Hommelette a konyhában, 2. rész

Mint az előző posztban említettem, az ifjú hommelette egy ideje beszokott a konyhába és rendszeres megfigyelője az ételkészítési manővereknek. Annyit már eddigi gasztronómai kalandozásaim során is felismertem, hogy egy rosszul kialakított konyhánál kevés életveszélyesebb dolog van. Egy iylenben egy felőtt is könnyen pórul járhat, hát még egy járó- és pakolóképes, de rém tapasztalatlan gyerek. Kisgyerekes családban a konyha legalább olyan veszélyes üzem, mint mondjuk egy füstüveg dohányzóasztal a nappaliban vagy egy vadászgörény a járókában.

Első és legfontosabb üzenetem innen 2009 elejéről egy évvel ezelőtti önmagunkhoz: jó nagy hülyék vagytok, kedves lakótársak, hogy nem szereztetek be egy beépíthető sütőt. Bár e blogon igyekszem kerülni az okoskodó tanácsokat, de egy konyhabútorba épített, lehetőleg mellmagasságban elhelyezett sütő kulcsfontosságú, nem csupán a lelkes amatőr szakácsok derekának kímélése, hanem a gyerek biztonságának szempontjából. Nos, mi ezt elmulasztottuk beszerezni-beszerelni, sőt mi több, a lehető legdurvább megoldásnál maradtunk: egy a lakással örökölt különálló gáztűzhelynél, ami ráadásul a konyhaajtó felől zárja le a konyhapultot. Ennél gyilkosabb megoldás nem létezik: a konyhai motozásra kitántorgó kisded első logikus gondolata megtámaszkodni a működő sütő tűzforró oldalában.

Bár alapvetően nagyvonalú szülői elveink okán nem sok dolgot tiltunk kategorikusan az ifjú hommelette-nek (ezen kevés ügy közé tartozik a szemüvegeinkhez nyúlkálás, illetve az állandóan szanaszét hagyott mobiltelefonok és fényképezőgép pisztergálása), ordítani meg aztán végképp nem ordítunk vele, két esetben kíméletlenül és artikulálatlanul szoktam ráüvölteni: ha a tűzhely felé közelít, illetve ha a radiátorokhoz nyúlkál (illetve néha akkor, amikor a lehullott nyers makréladarabokat eszi fel módszeresen a földről). Úgyhogy szegény omlettkénk, két-három hetes intenzív tréning után kondicionált egérként messzire kerüli mindkettőt. Ettől eltekintve teljesen szabadon mozog a lakásban (egyre többször tűnik el például a gardróbban, kincset érő nájlonharisnyák után kutatva).

Több helyen láttam például azt a közepesen kifinomult megoldást, hogy a konyhát egyszerűen egy rácsos ajtóféleséggel torlaszolják el. Ez persze a mai nappalival-egybenyitott-konyha-divatőrületben egyre nehezebben kivitelezhető, de nem is túl szerencsés és esztétikus. A mi lakótársi életünk nagy része amúgy is a majdhogynem nappaliként funkcionáló konyhában zajlik, semmi értelmét nem láttuk kizárni ebből az ifjú hommelette-et. Jobban megéri főzőcskézés közben fokozottabban figyelni, mint egy szerencsétlen omlettke rácsrázását és visítozását hallgatni az ajtón túlról.

Persze két konyhai technológia esetében érdemes a gyermeket kíméletlenül kizavarni a konyhából: az egyik a forró víz leöntése (például a tésztaszűrésél vagy blansírozásnál), a másik pedig a bő zsiradékban sütés (például a sült krumplinál vagy a rántott csirkecombnál). Ez utóbbit jóformán soha nem végezzük, az előbbi viszont annál gyakrabban. Omlettkénket azonban ilyenkor sem szoktam túlságosan eltávolítani, egyszerűen beültetem az etetőszékébe, hogy onnan szemlélje az eseményeket (hogy később, etetőszék nélküli időkben mi lesz, azt még nem tudom).

A műveletek nagy részét azonban kisgyerekkel a környéken is lehet végezni. Húsvagdosás, csirkebontás, tésztagyúrás, halbelezés, zöldségpucolás, párolás, alaplékészítés, mártáskotyvasztás - mind-mind omlettkebarát eljárások, amiket nagy érdeklődéssel követ, különösen úgy, hogy harsányan elemzem neki a történteket (a dagasztásért például odavan, amint azt egy korábbi poszt képei is bizonyítják). Első körben - a nagyon büdös húsok kivételével - igyekszem mindent megmutatni neki, hogy testközelből ismerkedjen az alapanyagokkal. Íme például barátkozása a brokkolival (a harmadik képen látható áhítatos mosolyt a kezdő apukától tanulta - igen, leányom, pontosan így néz egy szerelmes férfi egy buján zöldellő, friss brokkolicsokorra):







Persze attól még megkímélem, hogy a kezébe nyomjak egy szép nagy, faggyas ürücombot vagy egy vidáman kacskaringózó bébipolipot, de a zöldségek-gyümölcsök nagy részét már lelkesen pofozgatja a konyha egyik végétől a másikig, amíg felhasználásra nem kerülnek.

Alapvetően a konyhai műveletekre is érvényes az, ami általában: minden gyerek tündér, amíg elfoglalja magát. Elfoglalni pedig úgy tudja magát a legjobban, ha azt teszi, amire az evolúció kiképezte, azaz felfedez. Épp ezért drága lakótársam zseniális indítványára kirámoltuk a mosogató alatti pultszekrényt, és állandó rotációban (hogy ne váljon unalmassá) oda halmozzuk a legkevésbé életveszélyes konyhaeszközöket: műanyag fagyasztódobozokat (direkt olyanokat vettem, amiknek szép színes fedelük van), habeverőket, fakanalakat, sodrófát, szűrőket, a külön a gyereknek beszerzett apró bevásárlókosarat, dísztököket, vágódeszkát, partedlit, kirándulós acélbögrét, kupakot, fém sütis- és teásdobozt, meg még ki tudja, mi mindent - csemegének pedig csicseriborsóval töltött pet-palackot. Nincs csodásabb kispolgári idill, mint amikor apuka felügyeli a serpenyőben sercegő húsokat, anyuka a konyhában elhelyezett kanapén elhelyezkedve megdöbbentő információkat olvas fel az aránylag friss, pár héttel-hónappal-évvel ezelőtti Storyból (ti tudtátok, hogy Pénelopé Cruz és Tom Cruise szakítottak? Meg állítólag a Brad Pitt is elhagyta a Jennifer Anistont a Jon Voight lányáér'...), miközben az ifjú hommelette lelkesen rámol, félig eltűnve a konyhaszekrényben. Persze a legjobban azért azt élvezi, ha az éléskamrát forgathatja fel:



(Igen, tudom, hamarosan eljön az ideje, hogy az alsó polcon felhalmozott alkoholokat felsőbb régiókba menekítsük, de egyelőre még nem tud kupakot csavarni.)

Íme például egy klasszikus életkép: apuka a forró oldalú horrorrezsó környékén ügyködik, fennhangon magyarázva omlettkének, aki evés helyett üdvözülten asszisztál a művelethez. Mivel anyuka ilyenkor nem tud etetni, ezért inkább fotózásba öli bánatát.



Lassan azonban valószínűleg véget ér az idill: omlettünk nemsokára feléri a konyhapultot. Na, akkor aztán biztosan nem lehet kést, bontóollót, spékelőtűt és egyéb kínzóeszközöket csak úgy lazán ottfelejteni. A megoldás valószínűleg az átmeneti időszak (tehát amikor már hozzányúlkál a késekhez, de még nem tud velük bánni) minél rövidebbre csökkentése lesz. Erre az átmenetre kiválóan alkalmasnak tűnnek a fa vajazókések, amiket később felválthatnak a széles és tompa, mázegyengetésre használt célszerszámok (ezután még egy tompa csontozóbárdot sem tartok elképzelhetetlennek). Annyi bizonyosnak tűnik, hogy a tiltásnak nem sok értelme van: azzal csak azt érnénk el mondjuk egy év múlva, a dackorszak közepén, hogy garantáltan csontig vágja az ujját valami izgalmas, csillogó, szigorúan tiltott eszközzel. A leghasznosabb dolgot egy - itt is gyakran kommentelő - ismerősünknél láttuk: a Fakopáncs vérprofi szeletelőkészlete tökéletes bevezetésnek tűnik a konyhakultúra halálos szerszámainak demisztifikálásához.