2011. június 3., péntek

Re

A kezdő apuka eredeti tervei szerint csak pár napra, egy futó redizájn erejéig zárt volna be a blog: becsukjuk, sikálunk, kinyitjuk, és megyünk is tovább. Aztán persze, ahogy az minden rendes újratervezéskor, illetve bármilyen webes hegesztés esetén megtörténik, a hipphopp csiszatolásból az alapokat felforgató, hetekig-hónapokig tartó gigantikus renoválás lett - a kevésbé online lekületűeknek elég, ha csak egy laza házépítést vagy kiadós lakásfelújítást képzelnek maguk elé. Kihívjuk a parkettacsiszolót, hogy egy-két óra alatt igazítson egy kicsit a sarkokon, de mester azonnal közli, hogy elrohadt a párnafa, és mire észbe kapunk, már a negyven centi kohósalakot is kiásta a födémből. Hát valahogy így esett ezzel a bloggal is, ahogy elkezdtem nyúlkálni a Blogger közismerten felhasználóbarát motorjában, egy idő után azt vettem észre, hogy derékig süllyedek a stíluslap-programozás mocsarába, és természetesen minden módosítás újabb és újabb hibaüzenetek, deformációk és hibás deklarációk útvesztőjébe vezetett. A kezdő apuka meg webkettes mekkmesterként villámgyorsan egy digitális romhalmaz közepében találta magát.

No mindegy, a lényeg, hogy hetek - ha nem is megfeszített, de tisztes - munkájával, némi éjszakai szöttyögéssel, villamoson töprengéssel, kódfejtéssel megszületett a Nagy Hommelette Redesign. Most már csak azt kell elmondanom, hogy miért is.

Az újratervezésnek három alapvető oka volt: 1) a régit már marhára untam; 2) az itt már bejelentett evangélium (ευαγγέλιον), ami után némiképp anakronisztikus lett volna a "hommelette" szót egyes számban használni; 3) és a legfontosabb: az utóbbi időben olyan mély alkotói válság (azaz lustaság) tört rám, hogy egyszerűen képtelen voltam akár egyetlen épkézláb mondatot is leírni az ifjú hommelette-ről. (Magáról a válságról később majd talán részletesebben is írok, most legyen elég annyi, hogy sokkal kényelmesebb volt írás és gondolkodás helyett egyszerűen bezárni a boltot és Photoshoppal tökölni - grafikusok tömegei tanúsíthatják, hogy mennyivel kényelmesebb és kézenfekvőbb az utóbbi.)

Szóval a redesign. Az biztos volt, hogy az új szereplő színre lépésével el kell felejteni a blog régi kulcsvizuálját, az órásmester-nagyító alá helyezett ultrahangképet...



...ezzel párhuzamosan át kell nevezni a blogot is, hiszen már nem csak az ifjú hommelette-ről szól majd (ha egyszer mégis elkezdeném írni), hanem a még ifjabb hommelette-ről is. Mondjuk ez volt a legegyszerűbb, öreg vagyok már ahhoz, hogy ennél jobb nevet meg alcímet találjak, csupán egy gyors huszárvágással többes számba kellett tenni ezeket. "Méhünk gyümölcsei", ezzel megvolnánk, de mi legyen a dizájn?

Eleinte jó iránynak tűnt valami piktogramos megoldást választani, körülbelül ez volt az, amit - meglehetősen korlátozott, és akkor még finoman fogalmaztam - Illustrator-tudásom lehetővé látszott tenni, ám az első próbálkozásból...



...azonnal nyilvánvaló volt, hogy ez az út reménytelen. A tisztesség kedvéért azért küzdöttem még egy kicsit ezen a vonalon:



Aztán hamar feladtam, hiszen egyértelműen menthetetlen eredmények születtek. Azon kívül, hogy ronda, még szellemtelen és erőltetett is, tehát a piktogram kiesett.

A következő irány a személyesebb hangvétel volt. Örök és egyetemes ideálomtól, vezérlő csillagomtól, a huszadik század oly kevés egyetemes zsenijének egyikétől, azaz Michaux-tól kölcsönöztem egy gyönyörű motívumot.



Ez már járhatóbb útnak tűnt, némiképp hozta az elvárt személyességet és improvizatív jelleget. Ám a valószínű jogdíjproblémákon túl valahogy mégsem volt az igazi: egy gyerekbloghoz képest kicsit művészieskedő volt, és nagyon hiányzott belőle a saját kezem nyoma.

Nem osztom meg a megérdemelten a digitális hulladéktárolóba került rengeteg vázlatot, elég az, hogy egy álmatlanul töltött áprilisi éjszakán rájöttem, hogy a sziluettes megoldás lesz a megfelelő. Ennek az ötletnek egy korai, természetesen ezer sebből vérző variációja látható alant.



Persze ez még drámaian béna és kidolgozatlan: van ugyan benne egy sziluett (azt hiszem nem árulok el nagy titkot, ha elmondom: drága lakótársam pózol itt), egy állapotos anya, de igazából tök értelmetlen az egész. Ha a blog egy megszületett, meg egy - még - meg nem született gyerekről szól, akkor miért egy terhes nő látszik? Mi értelme van a színes köröknek, mármint azon kívül, hogy tervezőjük ötlettelenségét hirdessék?

Már majdnem feladtam ezt a vonalat is, amikor eszembe jutott ez a közel négy éve készült fotó (a bejegyzésben a második). Hopp, ezzel talán lehet valamit kezdeni, van rajta kismama, az alcímhez megfelelően kapcsolódó gyümölcs, ami akár lehet kettő is, aránylag könnyen sziluetté varázsolható, és még ki is néz valahogy.

Nem tudom, mások (a profik?) hogyan csinálják, jómagam (nem grafikusként, hanem amolyan minden lében kanál "megmondóemberként") fejlesztettem már pár arculatot, és akkor érzem, hogy egy arculat "működik", amikor az alapelemekből el lehet indulni sokfelé, ám azok mégis megőrzik integritásukat. Először ennél a verziónál kezdtem érezni, hogy használható dolog született.

Néhány reménytelen hét után össze is raktam belőle egy többé-kevésbé fejleszthető családot:



Megmondom őszintén, színvilágában a legalsó tetszett a legjobban, de sajnos annyira ilyen volt, meg ilyen, hogy jobbnak láttam messzire menekülni ettől a lassan kötelező nőimagazin-sztenderddé váló püspöklilától. Igyekeztem olyan kromatikát kidolgozni, ami némiképp utal a bevett fiúgyerek/lánygyerek sztereotípiákra, így született meg a kék-narancs összeállítás. E kettő a web örök színe, a webaudit első tíz helyén tanyázó szájtok szinte mindegyike narancs vagy kék színben tündököl, úgyhogy a legnagyobb kihívást az jelentette, hogy milyen módon lehet megtaláni azokat az árnyalatokat, amiket egyik említett oldal sem használ, és mégis jól néznek ki egymás mellett.

És ha már bővíthetőnek tűnik a dolog, ne álljunk meg félúton! Ha egy arculat fejleszthető, akkor fejlesszük is tovább. A nőies, anyai jin mellé biggyesszük oda a kezdő apuka férfias jangját (na persze!):



És ha már gyümölcsök, akkor kapjanak azok is főszerepet!



Nagyjából ennyi, legalábbis ami a "logótervezés" részét illeti. Aránylag ügyesen kikerüli a "vizuálban nem használunk fotót" problematikát, aránylag kifejező, egyszerű, többé-kevésbé célratörő, kapcsolódik a szöveghez, éppen annyira személyes/személytelen, amennyire annak kell lenni, és természetesen sokat merít (lop?, tiszteleg előtte?) minden idők egyik legjobb kampányából. Természetesen azért még így is ezer sebből vérzik (Minek például az a sugaras háttérmegoldás? Hogyan lehet bezsúfolni apukát és anyukát egy karikába? Hogyan lehet más vizuális elemeket elhelyezni a karika mellett?), de tőlem ennyi tellett.

A többi, alig látható részével a blognak jobban megszenvedtem. Itt van például ez a két csík itt bal oldalon, ami hol látszik, hol nem (mobilon és kisfelbontású képernyőn például nem). Erre vizuálisan szükség volt, mert a nagyfelbontású monitorokon túlságosan "a levegőben lógott" a bejegyzések szövege. Keresni kellett tehát egy elemet, ami balról lezárja a hasábokat - elméletileg ezt a célt szolgálná a két csík, aztán még egy kis ideológiát is kerítettem köré: gyerekvárás, terhesség és két csík, értitek, ugye?! Igen ám, de az általam használt Blogger-sablon úgy volt elkészítve, hogy kisebb monitor vagy a böngészőablak összehúzása esetén a bejegyzésszöveg bal oldali margója "rálógótt" a csíkokra. Meg kellett tehát oldani, hogy ha olyan képernyőfelbontással olvassák ezt a blogot, hogy a szöveg a csíkokra lóg, akkor ez utóbbiak eltűnjenek. Természetesen úgy, hogy lehetőség szerint minden böngészőtípusban működjön a dolog. Lehet, hogy a szakképzett hátéemelhuszárok erre csak legyintenek, de egy hozzám hasonló programozástechnikai antitalentumnak, aki Basicben is maximum csak egy kétsoros végtelen ciklust képes összehozni, majdhogynem megoldhatatlan feladatot jelentett.

A csíkokból aztán logikusan következett az elválasztó léniák rendszere. Betűket, hála a Google egyre bővülő kínálatának, egész könnyű volt találni.

Az egyik legvitathatóbb elem a háttér: az nem volt kérdés, hogy fehér alapon fekete betűk lesznek, ennél jobbat még sosem talált ki senki. Viszont sokat töprengtem ezen a finoman recézett felületen. Vitathatatlan modorossága ellenére nekem nagyon tetszett, sokáig nem tudtam rájönni, hogy miért. Aztán amikor a sokadik éjszakán, sokadik órája bámultam a falat, egyszer csak ráébredtem: hát nem pontosan ilyen, fehérre festett fűrészporos tapéták övezik életterünket? Kiderült az ok: számomra egyszerűen így otthonos, úgyhogy ez, érje bármennyi kritika, így marad, és nem változik. És persze a másik necces elem: ez a kötelező rohasztás (fotósoppéknál grunge-nak hívják) a látványelemeken - tíz közepes tehetségű grafikusból kilenc bizonyosan ezt választja, ha hatást akar kelteni, én sem tettem hát másként, bár reggelente leköpdösöm magam a tükörben.

Van még azért jócskán csiszatolnivaló: a képkeretek megoldása drámaian kezdetleges, az oldalelemek elrendezésén is volna még mit javítgatni. Belül, a blogban mélyen elrejtve egy csomó bejegyzésben még a régi színvilág köszön vissza, a képek egy részének döglött linkjeiről nem beszélve. Ezt majd idővel.

És összehasonlításként, meg nosztalgiázásként, íme a régi blog, legalábbis az az egy kép, ami megmaradt belőle:

8 megjegyzés:

  1. anyuka mit szólt, hogy magadnak vindikáltad a méhét?

    VálaszTörlés
  2. Végre megjelentél, hiányoztál ám nagyon. Kissé fideszesre ill. szadeszesre sikerült a küllem.

    VálaszTörlés
  3. Én még meg is sirattam, hogy bezárt a legjobb blog a földön; szomorúan meséltem az anyahaveroknak, hogy megtaláltam Eldorádót, és észrevétlenül el is vesztettem... A 8 hetes kezdő apukának meg google cache-ből ástam elő az apairodalmat.
    Nagyon boldog vagyok, hogy újra vagytok.

    VálaszTörlés
  4. szep lett. Az orasmester-nagyitot azert sajnalom

    VálaszTörlés
  5. Reménykedtem! És lőn... köszi

    VálaszTörlés
  6. B, azt én is nagyon. Jól vagytok egyébként?

    VálaszTörlés
  7. Aha. Majd megyunk Bp-re valamikor nyaron, remelem akkor mar 2 db hommelette-t lat6unk...

    VálaszTörlés