2007. november 1., csütörtök

Szülészetlátogatás

A kezdő apuka döbbenten ébred rá, hogy bájos utódja belépett életének tizenegyedik hónapjába. Ez nem csupán azt jelenti, hogy immár tíz hónap eltelt az ifjú hommelette születése óta, hanem azt is, hogy mindössze két hónap van hátra első születésnapjáig. Akik régóta követik e blog bejegyzéseit, azok pontosan tudhatják, hogy a kisded születése körüli zűrös időkben jó pár hónap kimaradt: a kezdő apukát magukkal sodorták az események, ezért aztán blogja is tetszhalálra ítéltetett. Az utóbbi hetekben némiképp fellélegezhet, ezért eljött az ideje, hogy visszamenőleg befoltozza a lukakat - elszórt jegyzeteiből, drága lakótársa visszaemlékezéseiből, orvosi leletekből és egyéb értékes relikviákból megírja például a kis omlettke születéstörténetét és az első pár hónap eseményeit. Erre a következő nagyszerű módszert ötlötte ki: az ilyesfajta visszaemlékezős posztok "Retrospektív" néven futnak, egy-két napon át "legfrissebbként" szerepelnek, majd kíméletlenül visszadatálódnak arra az időpontra, amikor meg kellett volna írnom őket (ez a dátum szerepel majd a posztok elején is). Később csak a "retrospektív" címke utal majd arra, hogy visszatekintő bejegyzésekről van szó. A cél nem más, mint az, hogy gyermekünk születésnapjára nagyjából felszámoljam a fehér foltokat. Első "retrospektív" posztunk a gyerekvárás egy fontos fordulópontját, a majdani szülészeten tett bemutatkozó látogatásunkat írja le. Atmoszférikus fotók, hihetetlen izgalmak és sokkoló fordulatok belül!

Mindenekelőtt néhány szó arról, hogyan is került két (pontosabban három) tévelygő bárányka Mindenszentek e napfényes délutánján pont a Péterfy Sándor utcai Kórház szülészetére. Egy korábbi posztban már futólag említettem, hogy micsoda szakszerű és gondos körültekintéssel választottunk szülészorvost: mivel korábbi életünk során felelőtlenül oly bénán építettük social networkünket, hogy közel s távol nem akadt egyetlen ismerős szülész-nőgyógyász sem (vagy ha akadt, akkor azzal ittam együtt épp eleget cefreszagú kocsmák mélyén, hogy egy másodpercre se bízzak benne), ezért radikális megoldáshoz folyamodtunk. Egykori házunk első emeletén bekopogtunk a rendelőbe, rárontottunk az első utunkba kerülő nőnemű (drága lakótársamnak ez volt az elsődleges szempont) szülészorvosra, és némi szimpátia-puhatolózás után azonnal felkértük. (Így utólag megjegyezhetem, és ebben talán drága lakótársam is egyetért, hogy életünk egyik legjobb döntése volt.) Majd talán egyéb retrospektív feljegyzésekben részletesebben beszámolok a terhesgondozási folyamatról, szülészorvosunk megdöbbentő aprólékosságáról (aminek többek között az lett az eredménye, hogy lakótársamnak majdnem új gondozási könyvet kellett nyitnia - ha két nappal tovább hordja ki a gyermeket, bizonyosan betelik a régi), a szimpátiának és tiszteletnek azon finom hálójáról, ami - megkockáztatom: kölcsönösen - szövődött köztünk.

A lényeg: a doktornő vállalta, hogy végigvezérli lakótársamat a terhesség rögös, trombózisgyanúval, lágyéksérvvel, vizesedéssel, drámai laborleletekkel és hasonló embertelen mókákkal kikövezett keresztútján. Ugyanakkor igen becsületesen közölte, hogy őt éppen mostanság (májust írtunk) bocsátják el szép szóval a tök bizonytalan helyzetű Schöpf-Merei Kórházból, és nagy valószínűséggel a Péterfybe megy, de a harmadik trimeszter kezdetéig ne is nagyon reménykedjünk abban, hogy bármi konkrétumot tud mondani. Nagyszerű, gondoltam, itt állunk egy első terhességgel, egy lényegében a telefonkönyvből véletlenszerűen kiválasztott szülészorvossal, és fogalmunk sincs, hol lesz a szülés. Mondjuk abban az időszakban arról sem volt fogalmunk, hogy a szülés után hol fogunk lakni, úgyhogy ezt a helyzetet már-már lakótársi jellegzetességnek fogtuk fel. Nem is aggódtunk sokat, inkább elutaztunk Szlovéniába, beszerezni kalandos terhességhez elengedhetetlen halmérgezést és toxoplasmosist.

Mire visszaértünk, tisztult a kép, doktornőnk valóban a Péterfybe került. A magyar egészségügy és terhesgondozás sajátos állapotát mutatja, hogy drága lakótársam a szülészorvos nőgyógyászati magánrendelésére járt, az official terhesgondozási vizsgálatoknak a Schöpf-Mereiben vetette alá magát, de a szülésre kijelölt kórház a Péterfy volt. Az ősz jobbára azzal telt, hogy intenzív kíséleteket tettünk arra, hogy egy lakáskölcsön-ügylet keretei között hosszú távú, negyedszázados stratégiai szövetséget kössünk valamely nagyobb lakossági bank hiteldivíziójával. Így történhetett meg, hogy a 38. gesztációs hét előtt a környékére sem mentünk a Csikágó e népszerű közintézményének. Persze október végére már kezdett rémesen kellemetlen lenni a helyzet. Eddigre már - doktornőnk ajánlására - szülésznőt is szereztünk, akit azonban még sosem láttunk. Na nem baj, vigasztaltuk magunkat, a gyerekkel sem váltottunk még egyetlen szót sem, aztán valahogy majd csak kijövünk 18-20 évig. De aztán már nem tudtuk tovább húzni a dolgot, mégiscsak kínos lett volna a kitolási szakaszban érdeklődni a folyosókon, hogy merre is van a szülőszoba, úgyhogy e napfényes novemberi délutánon besétáltunk a kórházba.

Megmondom őszintén, én azelőtt még sosem jártam a Péterfyben. Aki valaha besétált az auláig, el tudja képzelni mély megdöbbenésemet. Mindenütt kedvenc anyagom, a csodás süttői márvány, a magyarországi reneszánsz pompás alapeleme, ez a gyönyörű, mélyvörös, a kőzetben kipreparálódott ammoniteszektől szemkápráztatóan irizáló ammonito rosso (ilyenben tobzódik egyébként a metró Batthyány- és Kossuth-téri járólapja, meg a Széchényi-könyvtár belső borítása) - mintha csak a Bakócz-kápolnába lépne az ember. A süttői márvány (noha igazából nem is márvány) a szememben többet ér, mint bármilyen nyalka carrarai metamorf ebhajgelit.

És amikor beljebb érve megpillantottam az aulából nyíló két szárny üvegtéglás padlózatát, majdhogynem súlyosabb sokkot kaptam, mint amikor először megláttam az ifjú hommelette ultrahangképét. Ezer közül megismerem Gothár Péter zseniális filmjének, az Idő vannak e semmivel sem összetéveszthető helyszínét. Amikor először megnéztem, napokig nem tértem magamhoz attól a hátborzongató, sűrű, szürreáliába hajló kórházi atmoszférától, aminek legfontosabb eleme pont ez az üvegpadló volt. Fogalmam sem volt róla, hol vették fel, meg voltam győződve arról, hogy díszlet. És most itt állunk rajta, a tervek szerint három hét múlva szülő lakótársammal, a fény majdnem úgy sugárzik a padlóból, mint Gothár filmjében, szinte azt várom, hogy Zala Márk feltűnik az egyik pillér mögül. Sokkoló élmény volt. Elárulhatom, szegény lakótársam számára is: ő halál idegesen és nyugtalanul ténfereg majdani szülésének színhelyén, a kezdő apuka meg gyermeki lelkendezéssel áradozik az auláról. Én mindenesetre meg voltam véve, az sem érdekelt volna, ha fent a szülészeten fakírágyra kényszerítik az anyákat (majdnem arra kényszerítik egyébként) és mélyhangú, kétméteres nővérek dominacsizmában bömbölik a Lili Marleent, a Péterfy Sándor utcai Kórház - legalábbis az épület - belopta magát a szívembe.

Aztán persze a későbbiekben gondosan kilopta magát onnan, de ez későbbi posztok témája.

A Péterfy szülészete egyébként, hogy eljussunk végre főtémánkhoz, a magyar találékonyság mintapéldája. Tökéletes megvalósulása annak az elvnek, hogy hogyan lehet egy bizonyos funkciót a funkcióra tökéletesen alkalmatlan térben elhelyezni. Ennek a Nagy Magyar Alapelvnek az eszenciális megnyilvánulása ugye a köztársaság jelképe, a Parlament épülete, de említhetném a Nemzeti Színházat vagy a Néprajzi Múzeumot, esetleg a Magyar Televíziót. E példaértékű épületek sorába áll be a Péterfy is. A szülészet emeletén az első, ami szembetűnik: a gigantikus, kihasználatlan terek, tárgyalók, társalgók, előadótermek és brutális méretű, leginkább a Chaplin Diktátorában látható irodához hasonló helyiségek. A következő illusztráción felhívom a figyelmet az ízléses mészkőszoborra (az "anyaság", ugye!), az ökonomikusan elhelyezett pálmaszerűségre, és arra, hogy később, a lényegében folyamatosan bent töltött négy nap alatt soha senkit nem láttam erre járni.



Persze anyag, az van, az ajtókban ilyen csodás intarziák:



Némi vidámságot csempész a vajúdó anyák segélykiáltásaitól feszült miliőbe ez a bejárattal szemben található, finom ízléssel díszített és feliratozott kávéautomata.



(Itt kell megjegyeznem, hogy ha valaki éveket tett rá az életéből, hogy megtalálja a főváros legrosszabb kávéját, akkor ne keressen tovább. Ez még 24 órás nemalvás, gyerekszülés-asszisztencia, a kezdőapasággal járó totális szellemi lepusztulás után is ihatatlan.)

Maga a szülészet zseniálisan van elosztva, mintha valaki pszichológiai átnevelőtábort akart volna létrehozni. A vajúdó- és szülőszobák lengőajtós bejárata ugyanis pontosan az osztály bejárata mellett van. Itt vezet a fő (és egyetlen) közlekedési útvonal. itt tömörülnek az ajzott családtagok, ez előtt mennek el a látogatók, erre járnak az anyák pisilni és zuhanyozni, az itt elhelyezett padokon kell várakozni, miközben bentről folyamatosan zúdul ki a szülések összetéveszthetetlen hangorkánja. Anyák zihálása keveredik felsíró csecsemők bömbölésével, műszerek csattogásával, és ami a legbaljósabb: a néma csönddel. El lehet képzelni egy terhesvizsgálatra érkező mindennapos anyuka lelkiállapotát, amint a hangok hálójában falfehéren várja, hogy NST-re szólítsák. Nem is kell elképzelni, megmutatom:





Maga a szülőszoba egyébként meglehetősen kulturált, és - aminek később óriási jelentősége lesz - örömmel állapítottam meg, hogy keleti fekvésű. Megismerkedtünk a szülésznővel is, aki szintén fantasztikus választásnak bizonyult. A Péterfy köztudomásúan a (nem tudom, hogyan kell ezt mondani helyesen) "liberálisan konzervatív" vagy "középutasan anyabarát" kórházak közé tartozik, ami kb. annyit jelent, hogy van szép nagy gumilabda meg CD-lejátszó, ugyanakkor a szülő nő lábát kíméletlenül kengyelbe szorítják és mereven elzárkóznak a gyertyafény+otthonról hozott perzsaszőnyeg kombótól. De ez már egy másik poszt témája.

Első szülészetlátogatásunk összességében sikerrel zárult: megtudtuk, hogy a kávét termoszban kell hozni, hogy a szülésznőnk jó fej, hogy a lengőajtók rettenetesen nyikorognak, hogy a Péterfy tömbjét zseniális belsőépítészek tervezték, hogy a legkevesebb hely a kismamáknak jut, hogy gondnokság mint olyan lényegében nem létezik, hogy a legnagyobb urak a liftkezelők, hogy a szülészeten nincs férfivécé és hogy lehet labdán vajúdni. A szülőszobából kiszűrődő zajok segítségével elsajátítottuk a fapofával való rettegés nemes művészetét, úgyhogy búcsúzóul nem maradt más, mint egy jelképértékű fotó elkészítése a lépcsőházban:

2 megjegyzés:

  1. Koszonom az elismero szavakat. Cserebe megjegyzem, hogy a poszt utolso kepe is akar bekerulhetett volna az Ido van-ba.

    Egyebkent kicsit elfelejtettem mar (oly regen volt) az uvegteglas beallitast, arrol nem csinaltal kepet?

    VálaszTörlés
  2. Nem, de ott a link a szövegben: http://www.mafilm.hu/img_browser_h.php?ssz=26&t=f&id=13

    VálaszTörlés