2011. június 6., hétfő

Az olvasói levelekről

Mielőtt újra felvenném az ifjú és a még ifjabb hommelette kalandjainak régesrég elejtett fonalát, még egyetlen dologról kell megemlékeznem. Említettem már korábban, hogy e blog csak pár napra csukta volna be kapuit, mivel a redizájn során állandóan próbálgattam a különböző megoldásokat, és ezt a rém unalmas, viszont annál illúziórombolóbb folyamatot semmiképp sem akartam megosztani a jobb sorsra érdemes nagyközönséggel.

A "nagyközönség" kifejezés talán némiképp túlzás. Omlettünk nyelvészeti leleményeinek, édesapja és édesanyja kálváriájának e nyomorult sártekén sosem volt irtózatos méretű olvasótábora - igaz, nem is volt cél, hogy az legyen. Nem is nagyon méricskéltem sosem a látogatószámot (persze létezik egy egész ügyes kis Google-analitika, amiből le lehet vonni bizonyos következtetéseket a látogatószámra nézvést, de az igazából - és magától értetődően - többet árul el arról, hogy milyen képernyőfelbontással és milyen operációs rendszert futtatva olvasgatják omlettünk nyelvészeti leleményeit, mint arról, hogy kik is azok, és hányan is vannak tulajdonképpen), szóval nem méricskéltem a látogatószámot, az analitkát meg leginkább arra használtam - mint, gondolom, minden "blogger" -, hogy azon röhincséljek, milyen hihetetlen keresőkifejezésekkel jutnak el az emberek egy-egy oldalra. (Ezek között magasan vezetnek a "Hoffmann Rózsa egy buta kurva", a "Kásás Tamás mamája Judit", illetve a "Mit jelent, ha rebeg a jobb szemem?" karakterláncok, de nem árulok el nagy titkot azzal sem, hogy a terhesszex különböző szinonimái is előkelő helyet foglalnak el a keresőkifejezések között, hogy az Isten áldja meg Sergey Brint és Larry Page-et nagyszerű algoritmusukért.)

De hát ha nem fontos a látogatószám, akkor mi végre a blog? - kérdezhetné logikusan bárki. A korábbi bejegyzések egyikéből-másikából talán már kiderült a válasz: semmi más célt nem szolgál, mint egyfajta önterápiát és intelletuális terepgyakorlatot - ez utóbbiból minimálisat, elismerem, de mégis csak valamit. Kétségkívül írhatnék egy egyszerű naplót, nem kitéve magamat/magunkat a világhálón keresztül potenciálisan elérhető közönségnek, azaz az emberiség azon kis hányadának, amit érdemmel-érdemtelenül azzal büntetett-jutalmazott a Jóisten, hogy képes magyar nyelvű szövegek értelmezésére. Ebben az esetben azonban elveszne egy fontos dolog. A blog óriási műfaj, egyszerűen imádom azt a finom egyensúlyt, amit minden más zsánernél jobban és hatékonyabban megteremt: a spontaneitás, a szerkesztés és az azonnali visszajelzés közötti balanszot. Induljunk ki abból a klasszikus ősi reader response közhelyből, hogy bármilyen szöveg alapvetően tételez egy "bennefoglalt olvasót" - az ezzel az olvasóval való játék minden blog legszórakoztatóbb (és ugyanakkor: legárulkodóbb) mozzanata. A posztolás után szinte azonnal kiderül az esetleges kommentekből, hogy a "blogger" elméjében élő kép az olvasó(k)ról mennyire találkozik a "valóságos" olvasók "valóságos" képével - akik egyébként, mivel ők is szövegeket gyártanak, szintén konstruálnak egy olvasót (legnagyobb valószínűséggel a blog szerzőjét, hiszen általában neki címezik a kommenteket), és így tovább a végtelenségig, de legalábbis a konstruktivista kommunikációelméletek legsötétebb bugyraiig.

Természetesen a kezdő apukának is van egy szövegbe beleértett olvasója - ez az esetek legnagyobb részében az én drága lakótársam, ami nem jelent mást, mint azt, hogy igyekszem úgy írni, ahogy feltételezem, hogy neki tetszik. Hogy akkor miért nem beszéljük meg inkább az itt leírtakat? Nos, mindenekelőtt azért, mert az íráshoz, az élőbeszéddel szemben, igen sokat kell gondolkozni (ha úgy tetszik: fogalmazni), és e gondolkodási folyamat terápiás jellege kulcsfontosságú ahhoz, hogy a kezdő apuka ne hülyüljön meg teljesen a munka-család-létfenntartás meglehetősen ördögi mókuskerekében. Nem véletlen, hogy némely posztok közötti hónapokra nyúló intervallumokban a kezdő apuka IQ-ja és EQ-ja mérhető zuhanást mutat, amit csak komoly mennyiségű szöveg előállításával lehet visszatornázni, ha nem is az eredeti szintre, de legalább egy kicsit elfelé az origótól.

És persze az írás közben történő gondolkodás (ha úgy tetszik: fogalmazás) ahhoz is hozzásegít, hogy az ember igyekezzen végiggondolni a szövegéből eredő minden eshetőséget és következményt, azaz, a lehetséges ellenérveket is figyelembe véve igyekezzen végigvinni egy aránylag következetes gondolatmenetet. A naplóírástól ezzel szemben - csekély ezirányú tapasztalatom alapján - az ember teljesen magába borul, visszajelzés (egészen pontosan: a visszajelzés lehetősége) híján körbe-körbe pörög önmaga körül, és igen okos embernek, legalábbis Márainak kell lenni ahhoz, hogy ebből a körből valahogy kiszakadjon. ("Meg kell tanulni a szemléletet - jegyezte le például ez az általam, legalábbis naplóíróként igen nagyra tartott ember -, amely mindenütt módot ad, hogy börtönünk ablakából a végtelent lássuk.")

Szeretem abba az illúzióba ringatni magam, hogy ennek az igyekezetnek köszönhető, hogy aránylag kevés komment érkezik rettenetes hosszúságú posztjaimra. Természetesen a másik lehetőség is fennáll: hogy igazából mire kommentelésre kerülne a sor, már senki sem bírja ki ébren a rémesen túlírt, érdektelen témákat érdektelenül taglaló posztszörnyeket.

Érdekes módon - és végre elérkeztünk e poszt tulajdonképpeni témájához - pont akkor érkeztek a legintenzívebb visszajelzések, amikor e blog, ha időlegesen is, de megszűnt vagy megszűnni látszott. Az történt ugyanis, hogy a hegesztés kezdetével a blogot egyszerűen átállítottam, hogy csak "meghívott" olvasók olvashassák. A kutyát sem hívtam meg természetesen, hiszen biztos voltam benne, hogy pár napon belül megtörténik a redizájn, és visszaáll az alapállapot, anélkül, hogy bárki is észrevenné a turpisságot. A napokból persze hetek lettek, a blog pedig úgy maradt - blokkolva.

És ekkor ért a meglepetés - nem tagadom, nagyon jól eső meglepetés. Egyszer csak áradni kezdtek a levelek, aggódó, együttérző, és ami a legviccesebb: kifejezetten felháborodott levelek. Nagy részük ismerősöktől, de volt vagy húsz, amit - számomra - teljesen ismeretlenek írtak. Volt aki udvariasan bemutatkozott, volt aki bevezetés nélkül elküldött az anyámba - ki-ki vérmérsékletétől és hangulatától függően. Voltak, akik - belőlük volt a legtöbb, ebből aztán gyorsan kiderült, hogy melyik is a legnépszerűbb poszt ezen a blogon - a grissini receptjét követelték, volt, aki leírta, hogy kórházi lábadozásán segítették át hommelette-kénk kalandjai. Akadt, aki a férjének akarta megmutatni, akadt, akinek a felesége mutatta meg. Volt, aki meghívót kért, és akadt, aki szimplán csak gyűlölködött, hogy hogy képzelem ezt... A weben tájékozatlanabbak csak kétségbe estek, az ügyesebbje a Google cache-ből kibogarászta, amire szüksége volt, egyszóval sokféle ember írt, de egyvalami mindannyiukban közös volt: egytől-egyig mindannyian billentyűzetet ragadtak, hogy írjanak.

Ez mélységesen megdöbbentett. Magamat ugyanis, ha nem is súlyos esetnek, de az átlagosnál elkötelezettebb blogbuzinak tartom, két különböző accounton legalább kétszázötven blog feedje figyel a Readerben a legkülönbözőbb témákban, a sítúrázástól a gasztronómián át a gyerekirodalomig. Láttam már megszűnni vagy hosszú hónapokra tetszhalálba dermedni kedvenc blogjaimat, időnként elmorzsoltam egy-egy könnycseppet, de soha, semmikor eszembe sem jutott írni szerzőiknek, mégha korábban rommá is kommenteltem a posztokat.

Ebből kiindulva mélységesen meghatott az aggodó érdeklődésnek az a hulláma, ami az időleges fájrontot követően elárasztotta a lakótársi postaládát. Nocsak, gondolta magában a kezdő apuka, ezeknek az embereknek nem csupán fontos valamiért ez az omlettesdi, de annyira fontos, hogy még írnak is miatta. Meglepően újszerű élmény volt, és legalább akkora meglepetés, mint amikor bejelentkezett első szponzorunk.

Úgyhogy nincs más hátra, mint az, hogy e hosszúra nyúlt vargabetű végén a kezdő apuka megköszönje az érdeklődéseket, aggódásokat, követelőzéseket és vallomásokat. Nagyon sokat segítettek abban, hogy további éjszakákat szánjak az életmű csiszatolására. Nos, igazából csak ennyit akartam most írni, bár elég kacskaringósan jutottam el a lényegig. És most, a továbbiakban visszatérhetünk végre az ifjú és a legifjabb hommelette kalandjaihoz. Felütésnek egy bemelegítő fotó: a kis hableány.

3 megjegyzés:

  1. Éééés igeeeeen! De mit csodálkozol te ezen a sok levelen? Néma gyereknek anyja, se apja.... én is írtam, azóta már fellábadtam, és kíváncsian várom a sziporkázó írásaidat!

    VálaszTörlés
  2. Igen, nagyon örülünk, hogy újraindult a blog. Csak így tovább!

    VálaszTörlés
  3. Én Lilianyjától jutottam el Hozzád! És mivel nálunk, szkreppeseknél annyi blogot szokás olvasni, oldalt, oldalakat alkotni ezért a nagyon szép hobbiért, odafigyelni az újdonságokra, persze mindeközben gyereket nevelni, főzni, mosogatni, mosni, vasalni, lábat gyantázni, a szerencsésebbnek kertészkedni, hogy mindig mindenhol kommentelni SAJNOS egyáltalán nem marad idő, energia, kedv. De be- vagy átszaladni a másikhoz, jót derülni a történeteken, okosodni, odafigyelni, elgondolkodni JÓ. Még szótlanul is...

    VálaszTörlés