Megint sapka

Én nem tudom, miféle eszelős késztetés hajt egy tizenhárom hónapos gyermeket, hogy minden mozdítható ruhaneműt - de legfőképpen a kezdő apuka zoknijait és a kezdő anyuka alsóneműit - következetesen a fejére húzzon. Bár egyik gyermeknevelési kézikönyv sem említi konkrétan ezt a szindrómát, baráti-sorstársi beszámolókból már értesültünk a súlyos kór létezéséről. És az epidémia most lakótársi közösségünket is elérte. Bizonyító erejű képi dokumentumok belül, "aktuális tündérbogár gyerekfotó" rovatunkban.

Körülbelül egy hónapja figyeltem fel arra a drámai jelenségre, hogy az ifjú hommelette, mintha csak nem mindennapi kopaszságát akarná palástolni, mindenféle dolgokat húz a fejébe. Eleinte persze rém ügyetlenül. Aztán fokozatosan kikupálta magát, és most már igen ritka az a pillanat, amikor ne valami sapkának látszóval mászkálna állati büszkén. Persze kedves édesanyja tett róla, hogy mindig legyen a keze ügyében legalább egy sapkaszerű dolog - még szerencse, hogy drága lakótársam messze földön híres csíkossapka-gyűjtő. Valami sajátos oknál fogva a kis omlettet pedig rettenetesen szórakoztatja, ha szemébe húzhatja az említett sapkákat, és úgy támolyoghat neki az ajtófélfának, hogy csak úgy koppan.

Azt hiszem, ez a sapkakór is olyasmi, mint a bárányhimlő, a fogzás vagy a kutacs beforrása: az emberi egyedfejlődés egy fontos állomása, amely elengedhetetlen ahhoz, hogy az újszülöttből az emberi társadalom felelős, önálló és szellemi-biológiai értelemben teljes értékű tagja váljon.









És ha már sapka, akkor megragadom az alkalmat, hogy bemutassam: a kezdő anyuka után végre a kezdő apuka is megtanult gyerekportrét készíteni.