2011. január 2., vasárnap

A karácsony mint dilemma

Persze nem csak a karácsony a dilemma. Ha a gyerekesdi valamire megtanítja a kezdő apukákat és anyukákat, az az, hogy az égvilágon minden dilemma, a citogenetikai vizsgálatoktól az epidurálig, a hozzátáplálástól a gyerek előtti káromkodásig, a bölcsődeválasztástól a tévénézésig, a fegyelmezéstől az esti altatásig, a kaki állagától a nagyszülők kezeléséig. Nem könnyű, amikor az ember minden szabad percében csak a kételyeivel viaskodik, és próbál értelmes, következetes és hosszú távon is használható megoldásokat találni az olyan izgalmas problémákra, mint például az, hogy a gyerek az istennek sem akar kesztyűt húzni, mínusztízben sem. (Jó, itt mondjuk nem volt sok vívódás, saját magashegyi tapasztalataim alapján aránylag gyorsan eljutottam ahhoz a spártai konklúzióhoz, hogy majd magától rájön, hogy milyen fájdalmas az, amikor a vérkeringés újraindul, és hogy ez egy megfelelő minőségű céltárgy, jelesül egy kesztyű révén elkerülhető. Ha meg mégsem jönne rá, még mindig őrizgetek egy fél tégely - egykor fényesen bevált - fagykenőcsöt valamelyik fiók mélyén.)

Na de a karácsony valódi dilemma, amit nem lehet olyan egyszerűen elintézni, mint egy időszakos végtagelhalást és -elszíneződést. Sőt, egy hároméves gyerek esetében, aki stabil, betagózódott tagja a társadalomnak - abban az értelemben, hogy szűkebb mikroközösségében, jelesül a bölcsődében bizonyára kiélezett hitvitákat folytat az egyházi ünnepek jelentéstartalmairól -, egyszóval egy hároméves gyerek (és szülei) esetében a karácsony nem egyszerűen dilemma, hanem valóságos culture clash. Köztudomásúlag két nagy világrend áll egymással szemben és kibékíthetetlen ellentétben:

1. A Karácsony (e világrend képviselői következetesen nagy K-val írják) hatalmas misztérium, melynek középpontjában a gyerek áll, valamint egy titokzatos Jézuska nevű alak, aki szárnysegédei, bizonyos angyalok közreműködésével különleges hatókörű mindenesként gondoskodik a karácsonyfa felállításáról és feldíszítéséről, a gyermek legtitkosabb vágyainak feltérképezéséről, és értékes objektumok, úgynevezett ajándékok révén e vágyak maradéktalan kielégítéséről;

2. A karácsony (e világrend képviselői következetesen kis k-val írják, hozzáteszem, a jelenleg érvényes helyesírási szabályoknak megfelelően) hatalmas misztérium, a Család és a Szeretet (a nagy kezőbetűk itt tűnnek fel) mindent behálózó, velünk és bennünk élő ünnepe, amiben nincs helye transzcendens figuráknak. A nagybetűs Szeretet interperszonális fenomén, ami különböző közös karácsonyi tevékenységek során ölt kézzelfogható alakot.

Amíg a k(K)arácsony szigorúan családi ügy, addig nincs is nagy gond. Az időből és térből kimetszett kis családban aránylag problémamentesen uralkodhat egyik vagy másik elképzelés. Ám a gyerekek, különösen az olyan gonosz, nemtörődöm, karriervágytól elborult szülőké, akik nem átallják utódukat bölcsődébe-óvodába adni, tehát a gyerekek óhatatlanul interakcióba lépnek egymással, ne adj' Isten beszélgetnek, és hopp, máris megtörténik a rettenetes civilizációs ütközés.

Ezt a kiskorúak között zajló véres kulturális háborút a kortárs, női magazinok fórumhozzászólásaiban kiteljesedő közbeszéd általában úgy interpretálja, hogy a materialista ideológia folyamatos ostrom alatt tartja az "ősi", "tradicionális", "keresztény" világképet. A Jézuskázók gyerekei drámai veszteségként élik meg a pillanatot, amikor a megátalkodott, mélyen anyagelvű Balázs a bölcsiben először felvilágosítja őket arról, hogy a 160 darabos Duplo-készletet tökre nem a Jézuska hozta. A szülők állandóan azt számolgatják, hogy mikor, a gyermek hány éves korában jöhet el a coming out szörnyű pillanata, amikor be kell vallaniuk, hogy nem a Jézuska olyan naprakész, hogy pont a gyűjteményből még hiányzó görkoris Barbie-t teszi le a fa alá. Érdekes egyébként a Jézuska-világkép mélyen defenzív jellege: mintha csak a pszichoanalízist akarná igazolni, itt is mindig úgymond a Valós (le réel) fenyegeti a Képzetest (l'imaginaire). Én legalábbis még soha nem hallottam olyan gyerekről, aki úgy ment volna haza zokogva, hogy "Képzeld, mama, megtudtam, hogy az ajándékokat valójában a Jézuska hozza!"

Ezzel szemben a Család- és Szeretet-hívők, a materialisták, akik ugye a legszívesebben Engels-vitaesteket tartanának szenteste, és a gyertyagyújtást arra használnák fel, hogy végre a feje tetejéről a talpára fordítsák Hegelt, kissé gúnyos lenézéssel kezelik a Jézuskázókat. Végtelenül büszkék arra, hogy a gyermeket már az elejétől fogva önálló, komplex individuumként kezelik, akinek nincs szüksége gyermeteg mesékre, hogy átélje a szeretet (bocsánat: a Szeretet) mindennapi cselekvésekben megnyilvánuló folyamatos áramlását. Persze e végtelen büszkeségbe jókora adag szorongó bizonytalanság is vegyül: vajon nem veszünk-e el a gyermekünktől valamit, ami egyébként fontos szerepet játszana személyiségfejlődésében? Vajon neki valóban nincs szüksége a "varázslatra", a "misztériumra", a csengettyűhangra, a szentestét megelőző izgatott várakozásra? Vajon nem lenne-e jobb megőrizni a titkot, hogy majd inkább az érettségi ajándéknak szánt Suzuki kulcsaival együtt nyújtsuk át neki rettenetes igazságot: "drága ifjú hommelette, a Jézuska valójában nem létezik"?

Sajnálatos módon rá kellett jönnünk, hogy e kultúrklesben nincs arany középút. Mi, örök lakótársi belgák, ezúttal nem tudunk értelmes kompromisszumot kötni, olyan ugyanis nincs, hogy a Jézuska csak félig hoz valamit. (Vagy Fidesz-szavazó vagy, ugye, és akkor tökre bírod, hogy köztársasági elnökünk éjféli beszéde alatt fényes nappal botorkál a rezidencia [bocsánat: Rezidencia] Shiningot idéző díszletei között - mondjuk én tényleg rettegtem, hogy megáll a 237-es szoba előtt; vagy pedig MSZP-szavazó, és akkor a miniszterelnök tánca olyan emberi!) Úgyhogy döntöttünk, méghozzá egy gonosz, materialista, posztmarxista elv alapján: sutba az értékekkel és tradíciókkal, anything goes, mi ugyan nem fogunk Jézuskázni, de aki akar, tegye. Így alakult, hogy az ifjú hommelette 24.-én délelőtt szanaszét szurkálta az ujjait a fenyőfa közös becipelése, felállítása és feldíszítése során:



(Látjátok azt a szomorú, varázstalanított, mesétlenített arckfejezést?) Este viszont, a nagyszülőknél, már hibátlanul a Jézuska érkezett, csodák csodájára a gyermek is kívülről fújta a Mennyből az angyalt, mindehhez a gondosan ki nem kapcsolt televízió háttérfénye biztosította a megfelelően "varázsos" hangulatot.

És persze, ha már anything goes, akkor az antiklerikális, materialista szülők nem átallottak puszta gúnyból egy saját készítésű mézeskalács-betlehemet a fa alá rakodni, hadd legyen örök konfúzió az ifjú hommelette osztályrésze:



A karácsonyra lakótársi körökben jellemző ideológiai káosz mégis csak az adventi koszorú körül csúcsosodott ki.



Ez a kép, azt hiszem, mindent elmond. A nagy fényvárásba, örömbe és bűnbánatba, meg mindenbe, amit a liturgikus szimbolika előír, aránylag ellentmondásmentesen keveredik bele egy echte kínai (japán?), elemes szerencsemacska, meg a háttérben egy hamisítatlan Jézuskás giccsóra.

Szigorúan őriztük a gyertyák liturgius színszimbolikáját:



A teljesen varázstalanított és misztérium-mentessé tett tevékenységbe gondosan bevontuk az elsőszülöttet:







Aminek eredménye az lett, hogy az ifjú hommelette számára a szent adventi időszak végérvényesen összefonódik azzal, hogy önállóan használhat fogót, meg metszőollót.



És íme, a kész mű, a vele immár teljesen összeolvadt maneki nekóval.



Ez pedig advent első vasárnapja. A koszorú használatban, az ifjú hommelette meg már azt sem tudja, mi legyen: éppen a Fény eljövetelét várja, bűnbánatot gyakoroljon, vagy a háttérben lévő fotókon bámulja a tibeti lámaista szent iratokat, esetleg ükapámat, Nógrád megye alispánját?



A végére nem marad más, mint azt elmagyarázni, hogy mi mért döntöttünk a második verzió, a gonosz, materialista karácsonymagyarázat mellett. Először is, amennyire eddigi kezőapai karrieremből leszűrtem, egy kiskorú gyermek teljes mértékben szenzuális, és egyáltalán nem transzcendens. Vajmi kevéssé fogékony a hétköznapi tapasztalatot meghaladó dolgokra, ezért az igazi élményt a cselekvés, a tevékenység és a tárgyak manipulálása adja számára. A magam részéről ezért terelgettem afelé lakótársi közösségünket, hogy a gyerek inkább vegyen részt a koszorúkészítésben, a fenyőállításban, a mézeskalács-sütésben, horribile dictu az ajándékcsomagolásban - elvakult, bigottan Hume-iánus felfogásom szerint az érzéki tapasztalaton keresztül válik kézzelfoghatóvá számára az ünnep. Másodszor, bármilyen hülyén hangzik is, nem tartottam jó ötletnek, hogy a karácsony majdan csalódás legyen számára - márpedig ha eljön az a pillanat, hogy kiderül: a karácsonynak vajmi kevés köze van a Jézuskához (és hangsúlyozom: nem Jézushoz), akkor óhatatlanul csalódás és veszteség lesz ennek a következménye. Harmadszor pedig, és talán ez a legfontosabb, nem gondoljuk, hogy ettől kevesebb "varázs" vagy "mese" lenne az életében. Azonban a "varázs" vagy a "mese" nem azonos a szándékos megtévesztéssel. De ennek bővebb kifejtése már egy másik poszt témája.

8 megjegyzés:

  1. Nem ükapád, hanem dédapád

    VálaszTörlés
  2. Maneki Neko, amennyire tudom, japán szerencsemacska.
    És volt kompromisszum, mert egy egész pici, de nagyon fontos ajándékot az angyalok hoztak.

    VálaszTörlés
  3. Szerintem ezt a dilemmát jól megoldottátok. A személyiségfejlődésében a szülői képmutatás több kárt okozna, mint a "varázstalanítás". A "a szentestét megelőző izgatott várakozás", saját tapasztalataim szerint, Jézuska nélkül is nagyon jól megy a gyerekeknek.

    VálaszTörlés
  4. Bocsánat, már elég fáradt voltam, amikor írtam, ükapját akartam írni.

    VálaszTörlés
  5. Ez szerintem így tökéletes!
    Biztos vannak szülők, akik akár vallási hevületből, akár súlyosan mágikus világképük miatt szükségesenk érzik, hogy jézuskázzanak. Biztos van, aki egyszerűen csak poszttraumatikus generációt szeretne nevelni, és ezért kényszeresen ismétli a saját gyerekkori megrázkódtatását... De ha nektek távoli a jézuskázás, akkor ez volt a legjobb megoldás. Nincs gázabb a hitetlenül hazudozó szülőknél, akik azt képzelik, hogy a gyerekük úgyee veszi észre.

    Én is épp ezen gondolkodtam, hogy a születendővel ezt hogyan fogjuk megetetni. Minket járattak templomba (nagyanyám mániájára, dühös pogány ribancok is lettünk), de elég viccesen vette volna ki magát a jézusozás, miközben a rokonok az orrunk előtt rakták a fa alá az ajándékokat.

    Egyszer próbálták csak eljátszatni velünk, hogy megjött a télapó, de szegény szomszéd Laci bának olyan pálinkaszaga volt, hogy majd megpukkadtunk a röhögéstől, úgyhogy hamar feladták a szülők.

    Ettől még cseppet sem volt varázstalan a gyerekkorom, de ennek köze van a szerencsemacskához is :-)

    VálaszTörlés
  6. Azert ez a ket szamozott lehetoseg mellett van egy harmadik is, nem? hogy a karacsony bar vicces es szorakoztato, de semmi nagybetusrol nem szol...

    VálaszTörlés
  7. Hát, az a Shiningos allúzió tényleg eléggé szíven ütött, és tessék:
    http://www.youtube.com/watch?v=ohiPlod-dCs

    Úgy látszik, másnak is szemet szúrt, esküszöm, nem én voltam...

    VálaszTörlés
  8. Ugyan kicsit megkésve, de hozzátenném. A gyerekek - a nagy okos pszichológusok szerint - még a mesét szeretnék elhinni az egészben. Hiába ébredt föl Vali tavaly és látta meg, ahogy nyögve becígölöm a fenyőt, amikor megszólalt a csengettyű, szentül hitte, hogy a fát a Jézuska hozta.
    Amúgy a 3. esetben 'b'-nek javaslom a fenyőünnepet, ám ez esetben keresztelő helyett a névadót és a szegény jobb sorsra érdemes Miklós püspök helyett a GyedMaróz-alteregó Télapót (alias Jollupukki stb.
    :o]
    Ja, és a Karácsony (sic.) és Szilveszter közti időszakban ezennel ünnepélyesen eltiltom lányodtól a gyermekeimet, nehogy interaktívan elmesélje, hogyan díszített fát...
    :o]

    VálaszTörlés