Intenzív

Régi mániám, hogy a kisgyerekes apák titkos társasága őriz valami különleges tudást, ami - ha egységes masszává nem is, de - egymást félszavakból értő, nagyjából azonos hullámhosszon mozgó csoporttá szervezi őket. Írtam erről korábban itt, ám akkor még nem sejtettem, amit most már tudok (mondjuk szívesen megspóroltam volna magamnak ezt a tapasztalatot): hogy még a Kisgyerekes Apukák Nagypáholyán belül is elkülönül egy élcsapat, a még titkosabb tudás őrzői - az Intezíves Apák. Na, ők az apák között a S.E.A.L., a tengerészgyalogos elitalakulat, a partraszállás első hulláma, a leggörögebb betűkből ősszeálló nevű egyetemi testvériség, a legnagyobb kelyheket emelgető szabadkőművesek.

Természetesen nem arról van szó, hogy az Intenzíves Apák különbek lennének a nem-intenzíves apáknál, ó nem. Pont az ellenkezője igaz. Amióta világ a világ, az apasággal elválaszthatatlanul összekapcsolódott a pontencia (persze nem a nemzőképesség, hanem tenni tudás értelmében), az aktivitás, az irányítás eszméje: az apa a családfenntartó, a döntéshozó, a tevékeny, a magabiztos, aktív ágens, a partriarchális családmodell és társadalom alapköve. Ehhez képest az intenzíves apa maga a megtestesült bizonytalanság, tehetetlenség, kétség és kétségbeesés. Semmivel sem különbek más apáknál, viszont örök vérszerződésként köti össze őket az, amit leginkább egy hallani soha többé nem kívánt hanggal lehetne leírni: a lélegeztetőgép ritimikus sivításával, ami hátborzongató kamarazenét alkot a pulzusjelző statikus pittyegésével.

Az ő arcukon játszik az a fanyar félmosoly, amivel egymást biztatják, ahogy jórészt némán, csak félszavakat váltva álldogállnak az intenzív folyosóján, minden áldott nap, pontban délután hatkor, bebocsáttatásra várva a túlnyomásos terembe. Hűtőtáska az anyatejnek, tisztára suvickolt papucs - nagyjából ezek az attríbútumok. Vannak köztük nagyon tapasztaltak, akik nyolcvan-kilencven napja állnak itt minden délután, hogy meglátogassák koraszülöttjüket. És vannak köztük nagyon kezdők - igen, a kezdő apuka négy év gyerekezés után ismét nagyon kezdő apuka lett -, akik csak pár napja nyomják az ipart. A nagyon tapasztaltak szűkszavúan, gazdaságosan, ugyanakkor elképesztően hatékonyan igazítják el és bátorítják a nagyon kezdőket. A nagyon tapasztaltak már majdnem annyit tudnak, mint mondjuk az osztályos nővérek, abban az értelemben, hogy nem biztatnak és nem ígérnek - pontosan tudják, hogy annak semmi értelme, hiszen itt mindannyian vakrepülünk. Csak elmondják a tapasztalataikat, a lehető leghétköznapibb dolgokat: melyik nővér milyen, melyik kezdőapukailag értelmezhetetlen szám mit jelent a gépeken, hogy mi az a szaturáció, melyik orvostól érdemes kérdezni és melyiktől nem, ilyesmiket. Aztán a beengedés után szétszéled a társaság, ki-ki a saját gyerekéhez, és teszi a dolgát. Van, aki - jobbára a nagyon kezdő apukák - csak bénultan áll, döbbent kétségbeeséssel mered az inkubátorra. És van, aki begyakorolt mozdulatokkal azonnal tenni-venni kezd, a főnővér háta mögött az inkubátorba nyúlva csen egy kis simogatást a gyerekétől, énekel, beszél, gügyög, szaval, pelenkáz, alátétet cserél, anyatejet porcióz, etet és lelkesen nyüzsög.

Jómagam - mivel a legifjabb hommelette folyamatos, jóízű Fentanylos álomba merül - valahol a kettő között félúton helyezkedem el. Sokat ilyenkor az ember nem tud tenni, jobb híján abba az illúzióba ringatja magát, hogy az újszülött még mélyálomban is hall és észlel, és hogy a szülői közelség jótékony hatással van rá. Beszélni, beszélni, simogatni, beszélni - nagyjából ez az, amit egy kezdő apuka hozzá tud tenni a 21. századi orvostudomány vívmányaihoz, mármint azon kívül, hogy hektószám hordja be a drága lakótársnak a házi főzésű kávét és a szégyenszemre boltban vásárolt cantuccit. Egy idő után persze elfogy a téma, és ilyenkor előkerül Apollinaire, meg a huszadik század, megkockáztatom, a teljes világirodalom legcsodálatosabb lírai alapvetése, A dombok. Egykor, az ifjú hommelette-nél nagyon bejött, a vers ritmusa, különösen Vas István fantasztikus fordításában igazán újszülöttosztályra való, és a jelen helyzetben kifejezetten vigasztaló és nagyon találó:

Aranykarokban él az élet
Hatoljatok arany titkokba
Minden csak gyorsan lobogó tűz
Isteni rózsából virágzik
S egy kényes illat száll belőle

Az újszülött-intenzív, azaz a NIC elképzelésekor a sci-fi rajongók alapvető előnnyel indulnak: maga a szoba kísértetiesen emlékeztet a Nostromo sztáziskamrájára (mondjuk bármilyen szüléssel kapcsolatos dologról egyáltalán nem nehéz az Alienre asszociálni), szegény legifjabb hommelette pedig pont úgy néz ki, mintha éppen asszimilálni kezdené a Borg. Ettől az apróságtól eltekintve természetesen a világ legaranyosabb, legkedvesebb és leginkább magával ragadó csecsemője, amint azt még a szülőszobában, csövek nélkül, éberen, mosolyogva, hunyorogva be is bizonyította.

Az intenzíves apák egyetlen fontos töblettudással rendelkeznek a többiekhez képest. Akivel csak találkozom, majdnem mindenki azt kérdezi: "És hogy bírod?" Érdekes módon arra kellett rájönnöm, hogy ezt nagyon könnyű bírni. Az intenzív osztály nem más, mint az örök jelen birodalma. Hamar megtanultam, hogy teljesen értelmetlen olyasmikkel zaklatni az orvosokat és nővéreket, hogy "mikor veszik le a gépről?" vagy "mikor csökkentik a nyugtatóadagot?" Ezekre a kérdésekre nincs válasz. Bár a személyzet egyszerűen elképesztő, a lehető legrészletesebben és földöntúli kedvességgel tájékoztatják a szülőket a gyermek aktuális állapotáról, jóslásokba sosem bocsátkozik senki. Itt bizony érvényüket vesztik Apollinaire szavai, bár kétségkívül vigasztalnak:

Vannak emberek mint a dombok
Emberek közül felmagaslók
Látják a távoli jövőt
Tisztábban mintha a jelen
Volna ott vagy az ami elmúlt

A jövő itt nem más, mint a pislákoló remény, amiről senki sem beszél. Mindenki pontosan tudja, hogy a tíz- és százmilliós beruházás, az irdatlan szakmai tapasztalat, az elhivatottság, a tökéletesre csiszolt protokollok csupán statisztikai bizonyosságot adhatnak, és a gyermek, az individuum szempontjából az egész voltaképp vak zuhanás a semmibe. Annyi hibalehetőség, annyi bizonytalanság, annyi egyedi változó bonyolítja a helyzetet, hogy egyszerűen lehetetlen akár csak pár órára előre megmondani, hogy mi is történik majd. Az intenzíven nincs jövő, csak a jelen, a katétercsere, a páratartalom-állítás, a próbálkozás a lehozatallal, a kísérletezés, hogy a gyerek spontán légzése hogyan váltja ki a gép pumpálását - és ezekből az apró mozzanatokból áll össze az, amit úgy hívunk: gyógyítás. Ebben a jövő nélküli világban (pontosabban: a jövő azért ott van, de mint egy rendszeren kívüli pont) az örömhír nem a "javulás" vagy a "gyógyulás", hanem az a megállapítás, hogy "az állapota stabil". Itt nem a fejlődés vagy a javulás az érték vagy a siker, mint mindenütt az újszülött-intenzíven kívül, hanem a stabilitás. A személyzet olyan áhítatosan ejti ki ezt a szót, mintha Jahve kimondhatatlan nevét venné a szájára, és egy-két nap alatt én is megtanultam nagyon tisztelni.

Egyszóval az intenzíven az örök jelen uralkodik, és nem szabad elkövetni azt a hibát, hogy azon gondolkozol: mi lesz holnap. Úgy nem lehet, úgy nyilvánvalóan maga alá temetne a kétségbeesett aggodalom és mindent elsöprő bizonytalanság. Nem emlékszem, mikor kerültem utoljára ilyen lelkiállapotba, még tavaly sem, amikor édesanyám feküdt hasonló, megkockáztatom: kritikusabb körülmények között. Érdekes módon éppen az úgymond "erőt" kívánó helyzet maga ad "erőt", de ez azért hülyeség, mert egyáltalán nincs szükség "erőre". Néhány Red Bullra igen, na de "erőre"? Azt könnyedén megspórolhatja az ember, ha nem gondolkodik feleslegesen azon, hogy "mi lesz aztán", ha villámgyorsan elsajátítja az intenzív osztály jelenközpontú filozófiáját. Egyébként meg ugye, mint életünk során annyiszor, itt sincs válasz: csak állnak az intenzíves apukák az inkubátor előtt, és néznek bele a világ felfeslett szövetébe, amit anyák, apák, orvosok és nővérek (és persze, ha öntudatlanul is, de maguk a csecsemők) együttes erővel próbálnak meg villámgyorsan összefércelni, néhány méregdrága és látványosan kialakított gép segítségével.

Eljő a kor kutatni fogják
Hogy szenvedni mit is jelent
Nem lesz ez bátorság nem is
Lemondás mégcsak ez se minden
Amire képesek vagyunk

Kikutatják magát az embert
Mélyebben mint eddig kutatták
Kifürkészik akaratát
S hogy milyen erő születik
Műszer és gép nélkül belőle

Azt hiszem, ez a legfontosabb és legelemibb intenzíves tudás: egy inkubátorba bámulva, rommá sterilizált kézzel belenyúlkálva kézzelfogható lesz mondjuk az a tapasztalat, hogy mit is jelent óránként százezer kilométeres sebességgel repesztve harminc kilométernyi földkérgen álldogállni, miközben a talpunk alatt többezer kilométernyi fortyogó láva jelenti a "stabilitást". Igen, igaza van Apollinaire-nek, aranykarokban él az élet, és tényleg minden csak gyorsan lobogó tűz, és

Ideje jő a szenvedésnek
A jóságnak ideje jő
Ifjúság isten veled Íme
Az idő mikor a jövőt
Ismerjük s nem halunk bele

Izzó kegyelem ideje
Csupán az akarat cselekszik
Hétévnyi próba hihetetlen
Az ember majd megistenül
Tisztább lesz élőbb és tudósabb

Valami ilyesmi bujkál minden egyes bebocsáttatásra váró, anyatejet porciózó, bemosakodás után kanülök között szabad, simogatni való bőrfelületet kereső apában és anyában, mint például az én drága lakótársamban is, aki most sajnos egyáltalán nem lakótárs, hanem egy szülészet átmeneti foglya, és őt is csak Apollinaire-rel tudom vigasztalni, mint eddigi közös életünk során immár annyiszor:

Csupasz penge rabszolgakézben
Forrás folyó a tisztasága
És valahányszor leereszti
Egy világmindenség hasából
Az új világokat kimetszi

Ül a sofőr kormánykeréknél
És valahányszor az uton
A kanyart véve tülköl egyet
A végtelen távolban egy
Még szűz mindenség feltünik

És amikor a lakótársam beszáll a kórház aulájából az osztály felé vezető liftbe, akkor bizony már-már giccsesen konkréttá válik A dombok:

S a harmadik szám az a dáma
Száll fölfelé a felvonóban
Fölszáll mindig száll fölfelé
Kibomló fény világosságok
Ezt a hölgyet átlényegítik

Hát így állunk most, egy sajátos tudás birtokában, aminek megtanulását szívesen kihagytuk volna, ilyesmiket mormogunk másodszülöttünknek, éldegélünk az örök jelenben.

De hogy ne ilyen drámai legyen e poszt vége, hanem legyen valami felemelő is, örömmel tudatom, hogy az előző gyermekünk megszületése óta eltelt három és fél évben a hazai egészségügyi dolgozók népviseletévé vált a Crocs. Itt mindenki, de tényleg mindenki ezt hordja.