

    Persze, a gyerek egy csomó külsődleges kötöttség és irányultság (bár mondjuk az olyan dolgokra figyelés, amiket leírtál, már-már figyelmet nem igénylően rutinszerűek). De éppen az intencionalitásban rejlik a szabadság. Hogyan is fogalmazzam meg: szóval képzeld el, hogy nézed a Sziklás Madonnát (persze eredetiben, és nem ezen a fos reprón). A figyelmed teljesen a képre irányul, az irányítja a tekinteted, de közben mégis a szabadság élményével ajándékoz meg, egyszerűen a kép gazdagsága okán. Vagy mint amikor Tarkovszkij Tükörét nézed. A gyerek is valami ilyesmi, persze sokkal intenzívebben.

    Ez így értelmes?

    VálaszTörlés