Első havi összefoglaló

Végre, végre, végre, végre! A kezdő apuka egyszerűen képtelen leküzdeni eufóriáját, hogy végre ismét havi összefoglalókat írhat. Mert bizony, most már elárulhatom, ez a legjobb az egészben: a gyerek nulladiktól tizenkettedig hónapjáig tartó időszak, amikor még nem annyira rettenetesen bonyolult, viszont állati érdekes, jól megfigyelhető, remekül dokumentálható és kiválóan elemezhető. Később aztán igazi ember lesz, kiszámíthatatlan, bonyolult, irracionális, hisztérikus, neurotikus, freudi, egyszóval mindaz, amivé neveljük. Na jó, ez így túlzás, de az biztos, hogy egy egészséges, átlagos gyermek egyéves kora után nagyjából ugyanolyan humanoid, mint akikkel nap-mint-nap talákozunk. Édes, kedves, aranyos, szeretjük, barátunk, szülei vagyunk, de az a mindennapi eufória, ami szinte minden napunkat betölti a gyermek első életévében, egy idő után sajnos kiveszik. Nem tudom, ki hogy van vele, lehet, hogy ez az egész a kezdő apuka perverz hülyesége, de életem legfárasztóbb, ugyanakkor legizgalmasabb és legfordulatosabb időszaka az ifjú hommelette első éve volt - és most, a legifjabb hommelette beüzemelésével ez az időszak látszik visszatérni.

Ha nem gyűlölném tiszta szívemből az ösztön szót, most ezt használnám. Szóval van ebben az egészben valami ösztönös, legalábbis abban az értelemben, hogy nem racionális. Talán túlzásnak és önzésnek tűnik, de majdhogynem arról van szó, hogy az újabb gyerek vállalásával ezt az időszakot akartam (akartuk?) újraélni. Ahogy megérinted, büfizteted, pelenkázod az újszülöttet, ahogy beleszimatolsz a hajába, megérzed a csecsemőillatot, hallgatod a gügyögését - csak úgy tódul az endorfin, dübörög az adrenalin, és igen, ebben az értelemben ösztönös: az első évben alapvetően a saját hormonjaid rabja vagy. Már elsőszülöttünk esetében nyilvánvaló volt, a másodszülött mindezt csak megerősítette: az újszülött lényegében drog, drága és ritka, de kegyetlenül hatásos kábítószer, totális tudatmódosítás, súlyos mellékhatásokkal.

Na de nem arról akartam én itt ömlengeni, hogy milyen jó havi összefoglalót írni, hanem havi összefoglalót akartam írni. Az ifjú hommelette esetében nagyon jól beváltak ezek az összefoglalók, és nagyon sokat segítettek abban, hogy egyáltalán megértsem, mi is zajlik egy csecsemőben az első életév során. Legifjabb hommelette-ünk egyhónapos lett, úgyhogy igazán itt az ideje összefoglalni, mi is történt vele élete első négy hetében.

Mindenekelőtt a legnagyobb fegyvertény: hogy életben maradt. Minden dramatizálástól mentesen mondhatom, hogy ez a lehetőség egyáltalán nem volt magától értetődő mondjuk az első héten. Gyorsan és szárazan összefoglalva egy méhen belüli enterococcus faecalis fertőzés okozta tüdőgyulladás és az ezzel járó tüdővérzés miatt a szülés utáni negyedik órában lényegében teljesen összeomlott a keringése, aminek a vége hatnapos szedálás-lélegeztetőgépezés lett, vérplazma-transzfúzióval és - minő elegáns megfogalmazás! - "széles spektrumú antibiotikum-kezeléssel". Bár abban az időszakban az volt a benyomásunk, hogy az intenzív osztály orvosai kimerítően és alaposan tájékoztatnak minket a fejleményekről, csak utólag, a Kalevala-terjedelmű zárójelentést tanulmányozva értettük meg, hogy voltaképp igencsak kíméletesek voltak (a transzfúzióról például nem is tudtunk).

Persze emiatt nem lehet kárhoztatni őket - amilyen precíz protokollok léteznek az újszülöttek kezelésére, éppoly kidolgozott szabályok szerint vonják be a szülőket is. Azt persze tudtuk, hogy életveszélyben van, de hogy valójában mekkora is (volt) a baj, arra csak e szikár, tényszerű dokumentumból, a PIC-zárójelentésből jöttünk rá, melyen valósággal fehérizzanak a klinikai nyelvhasználat konyhalatin terminus technicusai. (Méghogy a latin "holt nyelv"! Sosem gondoltam volna, hogy egyszer, valaha egy ilyen meglehetősen kiélezett helyzetben veszem hasznát az egykor volt bölcsészkari záróvizsgának!)

Volt itten a vizsgálatok között egy, ami a közvetlen életveszély elmúltával valósággal odaszögezte (és valószínűleg még jó ideig odaszögezi) másodszülöttünket az egészségügyi intézményrendszerhez. Ugyanis az ilyen esetekben rutin EEG alkalmával "meredek hullámok és tüskepotenciálok" ábrázolódtak, ami - anélkül, hogy lényegileg érteném az emberi agy elektromos tevékenységének folyamatát - még számomra is megalapozottá teszi az epilepszia-gyanút. Ennek - és egy klasszikus nyaki hipotónának - köszönhetően a legifjabb hommelette rövid úton a Szent Margit Kórház fejlődésneurológiáján kötött ki, ahol élete ötödik hetét töltötte. Talán nem kell különösebben ecsetelnem, hogy négy hét intenzív és egy hét fejlődésneurológia maguktól a(z esetleges) betegségektől eltekintve is milyen hatással volt lakótársi közösségünkre. Annyi bizonyos, hogy szép lassan már a kezdő apukának is intenzív osztályra és neurológiára lenne szüksége.

De minden panaszkodást félretéve, az elmúlt öt hét pontosan olyan volt, mint egy tündérmese. Mert a rengeteg horrornak, combhúsból-griffet-etetésnek, parának és senyvedésnek mégiscsak az lett a vége, hogy a legifjabb hommelette-et megkönnyebbülten vigyorgó orvosok bocsátották útjára a legkülönbözőbb osztályokról, hogy az általuk ismert legkockázatosabb és legbizonytalanabb helyre adják: az otthonába, megbízhatatlan szülői karmok közé. Az orvosok, akikkel találkoztunk, bármilyen osztályon dolgoztak is, valószínűleg szakterületük legóvatosabb, legkörültekintőbb és jóslásokba legkevésbé bocsátkozó képviselői közé tartoznak, akikből hosszú hetek alatt lényegében egyetlen, tízperces időszaknál távolabb tekintő megállapítást sem lehetett kihúzni. Éppen ezért hangzott hihetetlenül, amikor az ékes deáksággal megfogalmazott diagnózis(oka)t és terápiákat a biztonsági játék királyai és királynői imígyen foglalták össze élőszóban: "Kutya baja, jöjjenek gyakran kontrollra, és nagyon figyeljenek rá!" Nagyon figyelni a gyerekre - azt hiszem, ezt az utasítást a legkönnyebb betartani egy szülőnek.

Éppen ezért válnak fontossá ezek a havi összefoglalók: amolyan rezüméi a nagyon figyelésnek. Ami az ifjú hommelette-nél csak játék volt, a kezdő apuka gyenge próbálkozása a nagy Piaget, minden idők legnagyobb gyerekmegfigyelőjének majmolására, az a legifjabb hommelette-nél véresen komoly gyakorlat. Mert bizony, ha baj van, immár nekünk kell észrevennünk, most már nem bújhatunk orvosi konzíliumok falanxai mögé, nem háríthatjuk a felelősséget neurológusokra, neonatológusokra, korai fejlesztőkre és egyéb szakterületek képviselőire.

De miféle lehetséges bajokról lehet szó? Miután az akut életveszély elmúlt, és családunk legifjabb omlettjét néhány rafinált célgép, nagy-nagy elhivatottság és szakértelem segítségével visszaráncigálták a halál pereméről a fő kérdés az lett, hogy volt-e hipoxiája, ha igen, meddig tartott, mely szerveket érintett, károsította-e az idegrendszerét, és mindez milyen hatással volt-lesz a fejlődésére. Szegény gyereket rendesen megküldték vizsgálatokkal, két hét leforgása alatt tágabb családunk legjobban feltérképezett tagjává vált. EEG, ismételt EEG, MR, koponyaszonográfia, reflexológia, érzékszervi vizsgálatok, az űrhajósokat nem nyasztatták ennyit Csillagvárosban, majd megszakadt a szívem, amikor állandóan vezetőzselét találtam a hajába ragadva, és a homlokán minduntalan fel-feltünedeztek gyanús eredetű, ismeretlen funkciójú műszerek lenyomatai. A vége az lett, hogy a legifjabb hommelette neurológiai szempontból alapvetően negatív, kimutatható idegrendszeri károsodás nincs, az epilepsziagyanú is eloszlott, az egyetlen komolynak nevezhető gond a szimmetrikus tónusos nyaki reflex túlzott dominanciája. Bár nem vagyok egy nagy reflexológus, ha jól értem, ez azért lehet probléma, mert ha egy elemi, primitív reflex domináns, azaz túlságosan is "jelen van", akkor később nehezen vagy egyáltalán nem kerül gátlás alá, és ez komoly hatással lehet a gyerek motoros és ennek következtében kognitív fejlődésére.

Sasszemű szülő legyen a talpán, aki négy-öthetes csecsemőjén észrevesz ilyesfajta rendellenességeket. Márpedig észre kell venni, mert ami most még apró eltérés, az hónapok-évek múlva kicsúcsosodhat például egy laza diszlexiában vagy a gyermek egész tankötelezettségét pokollá tevő összpontosítási zavarban. Nem könnyű mély, áhítatos szeretettel nevelgetett gyermekedet tünetegyüttesként kezelni, de sajnos itt erről van szó.

Na mindegy, a háttérben meghúzódó okoktól függetlenül nagyon jó dolog figyelgetni és elemezgetni a kisdedet, úgyhogy jöjjön végre az összefoglaló.

Mindenekelőtt a szikár tények: 2970 gramm és ötven centi - ezzel indult neki legifjabb hommelette-ünk a szülőcsatornának, ezt sikerült a harmincadik nap végére feltornásznia 3330 grammra. Figyelembe véve a - finoman fogalmazva - meglehetősen hektikus körülményeket, és az első hét nagyszabású súlyvesztését, ezt igen szép eredménynek könyvelem el.

Napi rutin
Mivel csak pár napja van itthon, ezért napi rutinról még nehéz beszélni. A kórház(ak)ban kegyetlen drillhez volt szoktatva szerencsétlen, szigorúan háromóránkénti etetéshez, szondázáshoz, milligrammra azonos adagokhoz, másodpercpontos fürdetéshez. Ehhez képest újlaki rezidenciáján maga a káosz fogadta. Még soha nem próbáltunk egy fedél alatt élni két gyerekkel - az első néhány nap során leszűrt benyomásom az, hogy nem is lehet. Ha az ifjú hommelette születése után nem sokkal azon tanakodtunk a hasonló cipőben járó kezdőapukákkal, hogy tulajdonképpen mivel is töltöttük az időnket a gyerek születése előtt, most éppígy azon gondolkodom, hogy mivel is töltöttem az időmet a legifjabb hommelette születését megelőzően. Annyi bizonyos, hogy hamar ki kell alakítani valami laktanyai szigorúságú körletrendet, mert egyébként két gyereket nem lehet túlélni. A taktikánk most az egyébként, hogy - hasonlóan elsőszülöttünk esetéhez - megpróbálunk kijelölni egy arkhimédészi pontot, jelesül az esti fürdetés időpontját, amihez (legalább ehhez!) fogcsikorgatva ragaszkodunk, és majd innen próbáljuk visszahódítani elzabrált életritmusunkat.

Igazából dramatizálom a dolgot, ugyanis a normalizált viszonyok kialakítása a vártnál könnyebben halad. Nem tudom, hogy ez az első gyerekkel szerzett tapasztalataink és rutinunk eredménye-e, vagy pedig a legifjabb hommelette kezelhetőbb természet nővérénél. Én hajlok az utóbbira, ugyanis az a benyomásom, hogy másodszülöttünk jóval nyugodtabb és kiszámíthatóbb gyerek, mint amilyen az ifjú hommelette volt. Az éjszakák - egyelőre - sokkal kiegyensúlyozottabban telnek, mint annak idején. A kórházi vakfegyelemből átöröklött háromóránkénti etetési rend nem borult fel túlságosan, csak este sűrűsödik be kissé (hatkor és nyolckor), cserébe viszont a gyermek éjszaka megbízhatóan hozza a hatórás ciklusokat, azaz tulajdonképpen csak egyszer kell felkelni hozzá, olyan kettő tájban.

Ennél többet a napi rutinról még nem mondhatok: egy egyhónapos újszülött idejének 80 százalékát alvással, 18 százalékát táplálkozással tölti, a fennmaradó fél óra pedig békés nézelődéssel telik, méregdrága, nagyon márkás, rémesen polgári és elképesztően fejlesztő jellegű plüssmacskák között.

Mozgás
Abban a "szerencsés" helyzetben vagyunk, hogy legifjabb omlettünk mozgásvilágáról jóval alaposabb dokumentáció áll rendelkezésünkre, mint nővére esetében. Nagyon vicces vizsgálat volt, amikor lényegében az összes létező elemi reflexet végigpróbálták rajta, a gyermek pedig, engedelmeskedve idegpályái diktátumának, tankönyvi precizitással hozta a kötelező gyakorlatokat. A fent említett szimmetrikus tónusos nyaki reflex erőssége miatt apró áldozatunk lényegében minden ébren - és nem falatozással - töltött percét haso fekve múlatja, ezért, ha kezdetleges módon is, de már nagyszerűen be tudja kúszni-fókaügetni túlméretezett kiságyának mindez zegét-zugát.

Ha nagyon kezdetleges formában is, de már nyúlkál dolgokért, és már mindenképp próbálkozik a tárgyak manipulálásával. Egy ízben, kegyetlen módon hosszú percekig figyeltük, ahogy a szájából kiesett cumit valahogy megpróbálta visszaügyeskedni: a vége természetesen teljes kudarc, és a sok pofozgatás, kapirgálás eredményeképp a kimenetel egy rettenetesen ideges, ötvencentis méreggombóc lett.

Játék, kommunikáció, együttműködés
Persze ez az az időszak, amikor a fenti hármas tényleg csak minimális szinten valósul meg. Ahogy nézegetem másodszülöttünket, egyre jobban hajlok arra, hogy a szociális uterus koncepciója nem is hülyeség. Ez egy sajátos fejlődéspszichológiai modell, ami azt fejtegeti, hogy - más emlősökkel összehasonlítva - az emberi utódok voltaképp mindannyian koraszülöttek, az újszölöttnek a negyvenedik hétnél jóval később kellene elhagynia az anyméhet, és a szűkebb család egyfajta társadalmi méh szerepét tölti be, hogy a reflex- és ösztönvezérelt újszülöttből szociális lényt faragjon.

A játék jobbára kimerül a nézelődésben. Nagyon nehéz megtalálni azt a kényes egyensúlyt, amiben a gyereket érdekes tárgyak veszik körül, de még nem túlságosan sok az inger. Ebben az időszakban elsősorban a kontrasztok, a koncentrikus formák és az oldalirányú mozgások kötik le a gyermek figyelmét, úgyhogy itt nagyon jól jön a kezdő apuka és lakótársa mély, áhítatos csíkmániája. Meggyőződésem, hogy elsőszülöttünk is azért lett olyan okos, mert a kezdő apuka imádja a csíkos ingeket, ezért az ifjú hommelette büfiztetés közben is folyamatosan stimulálva volt. Na, most majd kiderül, mire jutunk ezzel a fejlődésneurológiai konferenciákon csak Lakótárs-féle csíkosing-módszernek nevezett eljárással. Ha a második gyerekünk is kurva intelligens lesz, akkor tudományos alaposságú igazolást nyer a csíkosing-sejtés.

Kommunikációról még szintén nagyon nehéz beszélni. Bár meghitt "beszélgetéseink" során nyomokban már felleljük az utánzás kezdeményeit (szájtátás, nyelvöltögetés), de ezen a szinten még nagyon nehéz eldönteni, hogy valóban így van-e vagy csak mi vetítjük bele. Ha a kommunikáció fogalmát kibővítjük bármiféle nem-reflexszerű reakcióra, akkor egyetlen nagyon látványos dolgot tudok megemlíteni: hogy milyen pozitívan fogadja a simogatást. Talán élete zárt inkubátorban töltött első két hetének következménye, amikor szegény erőteljes érintésmegvonásban részesült, de finom halántéksimogatással, tarkóvakerálással hihetetlenül könnyen meg lehet nyugtatni. Ez csak azért érdekes, mert nővérére, aki annak idején igencsak bőségesen részesült a testi kontaktus áldásaiban, lényegében semmiféle hatással nem volt a simogatás, és igazából a mai napig utálja, ha megsimogatjuk a fejét.

Na, idáig tartott ez a reménytelenül hosszú poszt, bizonyosan kihagytam belőle egy csomó mindent, de majd az én kedves lakótársam kiegészíti. Mindenesetre elkezdtük, és havonta lehet majd álmatlan éjszakákat tölteni az ilyesfajta összefoglalók írogatásával, ami nagyon jó dolog.

További izgalmas havi összefoglalók - még az ifjú hommelette-ről - emitt.