2008. október 31., péntek

Tizenegyedik havi összefoglaló

Utolsó előtti havi összefoglalónkhoz érkeztünk. A kezdő apuka ugyanis elhatározta, hogy első utódjának első születésnapján véget vet ezeknek a rezüméknek: rohadt hosszúak, rohadt sokáig tart őket megírni, egy csomó minden nem kerül beléjük és egy csomó mindent kifelejtek belőlük. Úgyhogy jelentős módszertani változás áll majd be ifjú hommelette-ünk fejlődésének követésében. Hogy milyen, azt még nem találtam ki, de biztos nagyon frappáns megoldás lesz. De addig is nézzük, milyen elsöprő és viharos evolúción esett át gyermekünk az elmúlt harminc napban!

Először is: átbucskázott a fején és egy apró tündér vált belőle. A hónap eleji rettenetes, kórházzal, kórokkal, fogyással, véget nem érő siránkozással, éjszakai nyekergésekkel tarkított napok tovatűntek. A lelkes kisded meglepően kiegyensúlyozottá vált (legalábbis az október eleji stádiumhoz képest), az éjszakák 70 százalékát csont nélkül átalussza, és rettenetes soványsága (az alulkalorizáltság, ugye!) is eltűnőben van, békésen kerekedik a képe, az étvágya elképesztő, és a hazatérő apukát egyre ritkábban fogadja az egész napos nyivákolásba belerokkant, robbanásveszélyes, borderline anyuka.

Napi rutin
Azt kell mondjam, nem éppen gyorsreagálású szülői hadtestünknek jó tíz-tizenegy hónap kellett, amíg képes volt kialakítani a gyerek folyamatosan változó igényeihez alkalmazkodó, rugalmas, és mégis stabil menetrendet. Egészen pontosan nem is menetrendről van szó, hanem egyfajta hangoltságról, amellyel úgy tudjuk követni az ifjú hommelette igényeit, változásait, rezdüléseit, hogy közben végre magunkat sem zsákmányoljuk ki teljesen a szó mentális és fizikai értelmében. Persze ebben igen nagy szerepe van annak, hogy omlettkénk is jóval alkalmazkodóképesebb, mint mondjuk három hónapja. Csak egy példa (de ez a példa örök, a kisgyermekes szülők okulására): a fogzás, mi más. Bár utódunk félreérthetetlenül és folyamatosan fogzik, azaz nyálban fürdik, a fenekét és szemtelen képét minden héten kiütések borítják el, a korábban tapasztalt rettenetes nyűglődéshez képest meglepő önuralommal tűri az ínyét birizgáló kényelmetlenségeket. Egyszerűen feltalálja magát, azonnal szerez egy karkötőt/fiolát/rágókát/kavicsot/papucsot és azt kezdi csócsálni, akkor erőkifejtéssel és odaadással, hogy a kezdő apuka már-már arra gondol, hogy lelkesen rágcsáló gyermekével bontatja a söröket.

Bár a bejáratott két napközbeni alvás időpontja továbbra is ide-oda csúszkál, ettől függetlenül aránylag stabil napirend alakult ki. Az itt leírtakhoz képest nincs sok változás, azzal a minimális eltéréssel, hogy megkezdtük addikt utódunk lehozatalát az anyatejről - immár végleg elmaradt a délelőtti szoptatás. A maradék kettő (a hajnali és az esti) is inkább már csak a tisztesség kedvéért, a meghitt mozdulatsorért és a gyermek megnyugtatásáért van, mert drága lakótársam szerint értékelhető mennyiséget már nem tud adni a kis omlettnek.

A napi rutin színképe tehát markánsan eltolódott: egyre kevesebb alvás, egyre kevesebb szoptatás, egyre több evés (pontosabban: mértéktelen zabálás) és egyre több játék és zúzás.

Mozgás
Na, ez az a témakör, amiről hosszú-hosszú görgetésnyi bejegyzéseket tudnék írni (nem mintha másról nem). Végérvényesen kedvenc szórakozásommá vált az ifjú hommelette sokoldalú cselekvéstárának megfigyelése és elemezgetése. Egyszerűen elbűvöl és lenyűgöz, ahogy elsajátít új mozgásformákat, ahogy az egyes elszigetelt cselekvés-szekvenciák hetek-napok alatt bonyolult mozdulatsorokká szerveződnek, ahogy a korábban suta és bénácska gesztuskezdemények magabiztosan uralt struktúrákká állnak össze. Mintha az egész gyerek nagyszabású bizonyítéka lenne az általam oly nagyra becsült Piaget adaptációs modelljének. Igazi káprázat követni, ahogy egy tíz-tizenegy hónapos csecsemő a dinamikus, aktív cselekvés révén fokozatosan elsajátítja önmagát és környezetét. Ahogy megteremti az alkalmazkodás és alakítás finom egyensúlyát, nos, ez egyszerűen elképesztő. Álljon itt egyetlen példa, gyermekünk második sikeres lemászása az ágyról (az elsőt ugyanis, a meglepetés erejénél fogva nem tudtuk megörökíteni:



Jól látható, hogy mi minden ötvöződik egy ilyen apró sikerben. A mozgássornak lényegében egyetlen eleme sincs, amit ne sajátított volna el korábban: előremászással indul, majd megfordul, karjaival kitámaszt, egyensúlyi helyezetet keres... mindössze öt centiméter hiányzik ahhoz, hogy eljusson egy másik ismert testhelyzetbe, az ágyba-kapaszkodva-állásba. Az egésznek ez az öt centi a kulcsa, pontosabban az, hogy milyen taktikát választ az öt centi áthidalására. Ezen a ponton teljes mentális és fizikai apparátusát mozgósítja: finom kinézéssel segítséget kér kegyetlen édesapjától; de nem azt akarja, hogy mi szedjük le az ágyról, hanem azt, hogy valamilyen módon (mondjuk egy feléje nyújtott kézzel) biztonságérzetet adjunk. Megmondom őszintén, nekem nem is lenne szívem felkapni, és lerakni a földre. Ugyanis a végén jól látható az a kitörő öröm, ami az önállóan, ugyanakkor biztonságban végrehajtott produkciót kíséri. És omlettkénk öröme nem csak a kitörő szülői tapsviharnak szól, hanem a sikeresen végrehajtott cselekvéssornak is. A mai napig nem értem ennek a vágynak vagy késztetésnek a forrását: a mai napig nem értem, hogy mi az a motiváció, ami egy csecsemőt így hajt előre a fejlődésben, az új mozgásformák elsajátításában.

Amíg ezt az erőt látom omlettkénkben, addig egy cseppet sem aggódom, hogy valamit nem időben csinál. A magam részéről sutba vágtam a különböző fejlődési táblázatokat. Drága lakótársam néha aggódva jegyzi meg, hogy gyermekünk még mindig nem tapsol, noha az összes fejlődési napló szerint már tapsolnia kellene. Én a magam részéről a kis omlett intellektuális érettségének bizonyítékát látom e hiányosságban: Sarah Vaughan, Nina Simone, Frank Sinatra, Rosztropovics, Richter, Horowitz mind halottak. Nincs már egy igazi előadóművész szerte e világon, minek tapsoljon hát a gyerekünk? Különböző tárgyakat, kockákat, műanyagbaszokat viszont nagy precizitással ütöget össze, a kezdő apukát is pontosan célzott pofonokkal ébresztgeti reggelente, úgyhogy a Dévény Anna-féle fejlődésnapló elvárásait maximálisan teljesíti.

Legfőképpen azt nem értem, hogy mi ösztönzi arra, hogy felálljon. Alkalmazkodás? Mert mindenki áll körülötte? Mert magasabbról jobban lehet látni? Mert elér dolgokat? Annyi bizonyos, hogy napjának nagy részét álldogállással tölti, immár örökre az elmémbe rögzült a látvány, ahogy jobbára valami nagyméretű bútorba kapaszkodva egyik lábáról a másikra áll, így dülöngél boldog motyogással, hosszú perceken keresztül. Néhány másodpercre képes önállóan megállni (főleg olyan estekben, amikor hirtelen mindkét kezére szükség van, például a fejére teszek egy izgalmas mintázatú zoknit és két kézzel nyúl érte), majd - nekem legalábbis ez a benyomásom - amikor észreveszi, hogy semmiféle támaszték nem áll rendelkezésére, látványosan összeomlik.

Két álló testhelyzet között továbbra is négykézláb közlekedik, immár egy Abramst megszégyenítő dübörgéssel. A legnagyobb fejlődést az átmeneti mozgások gyakorlásában produkálta: immár hihetetlenü könnyedén változtat pozitúrát - ülésből állásba, állásból négykézlábra, hasról hátra, hátról hasra. Jómagam ezt könyvelem el a legnagyobb pozitívumnak. Egy stabil egyensúlyi helyzetben megmaradni nem nagy kunszt. De bonyolult, folyamatos mentális kontrollt igénylő mozgásokat végrehajtani, kiélezett egyensúlyi helyzeteket uralni, és mindenekelőtt váratlan szituációkat (botlás, elmozduló támaszték és hasonlók) kezelni és korrigálni - na, ez már tényleg a tizenegy hónaposok kiváltsága.

Játék, kommunikáció, együttműködés
Bár a tizenegyedik hónap a mozgásfejlődésben is megkapó változásokat hozott, az igazi robbanás a kommunikációban és együttműködésben következett be. Ezen a területen elsöprő a fejlődés, mi, gyermeküket folyamatosan alábecsülő szülők, csak kapkodjuk a fejünket.

A játékban például múlni látszik a rombolási kényszer. Eddig, ha egy tornyot építettem elé, azonnal és elemi erővel rombolta földig. Két héttel ezelőtt legnagyobb megrökönyödésemre elmaradt a félreérthetetlen kézmozdulat, ehelyett alig hittem a szememnek: két kézzel megfogta legfelső három elemet, és egyben leemelte azokat. Pár nappal később pedig olyat tett, amit előtte még soha: sután egymásra helyezett két toronydarabot.

A legnagyobb forradalmat egy hatalmas pöttyös labda robbanotta ki. Az első napokban egyszerűen csak a piros alapon fehér pöttyök kötötték le a figyelmét, de egy kis idő múltán professzionális módon kezdte megérteni a működését. Mostanra odáig jutottunk, hogy labdasportokban meglehetősen képzett lakótársi bírálóbizottságuk (anyuka kiugrott kosaras, apuka elfuserált vízilabdás) lassan kiadja a játékengedélyt. Egykori pólósként el kell mondanom, hogy omlettkénkkel nagyon szórakoztató dolog labdázni. Dobálni persze még nem tudja (dobál helyette minden mást, mobiltelefontól teleobjektívig), de céltudatosan gurítja felénk. A kezdő apuka teljes atavizmusba hullott: be kell vallanom, életem legszebb pillanatai közé tartoznak azok, amikor hármasban labdázunk a gyerekszobában. A labda-dolog odáig fajult, hogy az ifjú hommelette már a fürdőkádjában is követeli a pöttyöst.

Emellett a legfontosabb dolog, és ez valódi meglepetés számomra, hogy számos esetben ő kezdeményez. Nem egyszerűen ismert játékokat, hanem ő maga talál ki újabb és újabb mókákat. Korábban már leírtam az elsőt, a kétkanalas játékot. Azóta több játékot talált ki, csupa olyat, amit nem mi mutattunk neki, hanem magától hozta létre őket. Az egyik a tenyeres-kukucskálós. Egy szép vasárnap délelőtti ágybanhempergés közben megfogta a tenyeremet, maga elé tartotta és váratlanul beletemette az arcát; úgy kukucskált ki az ujjaim közül. De mindez még nem volt elég, néhány másodperc múlva felemelte a fejét, felém fordította a saját tenyeremet és rányomta az arcomra. Majd újra a saját arcához vezette és így tovább. A másik vicces, bár az előbb leírtnál jóval idegesítőbb játék, amikor etetés közben egyszer csak fogja magát és ráharap a kanálra. Ott szorítja a fogai között, nem engedi el, és egész szemtelen pofázmányát elönti a csintalan derű. Lehet, hogy túldimenzionálom e játék jelentőségét, de meggyőződésem, hogy ez az etetés ritmusát megtörő játékos huncutkodás a legnagyobb előrelépés gyermekünk mentális fejlődésében. Ugyanis, ha jól értelmezem, abból a feltételezésből indul ki, hogy nekem elvárásaim vannak vele szemben: berakom a szájába a kanalat, ő leszopogatja róla a pürét, én kiveszem a kanalat és adom a következő adagot. Azzal, hogy ráharap a kanálra, megtöri az evés jól bejáratott ritmusát, egyben áthágja az elvárásaimat, azaz megtréfál. Én azt várom el tőle, hogy elengedje a kanalat, mint azt az esetek túlnyomó többségében teszi. Ő nem engedi el, tehát átver, és ez a tény földöntúli boldogsággal tölti el. Semmi más ez - de majd a kognitív elméletekben képzettebb kezdőapuka-sorstársaim kijavítanak, ha nem így van -, mint a theory of mind első megjelenése, tehát annak a felismerése, hogy a másik a mienkétől eltérő mentális tevékenységet folytat. Erősíti ezt a feltételezést, hogy az etetés során többször megcsinálja ezt, de sosem egymás után, és mindig kiszámíthatatlan idő- (pontosabban kanál-)közönként, azaz azt is felismeri, hogy a tréfa csak abban az esetben sikerül, ha biztosítva van, hogy én nem számítok rá. Tehát kezdi feltérképezni az elvárások, feltételezések, szándékok bonyolult hálózatát - kezdi felismerni a másikat.

Legalább öt-hat ilyen saját fejlesztésű társas játéka van, mindegyik közös jellemzője, hogy ő irányít bennük. Ő az aktív, cselekvő ágens, míg a játszópartner bizonyos értelemben alárendelt szerepet játszik, bár a kölcsönösség azért jelen van ezekben a mókákban. (Kicsit olyan ez, mint a sakk, két ember játssza, közösen elfogadott szabályrendszer szerint, de mégiscsak az ifjú hommelette vezeti világost, azaz ő kezdeményez.)

A kezdő apuka csak egyetlen dolog miatt aggódott omlettkéjével kapcsolatban, jelesül amiatt, hogy megítélése szerint túl hamar abbahagyott egy-egy játékot. Nagyon ritkán mélyült el igazán valamiben, 1-2 perc múlva már rohant is a következőhöz. Drága lakótársam nagyszerű megoldást eszelt ki e problémára. Fogott egy nagy dobozt, belesüllyesztette a játékok nagy részét, csak néhányat hagyott elöl, és párnaponta rotálja őket. Így aztán nincs annyi inger omlettünk körül, végre nem rohangál eszelős törpecézárként egyik játéktól a másikig, úgyhogy most már átlagosan 5-6 percre nőtt az egy dologgal eltöltött idő.

Rengeteg dologról kellene még írnom, bár már így is monumentális méretűre duzzadt e poszt (többek között ezért is fogom abbahagyni e havi összefoglalózást). Még egy dolgot mindenképp meg kell említenem a kommunikációval kapcsolatban, ez pedig a szövegértés. Hommelette-ünk, mint minden más tizenegy hónapos csecsemő, természetesen elsősorban szituációkat ért meg: megyünk játszani, most fürödni fogunk, megjött a papa, itt a Bercikutya, látod, ott a hinta és így tovább. Ugyanakkor bizonyos gyakran ismétlődő szövegek egy idő után elválnak a szituációtól, és önállóan is értelmet nyernek. Például az "Adsz egy puszit?" kérdés korábban mindig csücsörítéssel, ölelő mozdulattal, közeledéssel párosult. Ilyenkor inkább mi adtunk puszit omlettkénknek. Aztán a helyzet, a szülői gesztusok szép lassan leváltak a kérdésről, és eljutottunk odáig, hogy a kérdés elhangzása után már bármilyen szituációban és mindenfajta ráutaló szülői gesztus nélkül puszit ad utódunk (már amennyiben úgy hozza a kedve). Hasonló a helyzet a búcsúzkodó integetéssel, az erőteljes tiltással vagy az öltözködésnél elvárt mozdulatokkal. Na, ezzel a mélyenszántó és rém eredeti wittgensteiniánus nyelvfilozófiai megállapítással búcsúzom, drága lakótársam majd szétkommenteli a posztot, ha kihagytam valami lényegeset.

További izgalmas havi összefoglalók emitt.

1 megjegyzés:

  1. Ez a video abszolute szuper. Bar szerintem nem ugy nez ki, hogy a szuloi kez a biztonsagot jelenti szamara, hanem hogy 'na nehogy mar segisenek, amikor en magam is meg tudom csinalni'...

    VálaszTörlés