2008. november 8., szombat

Apák páholya

Apák páholya, igen. Persze nem a szó színházi, sokkal inkább szabadkőműves értelmében. Lehet, hogy egy kicsit hülyén, vagy ami még rosszabb: fellengzősen hangzik, de apának, különösen kisgyerekes apának lenni tényleg majdnem olyan, mint egy titkos társaság tagjaként őrizni valami rejtett, belső tudást. E nagy valószínűséggel drámaian közhelyesnek ígérkező posztban a kezdő apuka megpróbálja körüljárni az apaságot mint csoportlélektani jelenséget.

Persze valójában fogalmam sincs, milyen a szabadkőművesek viszonya a tudáshoz és csoportjuk, azaz páholyuk egyéb tagjaihoz. Sosem voltam szabadkőműves (meg ha az lennék, gondolom akkor sem oszthatnám meg a nyilvánossággal), nem vagyok rózsakeresztes, Rotary-tag, Skulls-member, még egy nyomorult öregdiák-körbe sem léptem be soha. Szektákkal, egyházakkal, párt-alapszervekkel nem haverkodom, idestova húsz éve lényegében kizárólag egyéni sportokat űzök, tehát belső tapasztalatom igazából nincs arról, hogy mit ad hozzá egy szubjektumhoz és mit jelent számára a zárt csoporthoz való tartozás erős élménye. Ugyanakkor a kezdő apuka gyerekkori emlékmorzsáiból, gittegyletes kalandjaiból, vízilabdás élményeiből, beszélegetésekből és műalkotásokból azért felépített egy képet, és erre a képre meglepően hasonlít az apaság csoporttudata.

Minden szociálpszichológiai munka közhelyként kezeli, hogy a csoporthoz való tartozás - legyen az a csoport egyházi közösség, bobcsapat vagy éppen szabadkőműves páholy - alapeleme a közös és kizárólagos tudás, aminek birtoklása megkülönböztet minket másoktól. Ez a tudás persze nem csak racionális ismeret lehet (a szabadkőműveseknél mondjuk pont az), hanem transzendens élmény (a katolikusoknál mondjuk a megváltás-megváltottság élménye), az összeszokott mozdulatok közös végzésének ereje (például egy szinkronúszó-csapatnál), a közösen bírt nyelv, hagyományok és kultúra (természetesen a nemzetről van szó), a felváltva rágott nagy szent gitt és hasonlók. E tudáshoz még két dolog kapcsolódik szorosan: a szertartás, amely során az eljövendő csoporttag bebizonyítja, hogy méltó a csoporttagságra (azaz rendelkezik e tudással vagy legalábbis e tudáshoz való joggal), illetve a tudással járó felelősség - azaz az ahhoz kapcsolódó jogok és kötelességek rendszere. Ilyen jog például a többiekkel való egyenrangú és beavatott együttlét, ami önmagában is óriási örömet okoz, illetve ilyen kötelesség például a tudás felelősségteljes megőrzése és az annak megfelelő cselekvés.

Bizony, amióta a kezdő apuka kezdő apuka lett (nevezzük ezt a pillanatot a Két Csík Eljövetelének), egyre inkább az az érzése, hogy valami különös, gnosztikus tudás birtokosa - vagy inkább részese. Egy idő után azon kapta magát, hogy ez a furcsa "beavatottság" örvényként szívja magába és nem engedi. És amikor eljött a szülés pillanata (bemegy egy kicsit laza, kicsit bohém, kicsit felelőtlen csávó a kórházba és egy teljesen más ember jön ki onnan), amit apai szemmel nehéz másként értelmezni, mint a beavatás nagyszabású rítusát, akkor nyerte el felvételét a páholyba.

Azóta a szektás csoportöntudat minden jelét tapasztalja magán. "Mi kommunisták" - gondolja Sztálin nyomán - "különös anyagból vagyunk gyúrva." Mi, a kisgyerekes apák, tudjuk mi a stájsz, szemhunyorításból értjük egymást. Egykor tisztelettel vegyes álmélkodással tekintettem a nőkre, akiknek elég egyetlen találkozás, és oly nagyszerűen egymásra tudnak hangolódni, hogy tíz perc csevej után már a legelképesztőbb intimitásokról képesek diskurálni. Aztán a kezdő apuka - legnagyobb meglepetésére - döbbenetes tempóban jutott el abba stádiumba, amelyben más, adott esetben szinte vadidegen apukákkal a lehető legkönnyedebben társalog gátrepedésről, méhlepényről, gyerekkaka-állagról, szemváladékozásról és hasonló felemelő témákról.

Egyfajta mély, elemi cinkosság alakult ki minden kezdő apukával. Apák, akikkel a munkahelyemen eddig csupán néhány szót váltottam, jobbára munkatémában, most rajtaütésszerűen hatalmas babaruhás-csomagokkal jelennek meg, és órákig pofázunk gyerekügyekről. Tök ismeretlen emberekkel vigyorgunk egymásra idülten, amikor eltoljuk egymás mellett a babakocsit. A piacon a szintén kisgyerekes zöldségessel együtt elemezzük az Alexander-körte aktuális állapotát, és azt, hogy milyen formában érdemes adni a kisdednek. (A legdöbbenetesebb az volt, amikor egy csodálatos, mélyen szeretett rokonom halotti torán egy általam sosem látott családi barát, midőn megtudta, hogy háromhetes a gyermekem, azonnal azt kezdte ecsetelni, hogy húsz évvel ezelőtt ő hogyan akarta falhoz csapni háromhetes gyerekét, mert már nem bírta az állandó éjszakai sírást, és mennyire furdalja a lelkiismeret azóta is e gondolatáért.) A lényeg: mindannyian tudjuk, hogy miről beszél a másik, hogy mi jár a fejében, és mi az, ami mindannyiunkat összeköt. Mindannyian egy különös szekta, de inkább azért mégiscsak páholy tagjai vagyunk, a gnózis birtokosai, a beavatottak.

És hogy mi ez a bizonyos tudás, a beavatottságnak ez a különös állapota? Hát ezt nagyon nehéz megfogalmazni. Rengeteg összetevője van, a büszke felelősségérzettől a feltétlen szeretet élményének megtapasztalásáig vagy a gyerekkel alkotott összhang gyermektelenek számára felfoghatatlan transzállapotáig. E tudás legérdekesebb eleme, ami a kezdő apukára (a feltétlen szeretet-dolgon túl) a legelemibb hatással volt: a fókuszpont elmozdulása. Többször írtam már James Gibson affordancia-elméletéről, melynek fontos részeleme, hogy - nagyon leegyszerűsítve - a világot, a környezetünket önmagunkra vonatkoztatva érzékeljük. Az affordancia a tárgynak olyan tulajdonsága vagy inkább minősége, ami lehetőséget ad számunkra, hogy azzal a tárggyal kezdjünk valamit. A kalapács affordanciája, hogy - az erőkar révén - alkalmasnak lássam arra, hogy nagyokat üssek vele. Persze ez a megfogalmazás így egy kicsit primitív, mert nem mutatja meg világosan, hogy "hol is van" ez a tulajdonság. Immanensen a tárgyban vagy csak "én látom bele"? Legokosabb azzal elütni a kérdést (mert ez a poszt mégiscsak a kezdő apukáról szól és nem Gibsonról), hogy ez egyfajta kölcsönhatás, nagyon hasonló imádott Merleau-Pontym kiazmus-modelljéhez. A lényeg az, hogy a környezetet érzékelésünkben/tapasztalásunkban önmagunkra vonatkoztatjuk, és így lépünk kölcsönhatásba vele.

Na, ebben hozott óriási változást az ifjú hommelette feltűnése a kezdő apuka világának horizontján. Már drága lakótársam terhessége alatt történt bizonyos elmozdulás, de a szülés, a Nagy Beavatás aztán végképp eltolta a középpontot. Azóta ugyanis nem vagy nem csak - szinte a legelemibb, perepcionális szinten sem - magamra vonatkoztatom a világot, hanem egy másik szubjektumra. Igen, kitaláltátok, az ifjú hommelette-re. És itt a kulcs az a különös tapasztalat, hogy nem csak egyszerűen figyelek rá, gondoskodom róla, igyekszem óvni a veszélyes helyzetektől (ilyen sikeresen, ugye), vagy sokszor eszembe jut, hanem egyszerűen rá vonatkoztatva érzékelek. Egyszerűen ráhangolódtam a kis omlettre. Ha az affordancia például a tárgyak veszélyességét is jelenti, akkor a gyerekem számomra minden tárgyat új tuljadonságokkal ruház fel. A fából készült, helyes kis táncoló katicát gyilkos, lenyelhető izének érzékelem (hangsúlyozom, nem arra gondolok, hogy veszélyes lehet, hanem egyszerűen veszélyesnek érzékelem), az ágy peremét többé nem ágyperemnek, hanem szakadéknak látom és így tovább. Percepcióm e különös "önmagából kilépése", ez a kihelyezett gyújtópont az egyik legkülönösebb tapasztalat - nem csak az apaság, hanem életem egyik legkülönösebb tapasztalata.

4 megjegyzés:

  1. Teljes mertekben egyetertek, hogy ez egy perceptualis valtozas. De ha te is igy gondolod, akkor azt nem ertem, amit anno egy korabbi bejegyzesben a felszabadultsagrol irtal. Ha a vilagot a gyermeked szamara rejlo affordanciak tomegenek latod, ez nem igazan indukal felszabadultsagot. Most nem talalom a korabbi bejegyzest, valamikor nyaron volt talan.

    VálaszTörlés
  2. Nem a percepció, hanem a szeretet felszabadító erejéről írtam. Itt és itt.

    Nem sok értelme van az érzékelés kapcsán "felszabadulásról" vagy "szabadságról" írni. Nem azért, mert az előbbi kizárja az utóbbiakat, hanem mert nincs közük egymáshoz. Hacsak a percepciót nem munkaként vagy megkötöttségként fogod fel. De ez csak nagyon szélsőséges esetekben van így, például a Mechanikus narancsban. A mindennapi életben a percepció nem kvantált, nincs sok értelme olyasmit mondani, hogy "minél többet érzékelsz, annál kevésbé vagy szabad". Az érzékelés öntudatlan (bár elismerem: rém bonyolult) mechanizmusok sorozata. Ami a gyerek esetében megkötöttséget jelenthet, az nem abból fakad, hogy öntudatlanul rá vonatkoztatva érzékeled a világot, hanem azokból a tudatos manőverekből, amelyekkel a rá leselkedő veszélyeket megpróbálod elhárítani. Hogy egy példával éljek: nem az a nehézség, hogy a forró sütőt veszélyesnek ítéld, hanem hogy távol tartsd tőle a gyereket.

    Egyébként másfajta szélsőséges esetekben a másikra vonatkoztatott percepció is lehet felszabadító. mondjuk egy csúcsminőségű festményt bámulva. A percepciód alárendelődik a képnek (ha úgy tetszik, a festő intenciójának), az irányítja a tekinteted, mégis a szabadság élményét nyújtja. Klee és Rothko, azt hiszem ők ketten a legjobb példa.

    VálaszTörlés
  3. Nem igazan blog-kommentar tema, de ez a fajta masikra vonatkoztatott percepcio szerintem nagyon is ellene dolgozik annak, amit a nagy Ottlik ugy irt le az eloszoban, hogy "az erzekeles szabadsaga".

    VálaszTörlés
  4. Szeretjük, tiszteljük a nagy Ottlikot, de szépírónak azért jobb volt, mint episztemológusnak. "Szabad vagyok, mert azt csinálok, amit akarok", illetve "szabadon választhatok a Lukács két lépcsője között" - ez inkább ironikus rendszerkritika, semmint az érzékelésre vonatkozó releváns megállapítás.

    VálaszTörlés