2009. január 16., péntek

En touto nika...

...vagy esetünkben inkább In hoc signo vinces, E jelben győzni fogsz, ahogy az megjelent Nagy Konstantinusnak, mielőtt Róma alatt rommá verte volna Maxentius hadait. Természetesen ezzel a poszttal is régóta tartozik már a kezdő apuka, de mostanra már összeszedte magát annyira, hogy nagy nehezen összefoglalja ifjú hommelette-kéjének kalandjait a jeleléssel. Ugyanis eddig vajmi kevés szó esett e témáról e blogban, de első életévének végefelé elrángattunk apró utódunkat egy vidám "jelnyelvi tanfolyamra".



Az előző mondat persze két ponton is hibádzik: először is nem jelnyelvi tanfolyamról volt szó, az még meglehetősen korai lenne egy 12 hónapos gyermek számára, másodszor nem is annyira az ifjú hommelette-nek szólt a dolog, hanem a szüleinek. Omlettkénknek inkább mászkálós-dorbézolós kaland volt az egész, akiket itt jelelni tanítottak, azok inkább a szülei voltak.

Az előzményekhez szorosan hozzátartozik, hogy a kezdő apuka mindenképpen fontosnak tartotta, hogy gyermekünk előbb-utóbb megismerkedjen a jelnyelv rejtelmeivel. Ennek egészen prózai oka van: édesapám siket és ezért a gyermek és a nagyapa gördülékeny kommunikációjának ez az egyetlen járható útja. Ettől függetlenül nem gondoltuk, hogy ilyen korán szerét ejtjük a jelnyelvi képzés kezdeteinek, apám szerint - akinek, pár témába vágó könyvvel, tanulmánnyal és összeállított szöveggyűjteménnyel a háta mögött meglehetős gyakorlata van a jelnyelvi képzés módszertanában - nagyjából hároméves kor körül érdemes nekikezdeni. Ám egyik lakótársi kedvencünkön, az ikreiket mérhetetlen empátiával, humorral és meghitt odaadással (és persze ízléses mértékű önsajnálattal) nevelő Pohlyék családi blogján ráleltünk a lehetőségre: jelelés babáknak.

Ha nem túlságosan intim a kitárulkozás, bevallhatom: ahogy öregszem, úgy fogyatkozik azon dolgok száma, amelyek zsigerileg hatnak rám, amikről rögtön az jut az eszembe, hogy most azonnal ki kell próbálni őket. (A gyerekesdi előtt utoljára talán a snowboard volt ilyen, de harmincvalahány évesen, másfél nap csetlés-botlás, durva ízületi bántalmak és a testem teljes felületét elborító kék-zöld foltok hatására gyorsan letettem középtávú tervemről, a helikopteres snowboard-szűzhavazásról az Elbrusz oldalában.) Na, ez a baba-jelnyelv viszont pontosan ilyen volt: azonnal zaklatottan rohantam lakótársamhoz, tőlem ritkán látható határozottsággal kijelentettem, hogy erre márpedig elmegyünk, és gyorsan bejelentkeztem a következő induló tanfolyamra.

Nehéz megmondani, hogy miért váltott ki ilyen elemi hatást belőlem ez a babajelelés-dolog, amikor - drága lakótársam a megmondhatója - ősi és rendíthetetlen gyanakvással szemlélek mindenfajta fejlesztésorientált csecsemő- és kisgyerek-tanfolyamot. Talán az úszás volt az egyetlen dolog, amit bevetettünk, de annak is inkább a szórakozás-oldala érdekelt, semmint az, hogy ifjú utódunkat a korai stimulálás segítségével készítsük fel a Nagybetűs Életre. Annyi bizonyos, hogy minden gyerekneveléssel kapcsolatos dolognál, tanfolyamnál, metódusnál, módszertannál, hitelvnél és szabálynál először az árnyoldalt veszem észre - a jeleléssel kapcsolatban viszont semmiféle negatívumot nem leltem, sem intuitíve, sem a későbbi utánajárás és alapos átgondolás során.

De hát mi is ez a tanfolyam? Tulajdonképpen nem más, mint egy hathetes gyorstalpaló, amely során a szülőknek (hangsúlyozom, a szülőknek és nem a gyerekeknek) megtanítanak néhány (kb. 60-80) alapvető gesztusjelet, és ezek mellé elsajáttítatnak egyfajta attitűdöt, amivel megkönnyítik vagy gördülékennyé teszik e jelek alkalmazását. Bár a jelek a siket jelnyelvből származnak, nem jelnyelvi tanfolyamról van szó. Elsősorban azért, mert szinte kizárólag morfológiát oktatnak, szintaktikát egyáltalán nem, másrészt ebben az esetben - mivel alapvetően halló gyerekekkel történő kommunikációra használják - a jelelés a mutatott jel és a kimondott szó, tehát mozdulat és hangalak egységén alapul. (Szemben a "valódi" jelnyelvvel, ahol a gesztus az elsődleges, és bár az ajkak is részt vehetnek a jelelésben, hangképzés nemigen történik.) A tanult jelek köre pedig tényleg a legelemibb tevékenységeket, személyeket és tárgyakat fedi le: papa, mama, eszik, iszik, éhes, szomjas, álmos, fáradt, alma, körte, krumpli, kér, köszönöm, még, add ide, veszélyes, óvatosan, segítség és így tovább.

Az egész tanfolyam tulajdonképpen egy - minden egy-másfél év körüli egészséges gyermek szülője számára nyilvánvaló - kommunikációs
gap áthidalására irányul: mindenki megtapasztalhatta, hogy ebben az életkorban a gyerekek kommunikációs igénye jóval szélesebb, mint amit testi és mentális adottságaik lehetővé tesznek. Egy csomó dolgot tudnak, egy csomó dolgot megértenek, tisztában vannak az igényeikkel, de ezeket még nem képesek egyértelműen kifejezni - egyszerűen azért, mert még biológiailag nem elég érettek, mentálisan pedig még nem elég fejlettek ahhoz, hogy beszéljenek, azaz a nyelvet hajlékony kommunikációs eszközként használják. Ez aztán rengeteg frusztrációt szül (pontosan látom például, hogy méhünk gyümölcse mennyire felbassza az agyát, amikor olyasmiket mondok neki, hogy "nem értem, mit akarsz") szülőben-gyermekben egyaránt. Viszont egy egyértelmű gesztusjel elsajátítására minden adottságuk megvan - annál is inkább, mivel néhány kortárs gyerekpszichológiai kutatás szerint az egy-kétéves kor közötti kisgyerekek amúgy is egyfajta kiegészítő gesztusnyelv segítségével sajátítják el a "beszélt nyelv" későbbi hajlékony alkalmazásához (például a mondatszerkesztéshez) szükséges mentális műveletek egy részét.

Az alapvetés tehát a következő: mivel a gyerekek előbb képesek egyértelmű, jelszerű gesztusok elsajátítására, mint a beszédére, ezért igyekezzünk minél többet kommunikálni velük ezen a "gesztusnyelven", így azt tőlünk eltanulva jóval hamarabb képesek lesznek kifejezni magukat, mint beszéddel.



A mi esetünkben ehhez a szép ideához még az említett családi indíték is járult, illetve még egy fontos dolog, amiről egyébként nem kizárt, hogy pusztán a kezdő apuka fantazmagóriája. A jelelés ugyanis nagyon szép dolog, abban az értelemben, hogy jó nézni, akárcsak egy különösen hatásos táncszínházat. Szerény véleményem szerint a jelelés igencsak hozzájárul a testtudatosság erősítéséhez: mozdulataid pontosabbak, kiegyensúlyozottabbak lesznek, jobban és precízebben "lakod be" a téged körülvevő teret, jobban érted a saját testedet és így tovább. Manapság, amikor az általános és középiskolai oktatás egyre inkább arrafelé halad, hogy - a totálisan leépített torna- és művészeti órák módszeres kipusztításával - ne harmonikus felnőtteket, hanem puszta bőrzsákba bújtatott, telitömött agyakat képezzen (akik aztán később egy falra akasztott óriás LCD elé beállított futószőnyegen vagy szobabiciklin próbálják restaurálni a testükhöz való viszonyt keddenként este nyolc és kilenc között)... Szóval manapság nehezen túlbecsülhetőek egy ilyesfajta jeleléstanfolyam előnyei.

Itt most egy kitérőt kell tennem, ugyanis nehéz úgy a babajelelésről beszélni, hogy nem ejtünk szót magáról a siket jelnyelvről. Említettem már, hogy hangsúlyozottan nem jelnyelvi tanfolyamról volt szó. Általában ugyanis éles különbséget szokás tenni a jelelt magyar nyelv és a magyar jelnyelv között. A kettő messze nem azonos, sőt! A jelelt magyar nyelvben - tulajdonképpen ennek alapszintű elsajátítása volt e tanfolyam célja - ugyanis magyar mondatszerkezeteket alkalmazunk, kimondott, precízen ragozott és toldalékozott szavakkal és ezeket jelekkel kísérjük. A jelnyelv ezzel szemben önálló idióma, teljesen sajátos, csak a jelnyelvre jellemző szerkezetekkel, amelyekben a hagyományos ragozást gesztusok, mozdulatok, összevonások és sűrítések váltják fel. Ha a jelelt magyar nyelvet le akarjuk írni, akkor veszteség és deformáció nélkül megtehetjük: rendes magyar mondatokat kapunk, csak gesztusjelek nélkül. Ezzel szemben a jelnyelvet nem lehet egy-az-egyben papírra vetni, mert egy "súlyosan sérült" magyar szöveget kapnánk - itt a gesztusjeleknek lényegi szerepük van, ezeket szabályosan le kell fordítanunk írott - vagy éppen beszélt - magyarra. De ettől az apróságtól függetlenül butaság lenne a magyar jelnyelvet fejletlenebbnek, egyszerűbbnek vagy csökevényesebbnek tartani a szabatos beszélt/írott magyarnál. A maga módján éppoly gazdag, árnyalt, sokoldalú és hajlékony, mint bármelyik nyelv, éppúgy lehet rajta ezerféleképp szerelmet vallani, misét celebrálni vagy vicceket mesélni, Cyrano monológja éppoly szórakoztató, éppúgy lehet John Locke-ról, Schrödinger macskájáról vagy a játékelméletről társalogni, és természetesen éppúgy lehet bővérűen, hosszan és pirulásra késztetően káromkodni, mint bármelyik más nyelven.

Innen válik érthetővé az a kívülálló számára meglepő álláspont, amit a siketek jó része - köztük apám is - képvisel: hogy a siketek közössége elsősorban nyelvi és - ebből következően - kulturális kisebbég. Elképesztő jelentősége van e tétel kimondásának, mindenekelőtt a Magyarországon élő körülbelül hatvanezer siket és - kisebb mértékben - körülbelül félmillió nagyothalló önbecslése szempontjából. Nem lehet eléggé hangsúlyozni azt a tényt, hogy mit jelent számukra az, hogy halláshiányukat vagy -károsodásukat nem fogyatékosságként, hanem - a jelnyelven keresztül - egyfajta identitásképző erőként határozzák meg. Ráadásul a jelnyelv mint identitás nem pusztán az önértékelés miatt fontos - a dolognak van egy mélyebb, egyszerre fejlődéslélektani és nyelvfilozófiai aspektusa is.

Élénken emlékszem még azokra a szörnyű időkre, amikor az ország siketiskoláiban tilos volt a jelnyelv használata. A nyolcvanas-kilencvenes éveket a "jelnyelvisták" és az oralisták (a hangzó beszéden alapuló oktatás hívei) szó szerint kíméletlen küzdelme jellemezte. Az oralisták német oktatási tradíciókon alapuló állásontja világos és sziklaszilárd volt: a siket gyermekek oktatás-nevelésének a "rehabilitációra" és az integrációra kell irányulnia, ami azt jelenti, hogy a gyermeknek meg kell tanulnia a "helyes" artikulációt és a szájról olvasást, ily módon lehetséges az idomulás a többségi társadalom kommunikációs eszköztárához. Az artikulációt és a szövegértést - mivel egy siket gyerek esetében magától értetődően nem állnak rendelkezésre az ezeket szabályozó és kontrolláló mechanizmusok, egyszóval a hallás - csak külsődleges elemek (pl. a szájmozgás) mechanikus ismétlésével lehet begyakorolni. Mivel ez iszonyú munka, ezért lényegében mindent ennek kell alárendelni. (Erre egyetlen, jól érthető, sokkoló és a maga értelmetlenségében megvilágító erejű példát mondok, Kósa Ádám, a SINOSZ jelenlegi elnökének példáját: előfordul, hogy földrajzórán a felelés abból áll, hogy a delikvens percekig az Afrika szót próbálja helyesen artikulálni.) Mivel a jelnyelv (az oralisták szép és mélyen empatikus terminus technicusával: "a mutogatás") úgymond akadályozza a beszédértést és az artikulációt, így kozvetve az integrációt (az "akadályozás" gondolom azt jelenti, hogy reális alternatívát kínál a kommunikációra), ezért teljesen tiltott dolog.

Mindebből teljesen világos az oralisták nyelvfilozófiai alapállása: a nyelv használata (ha úgy tetszik, a beszéd, ami a Derrida által élesen kritizált filozófiai hagyományban
természetesen maga a nyelv) néhány jól begyakorolt szabály és eljárás mechanikus működtetését jelenti. Ezeket a szabályokat teljesen külsődleges módon el lehet sajátítani (például a helyes artikulációhoz nem szükséges a hallás kontrollja, elég csak "sokat gyakorolni" bizonyos szájtartásokat), és máris működik a "beszéd-gép". Mintha mondjuk azért tudnánk mondatokat alkotni, mert a nyelvtanórán megtanultunk mondatfát rajzolni.

Ezzel szemben a jelnyelv "forradalmi" propagálói meglepő módon egy ízig-vérig konzervatív álláspontot képviselnek: a nyelvhasználat nem annyira mechanikus szabálykövetés és puszta kommunikációs funkció, hanem biológiai adottságainkon alapuló, az élő és aktív használat (de nem tréning!) során elsajátított, szubjektumunk formálásában kulcsfontosságú mentális és fizikai cselekvés. A nyelvet nem megtanuljuk, hanem kialakul - ez az első és legfontosabb különbség az anyanyelv és a később elsajátított "idegen" nyelvek között. Az anyanyelvet - félrevezető neve ellenére - nem az teszi anyanyelvvé, hogy az anyánk is ezt beszéli, hanem az, hogy ezt elsajátítva alakul ki világról alkotott belső reprezentációink rendszere, azaz elménk struktúrája (és bizonyos értelemben biológiai struktúránk is, nem véletlenül szívnak mondjuk a magyarok annyit a francia "r" betű kiejtésével, vagy éppen a franciák a kiejtett szóeleji "h"-val). Egy születésétől fogva siket gyerek számára az akusztikus mintázatokból, fonémákból összeálló beszéden alapuló nyelv nem lehet anyanyelv, mert egyedfejlődésének kulcsfontosságú pillanataiban (például az utánzással való tanulás időszakában) biológiai okok miatt nincsenek reprezentációi a beszédről. Viszont ha a hangzó beszédet behelyettesítjük egy ahhoz hasonlóan kifejező és strukturált jelnyelvvel, akkor minden okunk megvan azt feltételezni, hogy mentális reprezentációi éppoly gazdagon szervezettek lesznek, mint halló embertársáé.

Tény, hogy ebben az esetben a magyar nemzetiségű siket gyermek nem magyarul tanul meg, hanem magyar jelnyelven. Ilyen értelemben a magyar nyelvet (például az írást) később idegen nyelvként sajátítja el, mert ebben az esetben nem csak arról van szó, hogy bizonyos akusztikai mintázatoknak, "fonémáknak" bizonyos grafikus alakzatokat kell megfeltetni (mint a betűírásos nyelveknél), hanem egy teljesen eltérő szintaxist kell elsajátítani. De nem is ez a lényeg, hanem az, hogy a nyelvet a "jelnyelvisták" nem elsősorban kommunikációs funkciónak tekintik (bár annak is), hanem a megismerés eszközének és alapvető szubjektumteremtő struktúrának. Nagyon leegyszerűsítve a dolgot: ha a nyelvhasználatunk mechanikus és redukált (például perceken át próbáljuk kiejteni az "Afrika" vagy az "útelágazódás" szavakat - ez utóbbi kitűnő példa, láthatjuk, ahogy a jelnyelvi tolmács türelmetlenül várja, hogy nagyszerű miniszterelnökünk végre képes legyen kifejezni magát), akkor gondolkodásunk is mechanikus és redukált lesz. Ezzel szemben ha nyelvhasználatunk természetes és korlátozásoktól mentes, akkor a gyermekben a reprezentációk és az ezeket összekapcsoló szerveződések igen gazdag mintázata alakul ki.


Persze ez az egész jóval bonyolultabb, mint amit itt amolyan botcsinálta konyhanyelvészként összehordtam. A dolog végkicsengése mindenesetre az, hogy a jelnyelv jó dolog - elég egyetlen pillantást vetni egy, a szabad önkifejezés bűvöletében önfeledten jelelő siket társaságra, hogy ez nyilvánvalóvá és magától értetődővé váljon. Önfeledt és boldog szájról olvasás nem létezik - a siketek számára sosem válik transzparenssé a beszélt nyelv, a jelelés viszont mindig az. (A beszéd transzparenciája alatt azt értem, hogy a beszédet vagy annak megértését létrehozó mechanizmusoknak és aktusoknak nem vagyunk tudatában, csak a jelentésre figyelünk.)

Annyi bizonyos, hogy a hathetes tanfolyam során mi magunk - ideértve omlettkénket - remekül szórakoztunk. Megtanultunk egy csomó jelet (én mondjuk a nagy többségüket már ismertem), de ami ennél fontosabb, hogy elsajátítottunk bizonyos alapvető készséget, hogy hogyan használjuk e jeleket egy halló gyerekkel való kommunikációban. Persze ez a jelelősdi nem a gyors sikerek útja. A cél mégiscsak az lenne, hogy az ifjú hommelette kezdjen el gesztusjeleket használni (és ne csak felháborodottan követelőzzön jellegzetes, egyszótagos babanyelvén). Bár mi sem vagyunk azok a jelelő mintaszülők - egy csomó esetben egyszerűen elfelejtünk vele jelelni, egy csomó esetben nem tisztán mutatjuk a jeleket, de egy nagyon mókás bizonyítékunk van arra, hogy valami előrehaladást elértünk. Ez a bizonyíték a "nem" tiltószó jele. Ha valamit, hot ezt következetesen mutogattuk omlettkénknek, akár egy telefont kaparintott karmai közé, akár a főzelékét kezdte el módszeresen hajigálni. Már pár nap után felfigyeltünk arra a jellegzetességre, hogy ha utódunk egy olyan dolog felé közelített alamuszi módon, amiről pontosan tudta, hogy tiltott gyümölcs, az utolsó pillanatban megtorpant, ránk nézett és - mi még nem szóltunk egy szót sem - tenyerét felemelve, ujjait széttárva, kezét ide-oda forgatva mutatta a "nem" jelet.

Ennél nagyobb előrehaladást egyelőre nem értünk el, de a magam részéről nem aggódom (és még kevésbé gondolom, hogy kidobott pénz lett volna a tanfolyam). Biztos vagyok benne, hogy előbb-utóbb elérkezik a pillanat, amikor omlettünk elkezdi használni a gesztusjeleket - ez a pilanat valószínűleg akkor fog elérkezni, amikor már őt is zavarni kezdi, hogy sokkal többet tud, mint amennyit képes kifejezni.



A tanfolyamot mindenesetre nagyon élvezte. Persze nem a jelelést (bár a közös jelelős éneklésekre azért felkapta a fejét), sokkal inkább a társaságot és a varázslatosan izgalmas idegen játékokat. A legnagyobb élmény számára azért mégis a szappanbuborék volt, amint azt e hosszúra nyúlt poszt záróképe is mutatja:

17 megjegyzés:

  1. Ez a jeleles itt gyakorlatilag kotelezo, minden bebiszitter es bolcsodesneni csinalja, talan emiatt nekem sulyos problemaim vannak az egesszel, kicsit azt gondolom, hogy olyan szuloknek van kitalalva, akik nem toltenek eleg idot a gyerekukkel ahhoz, hogy megszokjak, milyen hanghordozas mit jelent. Raadasul nincs semmilyen fejlodespszichologiai evidencia arra, hogy KOMPLEX jeleket elobb tudna megtanulni a gyerek, mint komplex verbalis viselkedest. Az egyszeru jelek (pl. 'nem', 'inni') maguktol gyonyoruen kialakulnak egy eves kor elott, ha odafigyelunk es reinforszaljuk. Persze egyaltalan nem art a jeleles es vicces mozgaskombinaciok adodnak belole, ugyhogy nem gondolom, hogy rossz dolog csinalni (nem befolyasolja pl. a nyelvelsajatitas sebesseget sem negativan, sem pozitivan), de azt sem hogy kulonosebben jo.

    Azt viszont kulonosen szomorunak talalom, hogy ezt tanfolyamon (raadasul 6 hetig) tanitjak.

    VálaszTörlés
  2. "nincs semmilyen fejlodespszichologiai evidencia arra, hogy KOMPLEX jeleket elobb tudna megtanulni a gyerek, mint komplex verbalis viselkedest"

    Hát már hogyne?! A "komplex verbális viselkedés" a beszédalapú kommunikáció szinonimája. Komplex jelekkel már jóval azelőtt operál, hogy elsajátítaná a verbális kommunikációt. Csak egy példa: van a mi gyerekünknek egy nagy, guruló műanyag vízilova, amin nagyon szeret üldögélni, miközben toligálom a lakásban. Állandóan előfordul, hogy felül erre a vízilóra, felém fordítja a fejét, jellegzetes mozdulattal felszegi az állát és türelmetlenül ingatja a fejét előre-hátra (ez jellegzetes kifejezése annak, hogy akar valamit), miközben lábaival előre-hátra hintáztatja a vízilovat. A gesztus jelentése meglehetősen komplex: "Azt akarom, hogy te tologassál engem ezen a vízilovon." (Hozzáteszem, azt is tudja, hogy egy vzilóról van szó, mert amikor azt mondjuk neki, hogy "hozd ide a vízilovat", akkor szépen odahozza.) Itt a kommunikácó (azaz a társadalmi nyelvhasználat) minden eleme jelen van: van egy közlő, van egy fogadó, van egy komplex gesztusba sűrített összetett közlés, anélkül, hogy bármiféle verbalitáról lenne szó. Mellesleg a belinkelt tanulmány éppen arra szolgáltat bizonyítékokat, hogy a gesztusnyelv és a verbalitás szorosan összefügg, az előbbi "megelőző" indikátora az utóbbinak. Következésképp befolyásolja a nyelvelsajátítást is. A felnőttek is rengeteg spontán gesztust használnak, hogy intuitíve felgyorsítsák a gyerek beszédfejlődést.

    Hát hogyan tanítsák, ha nem tanfolyamon? Éppúgy tanfolyamon tanítják, mint a babaúszást, a hordozókendő használatát vagy az autóvezetést.

    VálaszTörlés
  3. Amit irsz igazabol azt bizonyitja, hogy spontan jelek (tehat nem a tanfolyamon tanitott jeleles) komplex tartalmakat kepesek kifejezni es teljes mertekben igy is van. A kerdes az, hogy a jeleles megtanulasa mennyiben segiti a gyerek-szulo kommunikaciot, es errol mondtam, hogy a gyerek sajat maga altal tanult jeleket igy is, ugy is hasznalni fog, csak ezeket a szuloknek persze ki kell talalniuk, mit jelent. A jeleles dolog meg sokkal egyszerubb a szulo szempontjabol, mert nem kell sokat tokolni, mikor mutatja (vagy sikitja) a gyerek azt, hogy 'me'g', mert ki van talalva erre a ket kez ujjainak osszeerintese.

    Igazabol minden gyerek elsajatot, akar tanitjak, akar nem valamifajta nem-verbalis kommunikaciot, ez a termeszetes nyelveknek felel meg kb. mig a jeleles talan az eszperantonak, a mesterseges elore kitalalt jeleivel.

    De a lenyeg nem is ez, mert kart nem csinal a jeleles es meg mokas is. Ami szerintem szomoru, hogy ez egy felso-kozeposztalybeli cucc lett Magyarorszagon (talan mert divatos nyugati filmekben is latni nyomait?), amit fizetos tanfolyamon tanul a szulo. Mindenhol vannak ilyen jelensegek persze, itt eppen a bebi-joga (persze lehet, hogy ez is begyuruzott mar Mo-ra).

    VálaszTörlés
  4. Súlyos tévedés azt gondolni, hogy a jelelés (vagy a jelnyelv) valamiféle "eszperantó" lenne. Tök organikusan fejlődött jelrendszerről van szó (tehát nem valaki kitalálta), amit nem csak az bizonyít, hogy mondjuk az amerikaiak a britektől, németektől, magyaroktól teljesen eltérően jelelnek (az amik egyébként előszeretettel használnak betűjelelést, ami Európában elképzelhetetlen), hanem az is, hogy az öt magyarországi siketiskola között is vannak "nyelvjárásbeli" eltérések.

    Persze, hogy a jelelés egyszerűbb a szülő szempontjából, de mint írtam, a gyerek szempontjából is. A gyereknek egyáltalán nem esik nehezére elsajátítani egy pár jelet (sőt, még szórakoztatja is), annál frusztrálóbb viszont számára, hogy nem vagy csak részben értik.

    Hát, a tanfolyamon egyetlen "felső-középosztálybeli" sem volt. Ha divat, akkor "jó divat", mint pl. az apás szülés, amit szintén felfoghatunk a dekadens Nyugatról begyűrűzött jelenségnek.

    És ugye, mint írtam, a jelelés a mi családunkban kulcsfontosságú, viszont semmilyen támpontunk nem volt arra nézvést, hogy milyen módszertannal érdemes egy 12 hónapos gyereket jelelésre tanítani. Itthon jóformán teljesen ismeretlen területről van szó.

    És még van egy elég pozitív hozadéka a dolognak: ha elfogadott(abb)á válik ez a babajelelés-dolog, az hosszú távon a siketek társadalmi elfogadottságát is erősítheti.

    VálaszTörlés
  5. B, a bébi-jóga mit jelent pontosan? Baba-mama jóga van itthon egy ideje, de nem vagyok benne biztos, hogy ez uaz lenne.

    VálaszTörlés
  6. Sugarcandy: Bebi joga kifejezetten a gyereket celozza meg, tehat a szulo nem jogazik, csak a gyerek, eleg vicces, pl. dolgokat raknak a labfejere, es azert kell nyulnia.

    Lakotars: teljes mertekben jogos, amit irsz, kulonosen a siketek tarsadalmi elfogadottsagat illetoen, csak egy kicsit lelkesebb tudnek lenni, ha az emberek egyszeruen megneznek az interneten 10 perc alatt, milyen jel mi, ez ugye ingyen van, es biztos vagyok benne, hogy a tanfolyam tanitoi is ezt teszik.

    Meg ket dolog:
    1. Az ugye vicc, hogy a hordozokendo hasznalatat is tanfolyamon tanitjak
    2. Az eszperanto analogia nem a jelnyelvre vonatkozott, ami valoban organikusan fejlodott nagyon kifinomult nyelv, hanem a gyerekkel valo jeleles tokeletesen mesterseges jeleire.

    VálaszTörlés
  7. Egyáltalán nem vicc, én is voltam, klassz volt. Nem hülyeség, miért ne lehetne ezt is szakértőbben oktatni? Nem mndegy, milyen pózban lóg rajtad, meg nemis baj, ha nem élőben kísérletezgetsz a gyereken. Vagy??? Csak empírikusan...?

    VálaszTörlés
  8. Mármint voltam hordozókendő-tanfolyamon

    VálaszTörlés
  9. De hat le van rajzolva a hordozokendo csomagolasan. Sot, sok hordozokendo instruktiv DVD-vel egyutt jon.

    Ettol a hordozokendo-kultusznak, a hordozokendos felvonulast is beleertve kicsit exkluziv klub-jellege lesz: mi, akik megengedhetjuk magunknak, hogy hordozokendos tanfolyamra jarjunk es ne babakocsit tologassunk, mint a tobbi proli, tartsunk ossze.

    Na ez nem tetszik.

    VálaszTörlés
  10. Hát, szerény véleményem szerint egy hordozókendő használatiutasítás-rajzoló tanfolyam lenne a leghasznosabb, mert a kendőkhöz mellékelt, fénymásolt rajzocskákat én képtelen vagyok értelmezni. Pedig én még egy Dubuffet- vagy Basquiat-rajzon is felismerem, hogy "mit akart mondani a művész". A tanfolyam nem feltétlenül hülyeség, én például sosem mennék el egy Photoshop-tanfolyamra (vagy bármilyen olyan program oktatására, aminek van help menüje meg tutorialje), de belátom, hogy sokaknak szüksége van rá. És mint mondtam, a jelelés-tanfolyamon nem feltétlenül jeleket oktatnak, sokkal inkább attitűdöt, amellett, hogy a gyereknek is nagyon jó kis közösségi élmény. Emellett annyira nem is drága (ne az amcsi árakból indulj ki), alig több, mintha ugyanennyi időt csilli-villi játszóházban töltötél volna.

    A hordozókendőzésnek tényleg van egy kis elitklub-jellege, de a törésvonalak korántsem az anyagi különbségek mentén húzódnak. Elvégre a hordozókendő még DVD-vel meg tanfolyammal is sokkal olcsóbb, mint egy középkategóriás babakocsi. (Mondjuk az is tény, hogy akinek van hordozókendője, annak nagy eséllyel babakocsija is van.)

    A helyzet sajnos sokkal rosszabb: a hordozókendőzésnek úgy van elitklub-jellege, hogy a hordozókendős népek általában ideológiailag tartják magukat többre a babakocsisoknál. A meggyőződéseik szerint klikkesedők szülők hordáinál nincs szánalmasabb társadalmi jelenség.

    VálaszTörlés
  11. Hát, drága Lakótárs, nem akarlak elkeseríteni, de egy nagyon jó hordozókendő majdnem annyiba kerül, mint egy középkategóriás babakocsi.

    VálaszTörlés
  12. @b Hát, nem tudom igazán. Nekem, amikor magamra kötöttema gyerekeket, elsőként nem az jutott eszembe, hogy éppen milyen szocio-kulturális jelenség vagyok, és mennyire mások a többiek ("mint a tobbi proli"). Sokkal inkább, ahogy visszaidézem, az motivált , hogy mennyire természetes a tesi kontaktus a gyerekemmel, illetve, hogy engem is mennyire megnyugtat, róla nem is beszélve. Meg az is szempont volt, hogy mind a két kezem szabad, és így könnyebb volt bármit is tenni, ami éppen szükséges volt. Pl. tolhattam a másik gyereket a babakocsiban. Hasonló gondolatok jártak a fejemben, amikor a háti hordozóba raktam őket és elmentem a Fény utcai piacra pl.

    Ugyanilyen érzések motiváltak abban is,a mikor elmentem a hordozókendő tanfolyamra, meg akartam tanulni a használatát. Emlékeztem arra is, hogy mennyire természetes gondtalan édesség ült azoknak a gyerekeknek az arcán szerte nyugat-afrikában, akik az anyjukon lógtak. Mondjam, hogy a saját gyerekem arcára is ezt kívántam?

    Másfelől, merthogy lehetséges, hogy a tőkés kapitalista, fogyasztásközpontú helyeken használati DVD is jön a kendőhöz, ugyankkor amit én láttam, az inkább az újra felhasznált, és lepasszolt/átadott/nem használt/kinőtt kendő volt, amihez a sokadik tulajdonosnál már nem volt semmiféle fecni vagy egyéb.

    VálaszTörlés
  13. Nem gondoltam volna, hogy kisse off-topic dohogasomra ennyi valasz erkezik, viszont mindenki megjegyzesevel egyetertek:
    1. ML: A hordozokendo valoban fantasztikusan jo dolog, ebben mindnyajan egyetertunk, a vita nem errol volt. Es jogos a megjegyzes a lepasszolt cuccrol.
    2. Lakotars: igen, pontosan az, amit 'ideologiailag tobbre tartas'-nak hivsz zavar a dologban.
    3. Sugarcandy: nagyon igaz, sajnos.

    VálaszTörlés
  14. Na, de mi van azokkla a bizonyos szocio-kulturális elemekkel? Szerinted az anno júniusi Bástya borozós illetők hordozókendőznek vagy babakocsiznak? És mit miért?

    VálaszTörlés
  15. Drága Lakótárs, egy középkategóriás babakocsit csakis egy középkategóriás kendővel lehet összehasonlítani, azt hittem, ez egyértelmű. Szóval egy középkategóriás kendő olyan 10 rugó körül van, ehhez jön az oktatás, az mondjuk 1500 Ft, tehát nagyvonalúan 12 ezernél tartunk. Ezzel szemben áll a kk. babakocsik 30-40 ezres ára. Tehát háromszor annyi. Egy csúcskategóriás luxuskendő vagy Mei Tai kisgyűrűvel, bambusztokkal, DVD-vel és a hozzá járó orientális életérzéssel mondjuk 24-25 ezer lehet, ezzel szemben egy csúcskategóriás babakocsi 180-250 ezer.

    ML - ami a felsőbbségtudatot illeti: csak egy példát hadd idézzek, a babahordozás hazai kultuszhonlapjáról. "Vázas háti hordozók: A Tatonka mond valamit...? Ez az, amiről azt hittük pár éve, hogy babahordozó. Olyan, mint egy rettenetes fémkeretes hátizsák a ‘80-as évekből. Persze van modern változata, 2 kg, de mit sem javít a helyzeten, hogy a gyermek súlyának duplája külön életet élve lifeg a hátunkon. Egy ereje teljében lévő fiatalember sem bírja túl sokáig. Viszont előnye, hogy leveszem, és a sarokba állítom gyerekestül, ha kirándulás közben elérkeztünk a Hüttéhez. Viccen kívül: nem ideális szerintem." Mindezt egy, a babahordozók különböző válfajait leíró, ismeretterjesztő jellegű cikkben. Remélem, kiérződik a sorokból a lenéző ironizálás. Annyi bizonyos, hogy fingja sincs a háti hordozók fajtáiról, soha életében nem izzadt még kendőben a hátára a gyerek egy húzósabb Írottkő- vagy akár Nagy-Kevély-felmenetnél, hogy úgy kellett a csúcson kicsavarni szegény baba ruháit, de viccesen hüttézni, azt nagyon tud. Na, valami ilyesmire gondoltam.

    A Bástyásokról: a fasisztákat nem érdeklik a kisgyerekek. Csak attól az életkortól foglalkoznak velük, amikortól meg tudják emelni a puskát vagy a fokost, addig nyűglődjön velük az anyjuk.

    VálaszTörlés
  16. Ja, csak egy példa arra, hogy hogyan "születik" egy jel, pl. Obama nevének jele. Érdemes elolvasni a vitát is, elég tanulságos.

    VálaszTörlés
  17. ezen a blogon olvashattok mindenfélét a jelelésről meg a siket életről:
    www.hallogatom.blog.hu

    VálaszTörlés