Az hommelette és az illatok

Bár az lakótársi körökben köztudott, hogy kisgyerekek nevelésében nem léteznek sémák, ugyanis egy gyerek fejlődése a lehető legképlékenyebb és legdinamikusabb valami, azért az ifjú hommelette evolúciós kacskaringói állandóan meglepnek minket. Leginkább Zénón paradoxonjára, Akhilleusz és a teknős példájára emlékezetet az a kétségbeesett versenyfutás, amelyben az örökké lemaradó szülők kétségbeesve próbálják utolérni viharos tempóban változó gyermeküket - azzal a nem elhanyagolható különbséggel, hogy itt a "valóság" nem írja felül a példázatot: a szülők tényleg nem érik utol sohasem a gyereket. Fejvesztve rohanunk utána, igyekszünk megérteni, de mire felfognánk, hogy egy stádiumban mi is zajlik le benne, már rég máshol tart. Az elmúlt pár hétben például az ifjú hommelette teljesen rákattant a szagokra.

Ez a szaglásosdi egyébként is nagyon érdekes dolog. Jóformán minden használható csecsemőgondozási kézikönyv legalább (ugyanakkor legfeljebb) egy mondat erejéig kitér arra, hogy milyen érzékeny az újszülöttek szaglószerve, és hogy jellemzően mennyivel nagyobb szerepet játszik percepciójukban, mint mondjuk a látás. Ennyivel aztán el is van intézve a dolog, én még életemben nem találkoztam a kisgyerekkori szaglás három sornál hosszabb leírásával - ebből a szempontból is árulkodó a gyermekgondozási kézikönyvek mélyen felnőttközpontú szemlélete.

Az érzékelés súlypontjai az évek során durván eltolódnak: a látás totális dominanciára tör, a szaglás és az ízlelés pedig erőteljesen csökevényesedik és uniformizálódik. Az átlagos felnőtt tulajdonképpen mindössze néhány szélsőséges szagot és illatot képes megkülönböztetni és szeparálni, de a legérdekesebb nem is ez, hanem az, hogy ezeket nagyon nehezen tudja intellektualizálni. Szagot felidézni sokkal nehezebb, mint egy látványt vagy hangokat. Kiegészítő tapasztalás nélkül alig néhány szagról tudjuk megmondani, hogy minek is a szaga. És persze ebben rejlik a hangsúlyeltolódás oka is: szagokkal alig-alig tudunk kifejezni mentális tartalmakat, következésképp nem, vagy csak nagyon korlátozottan vagyunk képesek kommunikálni. Ezért aztán a látás maga alá gyűrt minden más érzékelésmódot, ami az írásbeliséggel csak fokozódott, hogy az egész a zsidó-keresztény kultúrkör legfontosabb antropológiai emlékében, a BKV Balesetbiztosítási Feltételei között végül is imígyen manifesztálódjon: a "szaglóérzék teljes elvesztése" 10%-os egészségkárosodásnak felel meg.

Nekem személy szerint nagyon fáj a szenzualitás ilyesfajta csökevényesedése. Már előre rettegek, hogy mi lesz szegény ifjú hommelette-tel, amikor majd bekerül a mélyen intellektuális beállítódású magyarországi közoktatásba, ahol a jó porosz hagyományoknak megfelelően a gyermekeket egyfajta "üres elmezsáknak" tekintik, amibe bele lehet tölteni mindenféle tudást. Biztos vagyok benne, hogy az általános iskolai tanárok túlnyomó többsége legszívesebben USB-slotot applikáltatna a gyerekek homlokára, hogy aztán tök hatékonyan belemásolhassa a fejükbe Ady szerelmi költészetét, az addíciós tételeket vagy a citromsavciklust. Pedig hát a magam részéről inkább Hume, mint Descartes, és inkább Merleau-Ponty, mint Husserl, ezért aztán mindig igyekeztem-igyekeztünk a kis omlettet a fizikai tapasztalás felé terelgetni.

Ennek egy szélsőséges példája látható az itt beágyazott kis etűdben is. Szagolgatni, fogdosni, megrágni, nyalogatni, szopogatni, orrba dugni - ezek mindig is az ifjú hommelette első számú, kedvelt cselekvései voltak, és szüleinek végtelen türelmét bizonyítja, hogy csak a legszélsőségesebb esetekben léptünk közbe: például az itt leírt esetben, vagy amikor örök barátságot kívánt kötni mondjuk a 220 fokra felfűtött sütővel. A ridegtartásnak egyébként - lekopogom - meglett az eredménye, a kedves omlett kétéves korára már elég óvatosan és magabiztosan mozgott a világ tárgyai között, és - ismét csak lekopogom - az előbb belinkelt egyetlen cigarettás eset óta nem volt sürgős dolgunk egészségügyi intézmények környékén.

Szép lassan a szagolgatás is abbamaradt, és a kezdő apuka szomorúan állapította meg, hogy gyermeke valószínűleg kilépett a szenzuális korszakból és belépett a nagypofájú, szemtelen kölkökkel jellemezhető kommunikatív stádiumba.

Éppen ezért volt óriási meglepetés, amikor pár hete észrevettük, hogy az ifjú hommelette egyre többet beszél a szagokról és illatokról. Egyszer csak feltűnt, hogy a felénk áradó kiapadhatatlan kérdésözönbe egyre többször vegyülnek olyasfajta mondatok, hogy "Ez milyen szag?", "Ez minek a szaga?" A dolog akkor vált explicitté, amikor egy reggel gyermekünk, jó szokásához híven közénk vetette magát a franciaágyba, és imígyen nyilatkoztatott ki: "Én szeretek itt lenni, mert itt papaszag van, meg mamaszag!" És azóta ismét mindent megszagol - persze a csecsemőkorinál magasabb dialektikus szinten, mert most már minden szagot, illatot kommentál, beleértve természetesen a család anyagcserejének végeredményeit is.

A legmókásabb a bölcsődébe érkezés: az épület meglehetősen kezdetleges szellőzőrendszerrel van ellátva, mert reggelenként a teljes atmoszféra az ebédről árulkodik. A bejárati ajtótól az öltözőszobáig vezető úton pedig természetesen fennhangon találgatni illik, hogy milyen főételeket is előlegez meg a konyhából kifelé hömpölygő ájer. Vannak könnyebb szagok - ezekről elég gyorsan ki lehet találni, hogy tökfőzeléket, vagy tárkonyos ragulevest ígérnek. És vannak természetesen megfejthetetlen illatok, ilyenkor csak a kirakott menü ad eligazítást.

Ám a legérdekesebb az, hogyy az ifjú hommelette szagérzékelése nagyon jó szagemlékezettel párosul. Legutóbbi kirándulásunk alkalmával például perceken keresztül gondolkoztam azon, hogy mi lehet az a jellegzetes, összetéveszthetetlen, füstös illat, ami végigkísért minket egy pomázi utcán. Nem tudtam megfejteni a dolgot, pedig nagyon igyekeztem. Aztán a lelkes omlettke derített fényt a titokra, amikor egyszer csak, anélkül, hogy súlyos problémámat megosztottam volna vele, megszólalt: "Tekerős sajt szagát érzem!" És valóban, esett le a tantusz a kezdő apukának, ez tényleg parenyica, valószínűleg az egyik háznál füstöltek éppen kiadós mennyiséget.