2009. augusztus 31., hétfő

"Beszél... beszél... beszél..."

Be kell vallanom, ifjú utódunk eddig igencsak elkényeztette szüleit, legalábbis ami az esti fektetést/altatást és az éjszakai tevékenységeket illeti. Nagyjából héthónapos koráig kegyetlen következetességgel nem aludta át az éjszakákat, aminek aztán az lett a következménye, hogy a kezdő apuka lényegében bármely szituációban a másodperc tört része alatt képes volt pihentető álomba merülni. Tárgyalás kezdetén a névjegy-átnyújtás pillanata; hagymadinsztelés a reggeli rántottához; ajtó előtti kulcskeresés a zsebben; inggombolás a tükör előtt - mind-mind csodálatos lehetőség volt néhány pillanatnyi, az adott helyzetben nyolcórányi pihentető mélyálommal egyenértékű szundikálásra. Aztán a nyolcadik hónapban, az itt leírt radikális eljárás segítségével, nem túl humánus módon rávettük gyermekünket az alvás nemes művészetének intenzív gyakorlására. A gyakorlat több mint egy éven keresztül hatásos volt. Nem volt nálunk boldogabb és kiegyensúlyozottabb szülő: drága hommelette-ünk szinte pisszenés nélkül aludt el esténként, és - leszámítva a ritka lázas napokat és egyéb, szabályt erősítő kivételeket - békésen, óraműszerűen aludt reggelig. Ám nagyjából másfél hónapja teljesen megváltozott a helyzet.

Elsőszülöttünk ugyanis egyik napról a másikra (ismét) belépett az ágyba menni, lefeküdni, elaludni nem akaró, zajos kis krampuszok elitklubjába. A helyzetet elemezve még a napot is pontosan meg tudom mondani: akkortájt történt a szubverzió, amikor drága lakótársam, régi szép, prenatális korszakát felidézve alaposan belecsapott a lecsóba, és egy intenzív, osztálytalálkozós-sergentgarciás-csajbulizós hosszú hétvégére távol maradt az esti altatásoktól. A baj, ahogy aztán később lakótársi konzíliumunk megállapította, nem is az volt, hogy a lefektetésnél hiányzott, hanem az, hogy az ébredésnél nem volt jelen. Ifjú utódunk ugyanis érdekes módon nem nagyon adta tanújelét, hogy olyan borzasztóan hiányozna neki édesanyja, de a legközelebbi közös altatásnál kitört a botrány. Ha jól értelmeztük lilulásig hevülő sírógörcseit - és ebben az idevágó szakirodalom is megerősített minket -, mintha attól rettegett volna, hogy másnap reggel sehol sem lesz az anyja. Vagy, ami talán még találóbb: hogy másnap reggel sehol sem lesz a világ.

Félreértés ne essék, nem a szeparációs szorongás tört ki rajta - azon már régesrég túl vagyunk, számos ismerősünk meg is jegyezte, hogy a kis omlettke milyen kiegyensúlyozottan viseli anyja távollétét. A felfordulás kizárólag az esti lefekvésekre korlátozódik. Csak nagyon lassan, két-három este után jöttem/jöttünk rá, hogy mi lehet a baj: egyszerűen új igénnyel állt elő, a világ verbális feldolgozásának igényével.

Az addigi altatási rutinunkból ugyanis hiányzott ez a mozzanat. Lakótársammal mindketten elsődleges fontosságúnak tartottuk a rutint, különösen az esti, lefekvés előtti kiszámíthatóságot. Már-már Phileas Fogg-i monotóniában teltek az esték, a vacsora-fürdés-masszírozás-képeskönyvezés-Altató spirálja szinte sosem szakadt meg. Ám ahogy az elmúlt hónapok során egyre fejlődött gyermekünk szóbeli kommunikációja, úgy jelent meg egyfajta belső késztetés arra, hogy a világ számára különösen nagy hatású eseményeit (köztük az olyan páratlanul izgalmas dolgokat, mint hogy mi történt a nagymamánál, kivel találkozott a játszótéren, milyen szörnyű sebesüléseket szerzett aznap stb.) valamilyen módon megbeszéljük. Sajnos mi, figyelmetlen és alkalmatlan szülők, ezt az igényt sokáig, napokig nem vettük észre.

Majdnem hanyatt vágtam magam meglepetésemben, amikor végső kínomban egy este a már fél órája zokova dorbézoló omlettkének elkezdtem mesélni, hogy mi történt vele aznap. (Igazán nem volt James Joyce-i bonyolultságú, polifón történet, nagyjából kimerült az "étkezések-játszóterezés-érdekes négylábúakkal való találkozások" felsorolásában.) Az ifjú hommelette - döbbenetemre - szinte azonnal elhallgatott, és a sötétben is jól érzékelhető feszült figyelemmel kezdte hallgatni elbeszélésemet. A sírógörcseire jellemző telt altból cincogó egérszopránra váltott, és vidám közbeszúrásokkal ("...cica...", "...csúszda...", "...hinta...", "...babák...", "...tuja...") jelezte, hogy mélyen érdekli a sztori. Aztán elég volt egy ellentmondást nem tűrő "jóéjszakát", és kisdedünk máris békésen szuszogott.

Ez volt az a pont, amikor a pszichoanalízissel szembeni minden ellenérzésemet félretéve igazat kellett adnom Bettelheimnek: a mese valóban egyfajta feldolgozási folyamat, és gyermekünk számára elérkezett az a pillanat, amelytől fogva szüksége van a mesére. Méghozzá nem feltétlenül "érdekes" vagy "fordulatos" mesére (azaz kalandra), hanem olyanra, amit magára tud vonatkoztatni.

Persze sejtettem korábban, hogy ez a pillanat elérkezik egyszer, de mégis lenyűgözve álltam az előtt, hogy milyen természetességgel és magától értetődő módon jött el. Íme, az egyedfejlődés magával ragadó szükségszerűsége: ahogy a mozgásfejlődés stációit csodáltam, az egyre finomodó és egyre bonyolultabb kinézis páratlan logikával és egymásra épüléssel kialakuló monumentális szerkezetét, úgy bűvölt el most a gyerekek kognitív tevékenységének újabb állomása. Igen, az ifjú hommelette félreérthetetlenül jelezte, hogy mostantól neki mesélni kell, és nem azért, hogy elszórakoztassuk, nem azért, hogy ne unatkozzon, hanem azért, mert ez számára (mint minden gyerek számára) belső, elemi szükséglet, a világ megértésének, feldolgozásának alapvető feltétele.

Az első alkalmak óta az is kiderült, hogy ennek a feldolgozásnak mennyiféle formája létezik: az egyik este valódi mesét kell mondani, lehetőleg folytatásosat (ez jelen pillanatban kimerül a dinnyék és tökök békés egymás mellett élésének páratlanul érdekes mozzanataiban); a másik este arról kell mesélni, hogy mi lesz holnap; a harmadik este elegendő arról biztosítani, hogy édesanyja mindenkinél jobban szereti őt; a negyediken szabályos beszélgetést kell vele folytatni, ebben az esetben szülői szerepünk leginkább arra korlátozódik, hogy figyelemesen véghallgatjuk, amit félálomban összezagyvál. Az érdekes az, hogy apró omlettünk mindig félreérthetetlenül jelzi, hogy milyen típusú együttlétre van szüksége. "Beszél... beszél... beszél..." - magyarázza lelkesen, amiből kiderül, hogy az adott este beszélgetni óhajt. "Dinnyék..." - motyogja, ha a dinnye-tök sagára kíváncsi. És így tovább.

Bevallom, igen bénák voltunk, hogy napokba tellett felismerni ezt a nyilvánvaló igényt, és sokáig a jönafoga-kicsitnyűgös-biztosfrontvan önáltató magyarázataihoz fordultunk. De aztán, ha kicsit későn is, azért megfejtettük az esti sírógörcsök okát, aminek kettős hozadéka van: 1) omlettünk azóta ismét békésen alszik; 2) a kezdő apuka ismét kinyilváníthatja csodálatát az iránt, hogy milyen természetességgel fejlődik egy gyermek, és milyen pontosan képes igényeit jelezni.

10 megjegyzés:

  1. Ez teljesen igy van Hannaval is, addig nem alszik el, amig el nem mondogat valamit (mostanaban leginkabb a szuleszeti osztalyra (ahol a testvere fog szuletni) tett latogatasa reszleteit), de utana rogton igen.

    Egyebkent mielott meg itt Bettelheim fan clubot alapitasz, azert ez nem a mese iranti kenyszer, csak a vilag narrativaba foglalasa iranti, ami nem a fikciorol, hanem a valosagrol szol.

    Ja, es varjuk a reszleteket a tok es dinnye tortenetrol...

    VálaszTörlés
  2. De hát én is épp ezt mondom: magára vonatkoztatja a mesét, tehát nem a fikciót, azaz a kalandot keresi, hanem a valóságot értelmezi. Igen, narratívát alkot.

    Bettelheim fanclubot pedig nem alapítok, még a feltételezés is sértő. Pazar és végtelenül szellemes gondolkodó, de az egész pszichoanalitikus alap, amire az építményét ráhelyezi, szerintem totál tévút. Bettelheim csak annyiból érdekes, hogy ő a legnagyobb hatású képviselője a "mese mint szükséglet" koncepciónak, ennyiben a hatása pozitív. Az, hogy miféle verifikálhatatlan marhaságokat vetített bele mondjuk Piroska figurájába, egyáltalán nem érdekel.

    Freudot sem azért szeretjük, mert igaza volt, hanem mert roppant szórakoztató.

    VálaszTörlés
  3. A tök és dinnyéről: ne tudd meg, milyen unalmas, amikor a tökkirályfi beleszeret a szomszédos dinnyeföldön lustán heverésző teltkarcsú, izgalmasan gömbölyödő dinnyelányba...

    VálaszTörlés
  4. Aha, szoval a dinnye plebeius, a tok arisztokrata?

    Na de a lenyegre: ma volt Bella elso napja a bolcsodeben?

    VálaszTörlés
  5. Dinnye-tök: igen, pontosan így van, de azért az esti altatástól még ne várj maxweberi mélységű társadalomtudományos megalapozottságot.

    Az első nap a bölcsődében: na, ez egy külön sztori, még gyűjtöm az erőt a poszthoz. Nagyon kemény lesz.

    VálaszTörlés
  6. Na remeltem is, hogy lesz errol poszt. Elozeteskent csak ket szot: inkabb jo vagy inkabb rossz?

    VálaszTörlés
  7. Ez azt jelenti, hogy innen csak minden nap egyre jobb lehet.
    Annal turelmetlenebbul varjuk a posztot.

    VálaszTörlés
  8. Nálunk a gyerek kedvenc elalvás előtti beszédtémája az aszfalt volt, máig sem tudom, miért.

    Bölcsi: a kezdet mindig vacak...

    Rég hallottam már felőled.:)

    VálaszTörlés
  9. Már a Vekerdi is megmondta, hogy 4-5 éves korig ne is terheljük mással a gyermeket, csak a megélt dolgokkal és az evvel párhuzamosan kieszelt mesékkel, amik azért erősen hasonlítanak a napközben történt dolgokra. És mi hallgattunk rá... (Bár akkor már túl voltunk egy fölzokogós Vuk-on - 6 részletben)
    Peti ebben a korban (1,5-2 év) hihetetlen módon igényelte, hogy elalvás előtt előszámláljuk a napi eseményeket. Nem is köllött a mese. Aztán kezdődött a meseszereplőkkel átírt napi történések sorozata. Majd az - apuka szegényes fantáziáját hihetetlen próbára tevő - "fejből kitalálós mesék" jöttek. Jelenleg a top mesehős - Vali és Peti közös agyszüleménye, hogy honnan szedték ne kérdje senki - a babicslódi Polgármester. Neki és a szúnyogirtó repülőnek minden sztoriban benne kell lenni...

    VálaszTörlés