Bölcsődemóka 5.

Régóta tartozom már ezzel a poszttal (és majdani folytatásaival). A Nagy Lakótársi Bölcsődüsszeia (melynek korábbi énekei itt, itt, itt és itt olvashatók) méltán meríti ki az eposz összes lényeges ismérvét, a nagyepikai szerkezettől a rendkívüli hősök szerepeltetésén át a közösség egészére kiható, nagy jelentőségű események ábrázolásáig. "Férfiúról szólj hát, Múzsa", ki Társával sokfelé bolyongott, míg Gyermekét be nem csapta a zaciba, amit a Sztrabón által is megénekelt boiok földjén mindközönségesen úgy neveznek, hogy bölcsőde.

A történet valahol ott szakadt meg egy varázslatos precizitással elhelyezett cliffhangerrel, hogy az ifjú hommelette-et visszavontuk a hónapokkal korábban kinézett családi napköziből, és volt összesen egy hetünk, hogy édesanyja munkába állásáig találjunk számára egy értelmes helyet. Mi magunk voltunk a legjobban meglepve, hogy a rengeteg keresgélés, zsákutca és visszautasítás után a lehető legkézenfekvőbb megoldás bizonyult egyben a legmegfelelőbbnek. Tíz hónap terhesség és huszonkét hónap gyereknevelés után egyáltalán nem voltunk hozzászokva ahhoz, hogy a dolgok egyszerűen, maguktól értetődően és gördülékenyen is mehetnek, ezért aztán jókora volt a meglepetés.

Van itt szűkebb pátriánkban egy bevásárlóközpont, ami a környék legkellemetlenebb helyeinek egyike. Voltaképp egy gigantikus CBA köré szervezett szatellitboltocskák laza halmazáról van szó, amiket átriumszerűen, napfénytetővel fedett, rettenetes térkővel lerakott álveronai utcaképbe próbált rendezni az istenadta tervező. Az elhelyezés és a terv sikerét mi sem bizonyítja jobban, mint a boltbérlők - még budapesti pláza-mércével mérve is - elképesztő fluktuációja. Igazából nem is fluktuációról kellene beszélnünk, hanem a szlömösödés modellértékű megvalósulásáról, aminek legjobb példája az ide tervezett high-tech elitmozi pár év alatt bekövetkezett csúfos bukása. Ha jól emlékszem, az utolsó film, amit itt megnéztem, Csang Ji-mu rettenetes Hőse volt, ez a rém költőinek szánt szégyentelen propagandafilm. Ötödmagammal ültem a süppedős kagylóülésekből kiképzett sorokban, és jobb híján azon töprengtem, hogy vajon mi lehet ebben a moziban az üzleti modell. Mint nem sokkal később kiderült, üzleti modellről nem lehetett beszélni, az elitmozi rövid úton becsődölt, és a régi dicsőségről csupán az árulkodik, hogy az ifjú hommelette kedvenc játszótere felé vezető útján mindig megáll egy kintfelejtett, napszítta, zöldeskékre fakult Vanilla Sky-poszter előtt.

Egyszóval van ez a belsőépítészetileg értékelhetetlen bevásárlóközpont, aminek második emeletére sosem jutott eszünkbe felmenni. Valószínűleg ezzel mások, a potenciális vásárlóréteg egyéb tagjai is így voltak, ugyanis amióta az eszemet tudom, sosem láttam mozgásban a másodikra vezető mozgólépcsőket. Különösebben nem is nagyon foglalkoztatott a dolog, ezt a sosem látott padlásteret elkönyveltem valami homályos terra incognitának, ami tökéletesen kívül esik azon a téren, amit funkcionálisan bejárhatok. Annál nagyobb volt a megdöbbenésem, amikor a lelkes ifjú hommelette-tel jelnyelvi tanfolyamra kezdtünk járni, és mit ad Isten, a foglalkozások helyszíne pont ez a második emeleti terület volt. Ekkor döbbentem rá, hogy itt egy komoly játszóház terül el, gigászi trambulinnal, mászókákkal, csúszdákkal, felfújható izékkel és persze minden kisgyermek vágyálmával, a színeslabdás medencével.

Aztán egy időre feledésbe merült a nagyszerű játszóház, hiszen tavasszal és nyáron az égvilágon semmiféle időjárási körülmény nem kényszerített minket a fedettpályás sporteszközök használatára. Ám az ősz elején, azokban a napokban, amikor Bölcsődüsszeiánk dicsőséges vígeposzból komor sorstragédiába fordult, és kiderült, hogy pont egy hetünk van arra, hogy a semmiből bölcsődét szerezzünk és beszoktassuk az ifjú hommelette-et, mindezt annak biztos tudatában, hogy döntésünk egy életre kihat omlettünk egyedfejlődésére... Tehát azokban a napokban amikor drága lakótársammal mindketten azzal a meggyőződéssel keltünk és feküdtünk, hogy nem létezik nálunk felelőtlenebb szülő, a fent nevezett bevásárlóközpontban egyszer csak szemünkbe akadt az említett játszóház hirdetése, melyben "bölcsőde jellegű gyerekfelügyeletet" ajánl a rászorulóknak. Nosza, hónunk alá csaptuk elsőszülöttünket, és elindultunk felderíteni.

Itt már leírtam, hogy milyen - nyilvánvalóan teljesíthetetlen - elvárásokat támasztottunk egy esetleges bölcsődével szemben. Az tökéletesen világos volt, hogy a hét pont mindegyike nem teljesíthető. Józan, felelősségteljes és a realitásokat tiszteletben tartó kezdő szülőkként pontosan tudtuk, hogy kb. 50%-os teljesülési rátával érdemes dolgoznunk. Annál nagyobb volt a meglepetésünk, amikor kiderült, hogy alig-alig kell kompromisszumot kötnünk: lényegében két pontból kellett engednünk. Ezek közül az első természetesen a 6) pont volt, a legyen kifizethető. De végül is sikerült kompromisszumos megoldásra jutnunk: csökkentett idejű felvigyázásra, ami csak részben dönti romba a lakótársi büdzsét. A másik pont sokkal fájóbb volt, ugyanis ebből nem terveztünk engedni: a legyen kellemes a környezet szempontjáról van szó. Sajnos egy bevásárlóközpont második emelete elég messze van Monet giverny-i kertjétől, és a rémes belsőépítészetet csak súlyosbította a szinte száz százalékosan mesterséges megvilágítás.

Viszont mindezekkel szemben állt, hogy az ifjú hommelette az első pillanattól mélyen átélt eufóriában vetette rá magát a csodálatos játékokra; hogy szuperkedeves, melegszívű, odaadó és kompetens személyzet gondoskodott a gyerekekről; hogy alacsony volt a csoportlétszám; hogy omlettke közel azonos korú gyermekek közé került; az egész öt perc sétára van lakótársi headquarterünktől; és - hatalmas megkönnyebbülésünkre - egész normálisan főztek.

Így történt hát, hogy - ahogy az már lenni szokott - a kényszerű improvizáció két nap alatt átírta több hónap gondos tervezését (és hogy a lankadó figyelmet felébresszem: másfél hónappal később újabb radikális fordulatot vett a bölcsőde-saga). Nekiláthattunk hát a kezdő, kisgyermekes szülők egyik legkomolyabb próbatételének: a beszoktatásnak. De erről majd a következő alkalommal.