2010. augusztus 23., hétfő

Az első mozielőadás

(E poszt nagy része már közel két hónapja kész van, de sosem volt érkezésem befejezni. Most, hogy a Bogyó és Babóca-sorozatot moziban is bemutatták, talán van némi aktualitása a dolognak.)

Tartozom egy vallomással: az ifjú hommelette szülei mindketten elkötelezett mozibuzik. Sajnos erre nem létezik megfelelően emelkedett és jelenséget a maga nagyszerűségében leíró magyar szó, talán a francia cinéphile kifejezés írja le a legszebben a dolgot. Nem egyszerűen a filmeket szeretjük: akkor egy VHS/DVD/Blueray-lejátszóval, meg egy házimozi-rendszerrel le is tudhatnánk a dolgot. De sajnos nem erről van szó: mi a mozit imádjuk, legyen az süppedő kagylóüléses, agyonhűtött multiplex, irdatlan gyöngyvászonnal, vagy összeszotyizott falusi kisbüdös, recsegő széksorokkal, fehérre meszelt, pókhálós fallal. Tulajdonképpen - persze azért bizonyos határok között - mindegy is, hogy mi megy: nekünk a mozielőadás szakrális élménye kell, az ezerszer játszott celluloid óriásira nagyított karcolásai, a látóteret betöltő látvány, a film anyagszerűsége, amit csak a moziban kaphatunk meg. Valahogy úgy, ahogy vallásos áhítatot át lehet élni egy apró, hálószobai házioltár előtt is, de az igazi transzcendencia azért mégiscsak egy böszme nagy gótikus bazilika főhajójában csapja meg az embert.

Üröm az örömben, hogy az ifjú hommelette eljövetele óta vajmi keveset részesülünk e szakrális élményből. Igazából egy kezemen meg tudom számolni, hogy hányszor jutottunk el moziba az elmúlt két és fél év alatt. (És akkor is micsoda szörnyűségeket tudtunk megnézni!) Nem csoda hát, hogy lakótársi köösségünk mindkét ivarérett tagja ugrásra készen várta a pillanatot, amikor utódját végre bevezetheti a mozizás, a cinefília magasrendű művészetébe.

Mivel köztudottan rendkívül komoly dologról van szó, ami egész életére meghatározhatja omlettünk mozizási - és egyáltalán: kultúrafogyasztási - szokásait, az ügy alapos előkészítést igényelt. Itthoni házimozizási tapasztalataink alapján nagyjából tisztában voltunk például azzal, hogy egyáltalán mit bír a gyermek. Húsz-harminc percnél semmiképp sem többet, ennyi idő alatt egy két és fél éves gyerek simán elveszti az érdeklődését bármilyen kétdimenziós, mozgó narratíva iránt. Az érdeklődés elvesztése nem azt jelenti, hogy békésen feláll, kikapcsolja a tévét/számítógépet/lejátszót, és megy a dolgára, hanem azt, hogy az elméje egyszerűen blokkol, feladja a feldolgozás óriási igénybevétellel járó műveletét, és a gyermek üveges szemmel mered a látványra. Láttam elég riasztó példát e fenoménra, úgyhogy semmiképp sem akartuk megkockáztatni valami hasonlót. Úgy okoskodtam, hogy ha a tévé előtt húsz-harminc percet bír, akkor a mozi-szituációban (ami köztudottan jobban magába szívja az embert, szép magyar szóval erősebb a diegézis) ennek nagyjából a dupláját, tehát maximum egy órát.

Na, a lecke feladva: találjunk a kortárs budapesti mozikínálatban maximum egyórás, lineáris narratívájú, kevésszereplős, érdekes, vértől nem tocsogó, Derridára nem reflektáló, szexuális utalásoktól és jófejkedő 3D-s lényektől, CGI-vel utómunkázott élő kutyáktól és egyéb marhaságoktól mentes darabot. Kisgyerekes szülők, ugye, hogy lehetetlen?

Éppen ezért volt határtalan az örömöm, amikor egy ismert ingyenes heti programajánló magazinban megpillantottam egy diszkrét féloldalas hirdetést, ami harsányan üvöltötte az arcomba: BOGYÓ ÉS BABÓCA DÍSZBEMUTATÓ! "Na, ez az, Vetró Irén!" - gondoltam magamban én, bár komoly ellenérzéseim vannak a nevezett sorozattal szemben, a gyermek imádja, annyira nem is veszélyes, és itt a soha vissza nem térő alkalom, hogy egy jól sikerült animációs mozgókép révén legyőzzem előítéleteimet. Lehet, hogy én vagyok az értetlen hülye, és a "csigafiú" meg a "katicalány" történetei voltaképp a legnagyszerűbb adaptációs alapanyagok.

Örömöm még teljesebb lett, amikor kiderült, hogy a Corvin moziban lesz a vetítés - ez a filmszínház a mai napig Budapest legkulturáltabb multiplexe, ahol értelemesek a gépészek (például nem lövik le a vetítést a végefőcím-stáblista felénél, vagy aránylag gyorsan kiszúrják, ha elmegy a hang a nézőtéren), korrektek a termek, nincs agyonhűtve a nézőtér és rendes kávét adnak. Ráadásul a mozit felhíva kiderült, hogy a film összesen ötven perc, hét darab öt-hatperces epizódból összeállítva: tökéletes adagolás ifjú hommelette-ünknek.

Persze nem minden fenékig tejfel. A vetítés napjára omlettkénk egészen transzállapotba került a felfokozott várakozástól, az odaúton szokásával ellentétben nem állt meg minden egyes promiszkuus bodobács-csoportozatnál, hanem valósággal végigrángatott a Nagykörúton. A Corvinban derült ki, hogy bizony nem mi vagyunk az egyetlenek, akik e szép nyáreleji délelőttöt gyerekfilm-nézéssel óhajtjuk tölteni: mint kiderült, akkora volt az érdeklődés, hogy még egy termet kellett nyitni. Olyan régen voltam moziban, hogy szinte már el is feledtem, hogy kevés csodálatosabb dolog van a világon egy nézőtérnyi előadásra váró, zsivajgó, fészkelődő, türelmetlen és lelkes háromévesnél. De a legmegdöbbentőbb a saját gyermekem volt: szinte teljesen eltűnve a kagylóülésben, tágra nyílt szemmel bámulta a töküres gyöngyvásznat, egész teste a feszült várakozás pózába meredve. Mindezt szorozzuk be háromszázzal, nagyjából képet kaphatunk a kiskorú zsöllye attitűdjéről.

Ehhez képest elég nagy volt a felháborodásom, amikor jó tíz perces késéssel megjelent egy úriember, Péchy György, a sorozatot gyártó animációs stúdió vezetője, és aztán megfelelően színtelen hangon jó húsz percet beszélt. A kezdő apuka, munkaköréből adódóan is aránylag jól bírja az előadások előtti várakozást, mivel tudja, hogy mennyire nehéz zökkenő- és csúszásmentesen összehozni bármilyen produkciót, de három év körüli gyerekeket közel fél órán át várakoztatni több mint pofátlanság, még akkor is, ha gombafelhőnyi virágcsokrokat kell átadni a produkcióban részt vevő összes nőnemű személynek. Jómagam még aránylag aquinói türelemmel viseltem a dolgot, de az ifjú hommelette rövid idő után hangos egércincogással adta mindenki tudtára elégedetlenségét: "Kezdődjön már a mozi!" Mindebből már le lehetett vonni némi következtetést arra nézvést, hogy az alkotók mennyire beszélik a gyerekek nyelvét.

Aztán nagy nehezen elkezdődött a vetítés, és én legrosszabb előérzeteimet láttam beigazolódni. Persze arra nemigen számítottam, hogy csudaszép 35 milliméteres nyersanyagra készítik a filmet (hiszen az előzetes híradások is tévésorozatról szóltak), de a DVD-technológia harminc négyzetméteres gyöngyvászonra felhúzva drámai minőséget eredményez. Azonnal káprázni kezdett a szemem a rossz felbontású pixel-kavalkádtól, ám a legnagyobb csapást a hang mérte érzékszerveimre. Kivételesen nem túl hangos volt a film (ami a multiplexek hangrendszerének szinte kötelező velejárója), hanem egyszerűen a hangmérnök végzett csapnivaló munkát. A voice-over narráció ugyanis (Pogány Judit bájos előadásában) egyáltalán nem volt kiszintezve az aláfestő zenével (az ennél jóval többet érdemlő Alma együttes munkájával). Ezért aztán a zene teljesen elnyomta a narrációt, olyannyira, hogy nemhogy az ifjú hommmelette, de még sokat tapasztalt édesapja sem értett egy hangot sem az egészből.

Mondjuk - nyugtattam magam, nem minden valóságalap nélkül - mindennek az lehetett az oka, hogy voltaképp nem díszbemutatón, hanem egy ügyes marketingfogással díszbemutatónak álcázott tesztvetítésen vettünk részt. Csak reménykedni tudok, hogy a teremben ülő alkotók érzékelték ezt a kis anomáliát, és a majdani bemutatóra igazítanak egyet a hangsávon.*

Maga a film pedig? Nos, aki akár csak egyszer kezébe vett egyetlen Bogyó és Babóca-kötetet, az valószínűleg tudja, hogy a "megfilmesítésnél" három fő problémába akad bele az ember: 1) az (ál)naiv, gyerekrajz-szerű kétdimenziós, teljesen síkszerű világ megfelelő adaptálása; 2) a nagyon leegyszerűsített arckifejezések "megmozgatása", élővé tétele; 3) a narráció kérdése. Hát, a helyzet nem egyszerű, a végeredmény pedig finoman szólva is ambivalens.

Függetlenül attől, hogy felnőtt befogadóként mi a véleményünk Bartos Erika képi világáról, annyit azért elismerhetünk, hogy ez a vastag kontúrokat, nagy, homogén színes felületeket alkalmazó, térbeliséget nélkülöző, szélsőségesen síkba forgatott, minimalista stílus valamit nagyon eltalál a gyerekekben, azaz nagyon közel áll a kisgyerekkori percepcióhoz. Ugyanakkor ami statikus rajzként egész jól működik, mozgóképként gyakran meg-megbicsaklik. Bartos Erika rajzain - bármennyire naivnak tűnnek - azért gondosan kerüli az olyasfajta anomáliákat, hogy a szereplők kitakarják egymást (ami azonnali zökkenést okozna a sík rajzok kompozíciójában), ilyen értelemben (Riegl és Worringer szép szavával) teljesen optikai, és kizárja a haptikus minőséget. A film viszont alapvetően haptikus, még akkor is, ha kevés "anyagtalanabb" hordozó van a celluloidnál, ezért aztán - legalábbis a kezdő apuka számára - a Bogyó és Babóca megfilmesítése nem csupán egyszerű adaptációs kérdés, hanem komolyan vehető és veendő művészetelméleti probléma is. A filmben a síkszerűség olyan szélsőséges esetekben működik jól, mint mondjuk Osvaldo Cavandoli (Magyarországon Menő Manó néven elhíresült) La Lineájában, amelyben a mű magára a síkszerűségre reflektál. (Vagy - ha már gyerekfilmeknél tartunk, - akkor ilyesfajta önreflexiós kísérlet a Varázsceruza is.)

A Bogyó és Babócán sajnos meglátszik az alkotók (Antonin Krizsanics és M. Tóth Géza) kegyetlen küzdelme ezzel a problémával (szélsőséges pillanata volt például a vetítésnek a Papírsárkány című epizódban, amikor a vidám erdei társaság felkapaszkodik a címszereplő farkára: a film kilép a két dimenzióból, és egy teljesen értelmezhetetlen, fenyők fölött repülő, madártávlatos-helikopterfahrtos szubjektív beállítást tolnak az arcunkba). Mozgóképben állati nehéz megoldani a kitakarások mellőzését, arról nem is beszélve, hogy a frontális, színházszerű beállítás a vágásokat is nagyon problematikussá teszi, ugyanis bénán megcsinált stopptrükk-hatást keltenek. És még ha mindez meg is lenne oldva, akkor is marad még egy probléma: a leegyszerűsített, sematikus figurák mozgása-mozgatása. Rövid, térdhajlat nélküli lábak, szinte csak kinyújtva értelmezhető karok, mindössze néhány alap-pozitúrát felvenni képes testek - hát ebből tényleg szinte lehetetlen folyamatos, nem-anakronisztikus mozgást előállítani.

A másik (ugyanezen gyökérből kinövő) nagy gond az arckifejezések megoldása. Bartos Erikánál ezek aztán tényleg leegyszerűsítettek, három-négy kifejezésen (vigyor, szomorúság, meglepődés) kívül nem is találunk mást a könyvekben. Már az olyan, nem egyértelmű vagy pillanatnyi arckifejezések létrehozása is nagy nehézségbe ütközik, mint a meglepődés, a derű vagy a sértődöttség. Ezen a téren a B&B rajzfilm kegyetlenül alulteljesít, az arckifejezések átmenetei (tehát mondjuk a meglepődésből a megkönnyebbült vidámság, ami az egyik leggyakoribb érzelmi jelenség az epizódokban, vagy a szerelem, ami A kis dongólány sztorijának alapja) tökéletesen megoldatlanok, helyenként már-már riasztóak és groteszkek.

A harmadik kérdés a narráció. Ezt szerencsére eltalálták az alkotók: nyilvánvalóan több verzió közül lehetett választani, de minden szempontból a legszerencsésebb megoldás mellett döntöttek. Pogány Judit nagyszerű, hajlékony hangú, mégis karakteres mesélő, egyedül is "teljes zenekaron játszik" (főleg, ha hallani is lehetett volna az aláfestő zenétől). Nem mellékesen bizonyosan költséghatékonyabb megoldás, mint kiterjedt szinkrongárdát alkalmazni, de ettől függetlenül is ez a "voice-over" narrációs forma áll a legközelebb ahhoz, amit a célközönség otthon, lefekvés előtt megszokhatott: a szülői meséléshez.

Belátom, az alapanyag erősen megkötötte az animátorok kezét, de a választott technika (nem értek igazán az animációs megoldásokhoz, nekem úgy tűnt, hogy egyfajta számítógépes Flash-animációról van szó, javítsatok ki, ha tévedek) elég felemás eredményt hozott. A síkszerűséget árnyalat-átmenetekkel, időnként árnyékokkal (!), rétegzett térbeli elrendezéssel próbálták oldani, így aztán idegesítő hibrid lett a végeredmény. Amivel a legkevésbé barátkoztam meg, az a színvilág: értem én, hogy nagyon megy most ez a virító tónusokból, eszement zöldekből és bíborokból kialakított kromatika, de azért ez mégiscsak túlzás. Azt hiszem, itt a kevesebb több lett volna, de hát a Minimax és a Bebe TV korában kíméletlen verseny folyik a kiskorúak percepciójáért, és a sorozatot is el kell adni valami szolgáltatónak, úgyhogy ezt szimplán gazdasági kérdésként kezelem.

A kezdő apuka zsörtölődéséből úgy tűnhet, mintha a Bogyó és Babóca valami ördögtől való szörnyűség lenne - azért erről persze szó sincs. Vannak erényei, számosak. Ezek közül a legnagyobb, hogy az ifjú hommelette, több száz kortársával egyetemben megkövülve meredt a vászonra és az epizódok között rövidke szünetekben hangos és önfeledt "Jöjjön a következő!" kiáltozásban tört ki. Bevallom, könnyek szöktek a szemembe, amikor láttam, hogy mennyire átadja magát a film élményének - azt hiszem, soha semmi még ennyire ne kötötte le, mint ez a csodás mozi-szituáció. Úgyhogy emitt néhány dokumentumértékű felvétel arról, hogy milyen az, amikor valaki mindenfajta előzetes várakozástól, befogadói attitűdtől és kulturális háttértől függetlenül, egyszereűen csak műélvez:



A lenti arckifejezés mindent elárul: az ifjú hommelette csak a koncentráció legsűrűbb pillanataiban vág ilyen képet. Nagyon ritkán látom ezt az olyannyira jellegzetes arcot: az állkapcsát egészen előretolja, izgalmában az alsó fogsorával harapdálja a felső ajkát, miközben amúgy sem kicsi orrlyukai egészen kitágulnak, szuszogása meg messzire visszhagzik.





Minden atyai zsörtölődés ellenére tehát ezúton szeretném megköszönni Bartos Erikának, Antonin Krizsanicsnak, M. Tóth Gézának, Pogány Juditnak, az Alma együttesnek, az animátoroknak, a Corvin mozinak és mindenkinek, aki részt vett e film elkészítésében és bemutatásában, hogy ilyen hihetetlen és letaglózó élményt szereztek az ifjú hommelette-nek. Mert a rendkívül érdekes optikai-haptikus problémán túl azért mégiscsak ez a lényeg, nem?

*Update: Most, hogy a film elérkezett a sztenderd moziforgalmazásba, valaki megnyutathatna, hogy valóban kiigazították-e a hangot.

5 megjegyzés:

  1. "Sajnos" nem láttuk és HALLGATTUK a B&B e nagyszerű átdolgozását... Nem is vágyom rá. Vagyis, gyermekeimet nagyon szeretném látni ilyen eksztázisban ülni egy mozi vászon előtt (erre még sajnos nem volt lehetőségük), de még meg sem próbáltuk... Őszintén, nem is fordult meg a fejünkben, hogy moziba vigyük őket. Pedig, Bellát látva, ideje lenne megfontolnunk ezt a dolgot.
    Teljesen más, és nem ide illő kérdésem lenne... GASZTRONÓMIA, sőt csevapcsicsa...
    Lenne a tarsolyodban egy frappáns recept, amit hétvégén egy laza pomázi kertipartin "elsütheténk"?

    VálaszTörlés
  2. Alapvetően mi sem vinnénk moziba egy két és fél éves gyereket, egyszerűen azért, mert nincs mire. Ez a B&B vetítés (illetve most a moziforgalmazás) kitüntetett pillanat volt, a budapesti filmforgalamzásban simán eltelik fél év anélkül, hogy egyetlen kisgyerekek (értsd: >6 év) számára alkalmas film vászonra kerülne. Úgyhogy marad a béna otthoni DVD-zés, de hát az halovány árnyéka a jó kis moziba menésnek. Alternatív megoldásként természetesen ott van a diavetítés, node az mégiscsak állókép.

    Talán túl sokat feltételezel rólam gasztronómiaügyben. Nagyon ritkán készítünk csevapcsicsát, mint ahogy nagyon ritkán grillezünk. A legutolsó kísérletem jó fél évvel ezelőtt volt, akkor finom, zsenge bárányhúsból készült, bevallom, serpenyőben.

    De amennyire én tudom, a csevapnak szinte nem is a hús a lényege - mondjuk fele-fele bárány-borjú mix-szel nem nagyon lehet mellélőni (a Fény utcai piacon van egy hentes, ahol frissen bekevert csevapcsicsát is lehet kapni) -, hanem a körítés, meg néhány mártás, aztán indulhat a tunkolás. Bárki tud sütni csevapot, ha jó a grill meg a szén, de egy jó ajvart mellé... na azzal lehet igazán sikert aratni.

    VálaszTörlés
  3. Ja, a poszt óta kicsit utánanéztem a film visszhangjának (képzavar?), és azt hiszem, a hangot kijavították, mert sehol sem említik, hogy zavaró lenne. Emellett megtaláltam Mesterházy Lili egész jó interjúját M. Tóth Gézával, aki elég jó dolgokat mond, és látszik, hogy érti a közönségét, a saját szerepét, a problémákat (persze ez utóbbiakat nem köti a riporter orrára). Amit meg "a mozi őskoráról" mond, az tényleg nagyon izgalmas, nekem le se esett, pedig teljesen igaza van, és nagyon okos dolog erre rájátszani.

    VálaszTörlés
  4. Az Urániában rendben volt a hang, viszont a dvd-s kép még a kicsi vásznon is rémes volt. Az élmény nekünk is ugyanaz volt, mindkét részről, bár én ezen a kitakarós dolgon nem agyaltam ennyit, elintéztem magamban, hogy olyan diafilmesen oldják meg a mozgást (vagy inkább mozdulatlanságokat), és ennek megfelelően olyan a vágás is, mintha diát cserélnénk. A szólózós részek, pl sárkány, tényleg nagyon kilógtak. Az arckifejezések szerintem alapból riasztóak a BB-ben. Absz Pogány Judit a legjobb, mondjuk az Alma Együttes szerintem nem jobb, hanem sokkal rosszabb sorsra érdemes, dehát ők nagy BB- barátok ugye, már rég megvolt a dalocskájuk.

    VálaszTörlés
  5. Ez lemaradt:http://www.pagony.hu/index.php?page=article&id=932

    VálaszTörlés