Kepes György gyerekszobája

Na, ez is tipikusan olyan bejegyzés, amit már régóta tervezgetek, de sosem volt érkezésem rendesen megírni. Pedig egy időben feltett szándékom volt, hogy sok okos és ügyes embert mutatok majd be, akik életük egy pontján szembesültek azzal a problémával, hogy mit jelent gyerekeknek és gyerekekhez beszélni, nekik alkotni. A szép tervből csak egyetlen rövidke bejegyzés valósult meg, a kitűnő Gyerekszoba-blogon olvasható, a többit elsodorta a cseperedő hommelette meg az ezernyi mellékkörülmény. Na de éppen mostanában nyílt a Ludwig Múzeumban egy kiállítás, ami komoly aktualitást ad az alábbi soroknak, úgyhogy nem halogathattam tovább a dolgot. A XX. század egyik legnagyobb - természetesen idegenbe szakadt - magyar művészéről és művészetteoretikusáról, Kepes Györgyről és az ő gyerekszobájáról lesz szó.

Mondom, régóta tervezem már ezt a posztot, legalább azóta, amióta minden apukablogok legokosabbikán, Greg Allen fantasztikusan sokoldalú, szellemes és izgalmas Daddy Types-ján először olvastam a témájáról. (Greg Allen önmagában megér egy bejegyzést, majd ha az ifjú hommelette végre tizennyolc éves lesz és végleg bevágja maga mögött az ajtót, csak az egyetemi tandíjat meg némi jelképes apanázst fogad majd el nagy kegyesen nevelésébe belerokkant szüleitől, esetleg meg is írom.)

Kepes György annak a generációnak volt kivételes alakja, amit jobb híján és a szó legtágabb értelmében a Bauhaus második nemzedékének nevezhetünk. Sajnos jelentősen feszegetné e poszt kereteit a kezdő apuka Bauhausról szóló ömlengése, ezért - mindenki legnagyobb szerencséjére - megkíméli olvasóit ettől. Most legyen elég annyi, hogy Kepes életművében kivételes harmóniában és teljességben valósul meg mindaz, amit manapság a Bauhausnak tulajdonítunk: a társadalmi elkötelezettség (ami nem azonos a politizálással), művészet és kézművesség kölcsönhatása és szoros együttműködése, az állandó kísérletezés, a tudományos és művészi igényesség, a funkcionalitás. (Ez utóbbinál - bármily szomorú, de - meg kell említeni, hogy nem Békás- és Káposztásmegyer rideg diszfunkcialitásáról van szó. Nem. Bármily meglepő, de a Bauhaus szemléletének középpontjában nem a házgyár, hanem az ember állt.)

Bár a Bauhaust döntően építészeti irányzatként szokás meghatározni (és fennállásának közel másfél évtizede alatt mindhárom igazgatója építész volt), az én szememben sokkal jellemzőbb és fontosabb oktatási tevékenysége, de mindenekelőtt az a szemlélet, amit elképesztő kvalitású oktatói átadtak a "hallgatóknak". Kepes nem tartozott szorosan a Bauhaushoz - egy rövid, harmincas évek végi intermezzótól eltekintve soha nem tartozott a "belső körhöz". Ám művészi pályafutása és oktatói koncepciója ezer szállal kötődik Gropius, Itten, Moholy-Nagy és a többiek álmához.

Kepes a fény nagy mestere volt, voltaképp egész életművében a fénnyel foglalkozott. Fotogramoktól mozgó szobrokig, polaroidtól színes üvegablakokig mindenben a fény - tágabb értelemben a látvány - lehetőségeit kutatta. Fantasztikus anyagismeret, letaglózó technikai virtuozitás és sokoldalúság jellemzte. Kísérletezett színes filmmel, fényfalakkal, kezdetleges számítógépekkel, voltaképp mindennel, ami a keze ügyébe került. Ám művészi aktivitásánál is jelentősebb volt művészetszervezői és tudományos tevékenysége: az egyre inkább szegmentálódó és szakterületekre bomló művészeti életben lankadatlan elkötelezettséggel kutatta a szintézis lehetőségeit. Kepes tökéletes karriert futott be, a legjobb helyre került, ahová csak hozzá hasonló kvalitású ember kerülhetett: közvetlenül a háború után, néhány Amerikában eltöltött évet követően az MIT-n kötött ki, ahol szinte teljes szabadságban, és majdhogynem korlátlan eszközökkel dolgozhatta ki nagyszabású programját.

E nagyszabású programról nem kell túl sokat írni. Az utóbbi időben már elég sok Kepes-munkát adtak ki magyarul is, két alapműve, mindenekelőtt A látás nyelve valami különös félreértés folytán már a hetvenes években megjelent itthon. Nagy hatású, fantasztikus életmű, igazán nem szorul rá arra, hogy a kezdő apuka egy gyerekblogon fényezze halálba.

Kepes György számomra mindig is valami különös, földöntúli hérosz volt, akihez ugyanakkor mélyen személyes viszony fűz, és nem csak azért, mert világéletemben úgy akartam kinézni öregkoromra, ahogy ezen a fotón, az általam ismert egyik legjobb művészportrén kinéz: az a gyűrött, legombolt ing, az egyszerre kihívó, érdeklődő és kíváncsi tekintet, a felhúzott szemöldok, na ez maga a megtestesült cool.



Személyes hozzá a viszonyom abban az értelemben is, hogy olyannyira magaménak érzem gondolatait. "Kölcsönösen hat egymásra torzult környezetünk és azon képességünk leromlottsága, amely által frissen, tisztán, örömmel láthatnánk. Deformált, tisztességtelen környezeten nevelt, alultáplált vizuális érzékenységünk eredménye csakis az lehet, hogy állandósítjuk az általunk létrehozott környezet működési hibáit." Ezt mondja az általa szerkesztett, nemrég magyarul is kiadott Education of Vision (Látásra nevelés) tanulmánykötet előszavában, és ez a látszólag oda nem illő "tisztességtelen" (az eredetiben: "dishonest") kifejezés tökéletesen jellemzi Kepes gondolkodásmódját. A minket körülvevő látványok minősége nála nem pusztán technikai vagy gyakorlati, hanem egyenesen etikai kérdés, és ennél pontosabban senki sem írta le a vizuális igénytelenség ördögi körét. (Még akkor is, ha a magyar fordítás icipicit csúsztat, és nagyvonalúan "vizuális érzékenység"-ként interpretálja az eredetiben szereplő "artistic sensibilities"-t. Ebből ugyanis kiderül, hogy Kepes nem "akárki", hanem a művészek alultápláltságáról beszél.) A vizualitás etikai dimenziója mellett a másik gyönyörű gondolat sokkal rejtettebben van jelen a szövegben - első pillantásra úgy tűnhet, mintha az "alultáplált", "nevelt" (az eredetiben "fed on", tehát szintén "táplált", azaz a "nevelt"-nél sokkal testibb) kifejezések metaforikusak lennének, pedig erről szó sincs. Kepes számára a látvány, még inkább a látás valóságos testi aktus, tehát a szegényes vizuális környezet a szó szoros értelmében éheztetés.

És e hosszan meanderező eszmefuttatás végén érkezik el a kezdő apuka ahhoz a ponthoz, ami miatt tulajdonképpen belekezdett az egész bejegyzésbe. Kepes György ugyanis (talán a portréról is lejön) nem az a fajta ember volt, aki a levegőbe beszélt. A vizuális környezet igényességét halálosan komolyan gondolta, és ezt mi sem bizonyítja jobban, mint az a gyerekszoba, amit a negyvenes évek végén lányának tervezett.

Kepes ekkor feleségével, a szintén képzőművész Juliettel pár éve már Cambridge-ben élt, és 1949-ben költözött új házba. Hatheti munkával és 275 dollár ráfordítással rakták össze azt a gyerekszobát, ami valószínűleg a családi emlékezet szűk körein belül maradt volna, ha valahogy nem keveredik oda Ralph Morse, a Life magazin élő intézménye (akinek élettörténete szintén megérne egy posztot, na de az már végképp nem idevágó dolog). Morse elképesztő mennyiségű képet fotózott a Kepes-házban, és az anyagból meg is jelent egy rövid képriport a Life-ban.

Amit nagyon bírok ebben a szobában, hogy homlokegyenest szembe megy mindenfajta manapság elharapózott minimalista/ideologikus trenddel. Mostanság két nagy irányzat dívik a gyerekszoba-berendezések gigászi piacán: az egyik arra klasszikus pedagógiai elképzelésre vezethető vissza, hogy a gyerek kis felnőtt, tehát a szobája is kis nappali+hálószoba kell hogy legyen. A másik: a gyerek tiszta lap, ezért valami baromi letisztult térbe kell behelyezni, nehogy valami károsan kaotikus hatások érjék. Az első, ami Kepesék gyerekszobjában feltűnik, az elképesztő eklektika: az egyik falat egy Guernicás pannó uralja:



A plafonon konstruktivista csillagászati szemléltetőeszköz:



Miközben a gyerekágy előtt a földön minden berendezési tárgyak legsúlyosabbika, egy talpmelegítő báránybőr, vidám oroszlánnal, az ágy fölött meg Altamirát idéző barlangrajzok:



Mindezt handmade majommintás függöny, tudományos ismeretterjesztő óraszámlap és egy, a szobát uraló nyersfa mászóoszlop egészíti ki:



Nyilvánvalóan teljes őrület, mondanánk, ha nem lenne világos a Kepes-szülők "programja". A gyerekszoba az ő értelmezésükben nem valami ideologikus, eleve elrendelt tér, aminek egyetlen funkciója, hogy a szülők által elvárt irányba terelje a gyerek világnézetét. Sokkal inkább egy kis, felfedezésre váró univerzum, annak minden változatosságával és gazdagságával (és bizony gyakran kaotikumával). A gyerek nem egy egységes, monolit valami, hanem percről percre változó hangulatú, aktivitású, sokoldalú lény. Az egyik pillanatban ágcsonkokon óhajt mászkálni, a másikban apró elemeket rakosgat a szekrényajtón kialakított lukhálózatba, a harmadikban kézlenyomatokat tapicskol a falra:



Kepesék gyerekszobája élő, lélegző tér, ezernyi anyaggal, struktúrával, lehetőséggel. Gyönyörű példája annak, hogy mennyiféle funkciót és potenciált lehet bezsúfolni egy alapvetően nem túl nagy helyiségbe. Egyszerre helye a kreatív, felfedező tanulásnak (falióra), az elszabadult tombolásnak (az áttört mászófal) és a meghitt, báránybőrös kucorgásnak. Én a magam részéről (ismét csak!) sokat tanultam Kepestől: sokáig az volt az illúzióm, hogy a gyerekszobának valami komoly, egységes helynek kell lennie, ami megteremti a gyermek ideologikus egységét (ha úgy tetszik, a szubjektumát). Drámai félreértésből és jó adag sznobizmusból imádtam a például ebben a posztban taglaltakhoz hasonló monolit szobákat. Sajnos, lakótársi közösségünk is besétált a csapdába, és megpróbált létrehozni valami ezekhez hasonló életidegen dolgot - szerencsére az ifjú hommelette kitartó munkával a nyomait is eltünteti a minimalista-konstruktivista berendezésnek. Ha mással nem, hát azzal, hogy térdig járunk a sétákról irtózatos tömegben hazahurcolt fadarabokban, csigaházakban, gesztenyékben és egyéb kulcsfontosságú bizbaszokban.

Szeptember 11-én pedig remélhetőleg saját bőrünkön tapasztaljuk, hogyan lehet átültetni a gyakorlatba Kepes György művészeti-pedagógiai programját.