2011. június 21., kedd

A szívem apué

Persze, az apák napja, mégha egy kicsit megkésve is. Bírom ezt a napot, legalább annyira, mint a téma nélkül tengődő televíziós szerkesztők, akik végre ragyogó kis színesekkel tölthetik a híradó végét (20:40-től). Ilyenkor ugyebár "több figyelem irányul az apákra", ahogy azt szép zsurnalizmussal mondani szokás, felemelő volt például ezen a borongós vasárnap reggelen arra ébredni, hogy lakótársam halottakat is felébresztő suttogással azt magyarázza az ifjú hommelette-nek, hogy "hagyd a papát aludni". Réges-régen, ebben a megfelelően szentimentális posztban már kifilozofáltam magam az apák napjáról, jöjjön inkább egy dal, megkésett üdvözletként minden apának, akinek - hozzám hasonlóan - nap mint nap megyűlik a baja a szerep által támasztott követelményekkel. Na nem, nem Zorán, meg nem is Madonna, hanem a legnagyobbak egyike: Cole Porter, és a My Heart Belongs to Daddy.

Persze, tudom, ez a sztenderd a legkevésbé sem "apuról" szól, és maga a dal sem egy ártatlan kisleány apák napi vallomása hőn szeretett felmenőjéhez. Sokkal inkább egy sikamlós kuplé, amelyben a "daddy" voltaképp nabokovi apafigura - ebből a szempontból női(es) ellenpárja mondjuk George Michael Father Figure-jának, amit sokakkal ellentétben én igen nagyra tartok. (A párhuzam nem véletlen: legalábbis izgalmas, hogy a huszadik század popkultúrájának e két emblematikus "apafigurás" dalát két olyan szerző írta, akiknek finoman fogalmazva is ugyanolyan problematikus volt a szexuális élete, a problematikus alatt természetesen nem az irányultságot, hanem az elnyomottságot értve. Érdekes egyébként stratégiáik hasonlósága is: Cole Porter látványos kirakatházasságba, George Michael pedig látványos szupermodell-fetisizmusba menekült, hogy homoszexualitását elrejtse a kíváncsi nagyközönség elől, de igazából ez nem tartozik ide.)

Szóval a My Heart Belongs to Daddy. Nem biztos, hogy ez Porter legjobb dala (sőt, a Night and Day, a Just One of Those Things vagy a Begin the Beguine, és mindenekelőtt a Love for Sale ismeretében bizonyosan nem az), de az biztos, hogy a legérdekesebb, és a maga korában a legnépszerűbb, ami hihetetlen sebességgel foglalta el méltó helyét a Nagy Amerikai Daloskönyvben. Persze a gyorsan jött népszerűségnek nem csak, és nem is elsősorban Porter tagadhatatlan zeneszerzői-szövegírói zsenialitása volt az oka - legalább ekkora szerepe volt bennem Mary Martinnak, a dal eredeti előadójának, no meg a pikantériára oly kiéhezett New York-i közönségnek.

A My Heart Belongs to Daddy - mint lényegében az összes Cole Porter-sztenderd - egy 1938-as Broadway-musical, a Leave It to Me! egyik kulcsdala volt. Porter eddigre már vitathatlan sztárnak számított, Párizsban és Velencében léhán elszórakozott fiatalsága után későn indult karrierjének zenitjén. A karriert majdnem kettétörte - a szó szoros értelmében - egy lovasbaleset, ami egész életére nyomorékká tette, a Leave It to Me! volt a majd' egy éves lábadozást követő visszatérés. Talán csak egykori mentora, Irving Berlin vetekedhetett vele népszerűségben és sikerességben, de Berlin elsősorban dalszerző volt, elképesztően gazdag életművének csak egy kis részét írta eredetileg is színdarabokba és filmekbe - Porter viszont igazi univerzális figura volt, zenéi éppoly jók és szellemesek, mint szövegei, és dramaturgiai érzékére, témaválasztásaira és időzitéseire sem lehetett panasz. Első nagy Broadway-sikerét, a franciaromantikát meglovagoló Parist például alig egy hónappal a Gershwin-féle Egy amerikai Párizsban premierje előtt mutatták be.

Porternél jobban senki sem érezte a harmincas években, hogy mi kell a Broadway népének. Erről az érzékenységről árulkodik a Leave It to Me! is: a bemutató alig pár héttel követte a müncheni egyezmény aláírását, és bármilyen távolinak, érthetetlennek és egzotikusnak tűnt Európa kezdődő állóháborúja az Imperial Theatre zsöllyéjéből, a Szovjetunióban csetlő-botló, botcsinálta amerikai nagykövet szürreális diplomáciai kalandjai azért derekas érdeklődésre tarthattak számot. Az intrikákkal, diplomáciai bonyodalmakkal, nagyformátumú félreértésekkel és kellően karikaturisztikus karakterekkel megrakott, nagy költségvetésű musical a maga nemében tényleg telitalálat volt, de a legnagyobb sikert egy nem tulajdonképpen nem tervezett mozzanat hozta el. A darab író- és rendezőházaspárja, Bella és Sam Spewack (akik egyébként pár évet éltek is Moszkvában, tehát némi saját élményanyagot is belegyúrtak a szövegkönyvbe) az utolsó pillanatban belelerőltetett egy tökéletesen érthetetlen jelenetet: az egyik lényegtelennek is nevezhető mellékszereplő, a nagykövet ifjú szeretője, Dolly a darab végefelé teljesen nonszensz módon kiköt valahol egy elhagyott szibériai vasútállomáson, és egy eszkimó (?) férfitánckar kíséretében előad egy bundás vetkőzőszámot, miközben "apuról" énekel, aki örökre rabul ejtette a szívét. Mivel a jelenetnek lényegében az égvilágon semmi köze sincs a cselekményhez, tökéletesen kilóg belőle (a lány, nagyszerű dramaturgiai trükkel egyszerűen eltéved), ezért aztán nem könnyű nem arra gondolni, hogy ez a sztriptízszám eleve egyfajta show-stoppernek volt beépítve.

A szerepet egy alig ismert színésznőre, Mary Martinre osztották, akinek a dal egy csapásra megváltoztatta az életét. Martinra ma már alig emlékszik valaki, pedig a harmincas-negyvenes évek fordulójának egyik legnagyobb sztárja volt - nem kis részben a My Heart Belongs to Daddynek köszönhetően. A szám, és persze a korszakban meglehetően excentrikusnak nevezhető előadás - a színésznő mindössze egy ízléses szőrmebundát viselt, amitől természetesen az éneklés hevében idővel megszabadult, mindössze egy vékony alsóneműt hagyva magán - egyik napról a másikra a sikerbe katapultálta Martint. Ezzel együtt a dal is elképesztően népszerű lett. Az előadás olyannyira rajta hagyta nyomát a Broadway történetén, hogy amikor Kertész Mihály nyolc évvel később úgymond "életrajzi" filmet forgatott Porterről, a Night and Daybe egy-az-egyben átemelte a jelentet. annyira egy-az-egyben, hogy cameóként maga Mary Martin adta elő újra. Íme az egyébként rettenetes film részlete, a maga teljesen szürgiccses valójában, Porter szerepében Cary Grant:



Összehasonlításként pedig az eredeti színházi jelenet fotói a Life magazinban.

1938 végén New Yorkban mindenki, de tényleg mindenki a My Heart Belongs to Daddyről és Mary Martinról beszélt. Elképesztőnek tűnhet, de például a Vanity Fair alsóneműmárka (nincs köze az azonos nevű újsághoz) a Life magazin egy későbbi számában e jelenettel hirdette új műselyem kombinéját.

A meghallgatás egyébként természetesen egyáltalán nem úgy zajlott le, ahogy a Night and Dayben szerepel (az egész film egyébként negédes hollywoodi giccs, totálisan tétnélkülivé stilizálva-szelidítve Cole Porter nem mindennapi, extravagáns élettörténetét). Ahogy Ronald L Davis életrajzából kiderül, Martin úgy emlékezett vissza, hogy az említett balesetből nehezen gyógyuló Porter Waldorf Tower-beli apartmanjában fogadta őt. Az ágy fölé, a plafonra egy speciális zongora volt erősítve. Martint annyira megdöbbentette a hihetetlen látvány, hogy igencsak nehezére esett énekelni, de végül mégis övé lett a szerep. Csak sajnálni lehet, hogy Kertész (és később, egy másik Porter-film rendezője, Irwin Winkler) lazán kihagyta ezt az igazán erős jelenetet.

Mary Martin egyébként egyáltalán nem volt az a naiva, mint ahogy e jelenet alapján gondolnánk. 1938-ban, a Leave It to Me! bemutatásakor már volt egy hétéves fia, akit manapság valamivel jobban ismernek édesanyjánál: nem más, mint Larry Hangman, a velejéig gonosz Jockey Ewing. És hogy az apák napi körkép teljes legyen, még el kell mondanom, hogy a My Heart Belongs to Daddy a bemutató után egy hónappal furcsa gellert kapott. A premier sikere után a darab egy pillanatra sem került le a műsorról, Martin szinte minden idejét a színházban töltötte, miközben édesapja agyvérzést kapott. December 20.-án Martin éppen a színpadon volt, amikor a színházva megérkezett a hír, hogy az apja meghalt. A számot követő szokásos "előadásmegállító" ováció után Martin az öltözőben tudta meg a hírt, másnap pedig nem volt olyan New York-i lap, ami ne ezzel a szöveggel jelent volna meg a címlapján: "Apu lánya apuról énekelt, amikor apu meghalt".

A kellőképp bulváros sztori aztán újabb lendületet adott az előadásnak, ami aztán Porter legnagyobb sikerdarabja lett a tíz évvel későbbi Kiss Me, Kate előtt.

Persze a szomorú eset nemcsak az előadásnak adott újabb lendületet, hanem újabb jelentésekkel ruházta fel az amúgy sem egyszerű dalt. Porter mindig is "bonyolult", rafinált, szofisztikált szerzőnek számított, főképp ami a szövegeit illeti, a My Heart Belongs to Daddy meg aztán végképp a sikamlós, kétértelmű darabok iskolapéldája. Kész csoda, hogy Kertész 1946-ban, a Hays Code uralmának csúcspontján filmre tudta vinni (ha már korábban a Casablancát kegyetlenül megnyirbálták), ez a szövegrész például sokszor verte a lécet:

If I invite a boy some night
To dine on my fine Finnan Haddie
I just adore his asking for more
But my heart belongs to Daddy


Azaz, hevenyészett fordításban:

Ha esténként meghívok egy-egy srácot,
Hogy finom füstölt halamból egyen,
Imádom, ha kér még,
De a szívem apué.


Nem kell dr. Freud Zsigmondnak lennünk, hogy a sorok mögé tételezzünk legalább valami minimális szexuális töltetet, ha egy bundáját éppen levető, hosszúcombú, kombinés nőt hallunk ilyesmiről énekelni.

A My Heart Belongs to Daddy épp e kétfedelű naiva/démon/romlatlan lány/obszesszív/szubszerviens játék miatt lett klasszikus sztenderd. Nem is annyira azért, mert a közönség imádta (persze azért is), meg hogy a nagyhatalmú, szivarozó, pocakos producerek és impresszáriók előszeretettel hallgatták csinos énekesnők szájából - inkább maguk az énekesnők választották ezt a számot, mivel az átlag sztenderdeknél, mondjuk egy Stella By Starlightnál jóval nagyobb szerepjáték-lehetőségeket rejtett magában. "Kis, játékos kirándulás a szubverzivitás birodalmába" - valahogy így lehetne összefoglalni a dal nyújtotta előadói potenciált. Persze nem egy Georges Bataille-novella, de a Hays Code birodalmában és időszakában ez is maga volt az istenkísértés.

Látható, hogy Mary Martin inkább naivára vette a figurát. Sikerét elsősorban a darab sztárja, a tapasztalt és sokat látott Sophie Tucker tanácsának köszönhette, aki azt javasolta Martinnak, hogy a kétértelmű soroknál ájtatosan forgassa a szemét, és a közönség helyett nézzen az égre. A fenti videóból látható, hogyan valósította meg mindezt Martin, Gene Kelly pedig - aki pályakezdő táncosként az egyik eszkimót alakította, és e darab révén lett Cole Porter jó barátja - úgy emlékezett vissza, hogx amikor Martin a szemét forgatta, "mindenki megőrült".

Huszonkét évvel később egy másik korszak másik ikonja, Marilyn Monroe is előadta a dalt, az Yves Montand-nal közös Szeressünk!-ben. Bár a forgatókönyvben Arthur Miller keze is benne volt, az alapszituáció nem is rossz (Montand egy francia milliomos-üzletembert alakít, aki egy félreértés folytán saját magát kényszerül játszani egy róla szóló musicalben), Monroe késői filmjei közül ez az egyik leggyengébb. A My Heart Belongs to Daddy mindenesetre emblematikus helyet kap az idősödő, álcázott apafigura és a platinaszőke színésznő incselkedőn bontakozó szerelmének történetében, mindjárt a film elején. A kettős tükörjátékok hatását csak növelte a valóság - Montand én Monroe a forgatás során valóban egymásba szeretett, csak egy kicsit volt kínos, hogy mindketten házasok voltak. Végül aztán Montand visszatért Simone Signoret-hoz, Monroe meg Millerhez, de témát melegen ajánlom minden pályakezdő, pszichoanalitikus orientációjú filmesztétának. No de lássuk a részletet, aminek az elején egy kis szövegbetoldással Monroe rögvest egyértelművé teszi a helyzetet: "My name is Lolita... And I am not supposed to play... with boys...", azaz "a nevem Lolita, és nem játszhatok fiúkkal".



És itt van a dal leginkább nonszensz feldolgozása, ami annyira hihetetlen és béna, hogy nem is tudok vele mit kezdeni. Elnézést a Céline Dion-rajongóktól (remélem, azért olyan sok nincs belőlük), de ezt a teljesen elképesztő verziót muszáj idetennem. Ahogy a szmokingos, fehér sálas urak között illegeti magát, az még a rettenetesen nyolcvanasévek-beli, badalamentis hangszerelésnél, és a kegyetlenül ciki elektromos zongorás blues-meneteknél is durvábban büntet.



És még egy alapjaiban ciki feldolgozás: maga a jobb sorsra érdemes Cher művésznő követte el az 1982-es Tony-díjátadón. A rendezés egy-az-egyben követi a Leave It to Me! emlékezetes jelenetét, azonban Cher - későbbi power-pop korszakát megelőlegező - jól kieresztett, érett orgánuma egyálatlán nem teszi hitelessé a dolgot. Mindenesetre, aki kíváncsi az eszkimók rabságában senyvedő Cherre, kattintson nyugodtan.



Viszont itt egy nagyon vicces értelmezés. A kezdő apuka szívének egyik csücske, Eartha Kitt adja elő egy 1957-es Nat King Cole-showban. Maga a produkció nem annyira meggyőző, a korszak "mocskos" szexszimbóluma adja elő, erotikusan simogatva a biedermeyer kanapékat, de a zárás annál szórakoztatóbb, éppen a gyönyörűen végigvitt kétértelműség okán: a "treats me well", tehát a "jól bánik velem"-ként és "helyesen kezel"-ként egyaránt értelmezhető zárósor után Kitt látványosan elomlik egy kanapén, amiről hamarost kiderül, hogy voltaképp pszichoanalitikus dívány, és a buzgón jegyzetelő "doktortól", azaz magától Nat King Cole-tól kérdezi, hogy "ez a helyzet, doktor. Gondolja, hogy valami baj van velem?" Imádnivaló.



És a sornak még nincs vége. A kortárs Hollywood egyik legközönségesebb színésznője, Juliette Lewis Marilyn-fixációja nem lenne teljes egy jól koreografált My Heart...-feldolgozás nélkül, lássuk hát az immár minden naivitást és szendeséget nélkülöző előadást:



Számtalan feldolgozása született a Porter-slágernek, Ella Fitgeraldtól Rosemary Clooney-n át Anita O'Dayig és Peggy Leeig, nincs itt mód mindet felsorolni. Azért az általam legjobbnak tartott kettőt iderakom. Mindkettő ugyanattól az előadótól származik, a kezdő apuka utolérhetetlennek tartott énekesnői ideáljától, Julie Londontól. Julie Londonnál szebb, bluesosabb hangú dívát nem tudok elképzelni, számomra ő a mainstream pop csúcsa. Itt van például ez a csodás, 1965-ös kombóhangszerelésű feldolgozás, ami a sok jófejkedő, bigbandes verzió után valóságos felüdülés. Julie fantasztikusan érett és érzékeny, finoman visszhangosított hangja, megtámogatva Colin Bailey varázsos szving-húzásával, Russ Freeman húzós zongorariffjeivel, Joe Pass leheletfinom gitár-beszúrásaival és persze Bud Shank háttérben bujkáló fuvolafutamaivai - utolérhetetlen.



Aztán London még egyszer felvette a dalt, ezúttal már sokkal hagyományosabb felfogásban, de Jimmy Rowles remek hagszerelésén még így is átsejlik az énekesnő elképesztő előadása.



És hogy lássuk, a szám nem csupán az énekesnők, hanem a zenészek számára is tartogat lehetőségeket, itt van mindjárt Oscar Peterson értelmezése a híres "vonatos lemezről". A Night Train szinte minden darabjában ott bujkál ez a szambás zakatolás, amihez nagyon szépen illeszkedik Peterson jellegzetes, trillázó, staccatós játéka:



De azért minden instrumentális feldolgozások közül mégiscsak a következő a kedvencem: Gerry Mulligan és Chet Baker rövid, ám annál intenzívebb együttműködésének e kései gyümölcse, amiben a szokásos módon felelget egymásnak Mulligan baritonszaxofonja és Baker trombitája. Gyönyörűen építkező, ragyogóan szerkesztett, finom ízléssel összerakott anyag, küldöm szeretettel minden apukának, bár van egy olyan érzésem, hogy az anyukákat jobban meg fogja hatni.

7 megjegyzés:

  1. Inkabb arrol meselj, milyen ajandekot hozott haza az bolcsodebol neked apaknapjara.

    H. egyebkent mar atlat a nagytoke altal eroltetett income-generating unnepnapon - a tegnapi napot az alsotrikok napjanak nyilvanitotta...

    VálaszTörlés
  2. Amugy 3szor kell minden kommentet elkuldeni, hogy megjelenjen - az elozo hommelette 1.0-nal csak 2szer kellett...

    VálaszTörlés
  3. B, hát itt a bölcsődében nem nagyon foglalkoznak vele. Nálatok igen?

    VálaszTörlés
  4. Aha, az ovonenik utettettek a gyerekekkel napraforgot vagy mit. A kisebbik csoportban meg apak napi delutani tea is volt, amit jol lekestem sajnos...

    VálaszTörlés
  5. Apák napi óvodai teadélutánon mit csináltok? (Ja, te lekésted - mit csinálnak a többiek?) Őfelsége kalapjairól beszélgetnek?

    Itthon még nem generál bizniszt az ügy. Nem is rossz ötlet, lehet, hogy belevágunk, és ebből fogunk meggazdagodni.

    VálaszTörlés
  6. My heart belongs to daddy-sablon porcukorszóró és ugyanez jégbetűkkel a felszolgálandó gin tonicba/mojitoba. Kockacukorból talán sok lenne ennyi betű az ötórai teába... Esetleg nokedlibetűk a pörkölthöz.

    VálaszTörlés
  7. Apák napjára terveztem én is, de hát jóval később készültem el vele, íme: http://www.apapara.hu/2013/07/a-dal-mienk.html

    VálaszTörlés