Fotogrammatika

Íme, hamarosan négyéves elsőszülöttünk egyik első komolyan vehető művészeti alkotása, ami végre nem zsiráf, katica vagy cica. Apai büszkélkedéssel egybekötött programajánló következik.

Hamarosan, egészen pontosan most vasárnap véget ér ugyanis a Moholy-Nagy László kiállítás a Ludwig Múzeumban. Talán némely korábban elejtett bejegyzésből kiderülhetett, hogy a kezdő apuka meglehetős Bauhaus-rajongó, és ettől nem teljesen függetlenül, rendes hazafiként jelentős büszkeség feszíti keblét, ha valaha élt honfitársainak az egyetemes fotóművészethez tett nem épp jelentéktelen hozzájárulására gondol. Ennek fényében erős szimpátiával figyeli a Ludwig Múzeum mostanság kibontakozni látszó programját: a kissé kommersz, de nagy népszerűsítő erejű kiállításokat, amiket a múlt század nagyhatású magyar származású fotó- és képzőművészeinek szentelnek. Kepes Györgyről már írtam, aztán jött Munkácsy Márton, és most Moholy-Nagy (aztán nemsokára, bár építészként, de a sorba tök logikusan illeszkedve, Yona Friedmann).

Maga a Moholy-Nagy kiállítás korrekt, sem több, sem kevesebb. Számomra nem igazán revelatív, a képek és filmek majd' mindegyike tananyag, ezerszer reprodukált, publikált, bemutatott cucc, de hát itt nem is ez a lényeg. Itt a kiállítás maga az üzenet: volt nekünk egy Moholy-Nagyunk, igaz, hogy lelépett, de majdnem a miénk, becsüljük meg, hogy nagy néha egyáltalán hajlandó volt magyarul megszólalni.

Ami egyébként a Ludwig Múzeum kiállításait megkülönbözteti a többitől, az nem csak a fent említett koncepciózus program, hanem az, hogy jelen pillanatban az általam aránylag rendszeresen látogatott kiállítóhelyek között a Ludwig veszi leginkább komolyan az ismeretterjesztést, és ami még ennél is fontosabb: a gyerekek képzőművészeti nevelgetését. Voltunk már pár ilyen programon, volt köztük gyengébb és erősebb, unalmasabb és izgalmasabb. El nem hanyagolható előnye az ilyen családi programoknak, hogy töredékáron lehet bejutni a kiállításokra, jelen esetben a normál kétezerötszázas beugrót meg lehet úszni fejenként hatszázból  - ez már önmagában nagyon vonzóvá teszi a kezdeményezést. És ha az 1900 forintos kedvezmény mellé még olyan extrák is járnak, mint egy, az izgalomtól tágra nyílt szemű, elbűvölt utód, akkor duplán megéri.

Mert valljuk be, egy négyéves gyerek számára egy falra pakolt fotogram puszta fikció. Mi tudjuk, hogy a fotogram nem önmagában érdekes, hanem az elkészülése (tehát a fényképezőgép nélküli fényképezés) miatt, de persze a gyereknek erről fogalma sincs, hiába magyarázzuk neki ékes szavakkal. Ám amikor tizedmagával beszabadul egy igazi sötétkamrába, és a vörös lámpa sejtelmes fényénél molyolhat titokzatos papírokkal és eszközökkel - na, az igazi varázslat. Íme egy fotó a foglalkozásról, a bal felső sarokban az ifjú hommelette, amint a szent áhítattól nyitva felejtett szájjal figyeli, ahogy fixálnak egy egyszerű előhívós tenyérlenyomatot.



Jómagam legalább tizenöt éve nem ügyködtem ilyesmivel, szinte el is felejtettem, milyen fantasztikus élmény, ahogy az előhívóba mártott fotópapíron mintegy varázsütésre megjelenik a látens kép. Nehéz leírni a kis omlettke izgalmát, ahogy különböző hálókat és tárgyakat pakolt a nagyítógép alá, megvilágított, majd a hófehér papír az orra előtt feketedett el, kirajzolva a tárgyak lenyomatait. Most már elárulhatom, a poszt nyitóképét az ifjú hommelette eszkábálta össze, és teljesen elfogulatlanul állíthatom: elsőre nem is rossz kompozíció.

Mindehhez kozzájárult a múzeum munkatársainak angyali türelme és jól bejáratott szövegei, meg a fotogramozást vezető Zalka Imre elegáns humora. Úgyhogy csak ajánlani tudom: még egyszer, most szombaton el lehet menni, hiszen a sötétkamra varázslata minden kiskorú jellemfejlődésének elengedhetetlen összetevője.