2009. szeptember 22., kedd

Hiba, hiba, hiba

Tulajdonképpen szerencsésnek mondhatjuk magunkat, hogy életünket hetek óta egyetlen probléma, a bölcsődekérdés uralja. Ez semmi mást nem jelent, mint azt, hogy voltaképpen minden rendben van. Minden megy a maga útján, a gyerek nő, mint az államadósság, lakótársi kettősünk pedig járja tovább a szülők magas tandíjú, ám semmiféle papírt nem adó iskoláját. Az elmúlt hetekben a kezdő apuka is tanult valamit, méghozzá azt, hogy több mint két év, blogolással súlyosbított önanalízis után is érzéketlen tökfej maradt, aki semmit sem tud a nőkről, mindenekelőtt a nők anyai érzelmeiről.

Lakótársi közösségünkben ugyanis - mint az az eddigi bejegyzésekből is kiderülhetett - hetek óta másról sem esik szó, csak a bölcsődéről. A bölcsődének is arról az oldaláról, hogy vajon az ifjú hommelette-nek nem lesz-e túl nagy sokk, hogyan illeszkedik majd be, hogyan viseli a megpróbáltatásokat, az elszakadást, az "elhagyatottságot". Ugyan a kezdő apuka érzékelt valamit abból, hogy ez az egész nem elsősorban a kis omlettet viseli meg, hanem az édesanyját (ezért is kért tőle leválásos vendégposztot), de igazából nem tulajdonított ennek túl nagy jelentőséget. Mérhetetlen önhittségében azt gondolta: miután könnyen belátható (és könnyen be is láttuk), hogy gyermekünknek így jó, ezért aztán ez az egész leválásosdi kis nehézségekkel ugyan, de aránylag könnyen fog menni. A gyereknek jó, tehát nekünk is jó, a fontos az, hogy a kis omlettke kiegyensúlyozottan viselje a beszoktatást - nagyjából ennyivel elintézettnek vélte a dolgot.

Ennél nagyobb hibát nem is követhetett volna el. Számos árulkodó jel mutatott arra, hogy mindez egyáltalán nem ilyen egyszerű, de puszta nemtörődömségből és érzelmi kényelemszeretetből nagyvonalúan elsiklott ezek felett. Bevallom, hosszú heteken keresztül tökéletesen figyelmen kívül hagytam drága lakótársam kitöréseit, alkalmi és teljesen szokatlan instabilitását. Aztán ma este, egy drámaian lehangoló, ám munkaköri kötelességből végigunatkozott koncert alatt végigpergett előttem a beszoktatás eseménysora, és villámcsapás-szerű hirteleséggel értettem meg, hogy mit is jelenthet lakótársam számára az, hogy a gyermeke bölcsődébe jár.

Ekkor jöttem rá, hogy a bölcsőde nem a gyereknek sokk, hanem az anyának (vagy annak, aki születése óta otthon van a gyerekkel). A gyereknek tulajdonképpen nagyon könnyű. Figyelnek rá, igazodnak minden kis rezdüléséhez, megbeszélik vele a dolgokat, kikérik a véleményét (mi legalábbis így tettünk: "Drága ifjú hommelette, megyünk a bölcsibe? Mit szólnál ahhoz, ha ma bent aludnál? Nem? Oké, akkor majd holnap..."). De vajon ki kérdezi meg az anyát? "Kedves anyuka, van kedved dolgozni menni? Van kedved hozzá, hogy reggelenként vadidegenekre sózd a gyerekedet? Ugye te is örülsz, hogy két év után végre fogalmad sincs arról, hogy mit csinál nélküled délelőttönként egy csomó ismeretlen ember között?"

Csak most értettem meg, hogy mennyire másképp szeretem én az ifjú hommelette-et, mint az édesanyja. Persze, nekem is hiányzik, ha nincs velem vagy nem vagyok vele, de nekem inkább úgy hiányzik, mint egy szeretett, végtelenül szimpatikus személy, akivel nagyon jó együtt lenni. A lakótársnál ez másképp van: azt hiszem, neki úgy hiányzik, mint egy eltávolított szerv. Másrészt én megszoktam a kis omlettke hiányát, hiszen munkanapjaim jó részét tőle távol töltöm, és már régesrég, körülbelül hathetes kora óta túl vagyok az elszakadás sokkján. Lakótársam számára most jött el az idő.

Gyeremkünk bölcsődében töltött első napjának első órájában éreztem meg valamit újra ebből a szentimentális fájdalomból. Az előzményekhez hozzátartozik, hogy már pár nappal korábban éles vitákat folytattunk a "hol reggelizzen a gyerek" témakörében: én kötöttem az ebet a karóhoz, hogy együtt reggelizzünk, és csak utána menjen bölcsődébe, míg lakótársam azzal érvelt, hogy akkor egyedül a kis omlett nem fog bent reggelizni, és akkor az milyen szörnyű lesz neki, hogy a többiek ott ülnek az asztalnál, lelkesen majszolva, miközben utódunk magányosan és elhagyatva ténfereg körülöttük. Már-már bedőltem a kitaszított kisgyermek e szomorú és monumentális víziójának, amikor az első napon elsőnek beérkezve kiderült, hogy ebben a családi napköziben nincs bevárás. Mi, két megdöbbent és lehangolt szülő, őszinte mélabúval bámultuk, ahogy gyermekünk egy nyolcfős asztalnál tökegyedül nyammog májkrémes zsömléjén. Én csak néztem egy szem utódomat, ahogy háttal nekünk magányosan üldögél a kisszéken, még a lábai sem érnek le, és egyszerűen rámtört a sírógörcs. Persze nem azért vagyok kérges szívű marketinges, hogy az ilyen helyzetek kifogjanak rajtam, bazi nagyot haraptam a nyelvembe, meg kicsit csikorgattam a fogaimat, így aztán a tünetek gyorsan elmúltak, de akkor megcsapott a szele annak, amit drága lakótársam érezhetett az elmúlt héten.

Még nekem is, aki pedig sokkal kevésbé bensőséges viszonyt ápol az ifjú hommelette-tel, mint az édesanyja, szóval még nekem is nehezemre esett visszavonulót fújni. Az első bölcsődei napokon minduntalan azon kaptam magam, hogy önfeledten mókázom a gyerekkel, és igencsak erőt kellett vennem magamon, hogy hátrébb lépjek a semleges megfigyelő pozíciójába. És igen, engem is mérhetetlenül felháborított, hogy az ifjú hommelette mindössze egy odavetett sziapapával nyugtázta távozásomat.

Száz szónak is egy a vége: jelentős tanulságokkal szolgált az elmúlt hét. Mindenekelőtt azzal, hogy a bölcsődei beszoktatás az anyát sokkal jobban megviseli, mint a gyermeket. Azután pedig azzal, hogy e tehertétel mellett nem lehet, nem szabad szó nélkül elmenni. Óriási hibát követtem el, hogy a leválást, de helyesebb, ha elszakadásnak nevezzük, nem vettem eléggé komolyan - pontosabban komolyan vettem, de csak a gyermek szemszögéből. Hapsi, legalábbis nem gyesen lévő hapsi számára felfoghatatlanul nehéz lehet csak úgy leválni a gyerekről. Nekem sincs nagyon más választásom, mint így utólag, e blog nyilvánossága előtt megkövetni drága lakótársamat - szóval, kedves sebzett szívű édesanya, ne haragudj, hogy nem mértem fel és sokáig nem értettem meg, milyen terhet jelent számodra mindez.

5 megjegyzés:

  1. Tovább gondolva, merthogy rám is vár majd ez az elszakadásos sokk, az apa amikor dolgozni megy és "leszakad" a gyermekéről pontosan tudja, hogy az anyjával marad a gyerek és ennél jobb nem történhet a kicsivel. Amikor pedig az anya leszakad tudja, hogy egy akárki vigyáz a gyerekére akárhogy, és ez nem javít a helyzeten.

    VálaszTörlés
  2. Szívemből szóltál, Papa!
    Még csak annyit tennék hozzá, hogy már-már skizofrénbe hajló az, mikor egyik oldalról a teljesen maga alatt lévő anyukát győzködi az apuka, hogy jó lesz ez, csak kell egy kis idő. És a másik oldalon önvádtól mardosva a zokogó gyermek elől slisszol ki a hátsó ajtón az oviból. Azért nekünk, apukáknak sem könnyű...
    Azért fel a fejjel. Már mi is kezdünk megbékélni a helyzettel. Most már egyre egészségesebb iróniával fikázzuk az alkalmatlan óvodavezetőt, és reménykedünk, hogy az egyik óvó néni az a vállára veszi a kisközösséget.

    VálaszTörlés
  3. Hát, nem tudom... A mi részünkről nem az volt a fontos, hogy "valaki, akárki vigyázzon a gyerekre", azt - nem kis nehézségek árán, de - megoldhattuk volna családon belül is. Számunkra (vagy legalábbis számomra) az volt az elsődleges szempont, hogy inspiratív kortársi környezetbe kerüljön, lehetőleg anélkül, hogy trauma érné. Az első két hét tapasztalatai alapján ez maradéktalanul sikerült - ehhez képest meglepő az, hogy a szülőket éri trauma.

    VálaszTörlés
  4. "még a lábai sem érnek le, és egyszerűen rámtört a sírógörcs" - velem sem volt ez másképp. Szívszaggató. És teljesen szentimentális, önérdekű önszeretés, egyébként. Ha nem vagyok ilyen szigorú, akkor is belevetítés. A gyereknek jó ott, akkor is, amikor éppen olyan meghatóan ücsörög, sőt senyved, mert épül éppen. Mármint, a közösség szabályaival ismerkedve (még ha azok hülye szabályok is) fontos lépéseket tesz előre, függetlenül a szabályok barátságosságától.

    De az bizony úgy van, hogy a szülőnek nagy trauma először szembesülni azzal, hogy más is kitörölheti a kölök seggét, amiért ő annak a másnak lesz hálás. Avagy hogy majd rá fognak szólni, beszólnak neki, és mégis ott hagyod... De leginkább azt szar látni, hogy a nehéz világ részévé válik ezzel, az első üvegbúra ripityára törése történik meg, és előre látod, amikor majd szenvedni fog, mert nem sikerül egy dolgozat, amikor elhagyja a szerelme, saját lidérceivel küzd meg és éppen ugyanilyennek fogod látni, épp így nem ér majd le a lába.

    VálaszTörlés
  5. Azt hiszem, megvárom, amíg véget ér a meccs, és áthelyezem kedves Apuka ölébe a gépet, olvasgasson egy kicsit...
    Én a másik, meg nem értettnek érzett oldal vagyok, hátha segít a te vallomásod. És akkor lesz egy megértett utolsó hetem. És érzelmileg jól megtámogatve, meg megértve kezdjük a bevetést. Ámen.

    VálaszTörlés