2011. szeptember 7., szerda

Megint a Nemzeti Tanévnyitó

Hogy a kezdő apuka miért tér vissza évről-évre ehhez a nagyszerű eseményhez? Az ok aránylag egyszerű. Laikusként, szülőként, egykori pedagógia-előadások kifejezetten alkalmi látogatójaként nem igazán értek a közoktatáshoz, éppen csak annyira, hogy lássam, mennyire nem értek ehhez az elképesztően bonyolult témához. Ugyanakkor kezdő apuka lévén éjszakánként gyakran ébredek csatakosan arra, hogy álmomban egy irgalmatlan, vért és csonkolt emberi végtagokat okádó szörny vágtat felém, de főleg az ifjú hommelette felé, iszonyatos méretű táskát akaszt a hátára, éveken át naponta öt-hatszor negyvenöt percnyi egyhelyben ülésre kényszeríti, embertelen módszerekkel léket üt a koponyáján, és tudást tölt a fejébe. Ezt a kimérát általános iskolának hívják, és álmomban pár pillanat, a valóságban néhány röpke év múlva már ott is áll az ifjú (majd nem sokkal később a legifjabb) hommelette előtt.

Félreértés ne essék, nem az iskola, még kevébé a tudás ellen van kifogásom. A tudás örömteli és élményszerű megszerzésénél nincs csodálatosabb dolog. Valószínűleg minden kisgyermekes szülő ismeri azt a kétségbeejtő szituációt, amelyben marhára oda kell érni valahová, de már negyedórája guggolunk két nyomorult, összeragadt bodobács fölött, és csikorgó fogakkal, ugyanakkor széles mosollyal taglaljuk az ízeltlábúak sajátos párosodási szokásait, mert egyszerűen látjuk a gyereken a spontán tanulás elsöprő izgalmát. Azonban a tudás hierarchizált, sztenderdizált és szélsőségesen verbalizált átadásánál-megszerzésénél nincs agysejtpusztítóbb dolog, talán csak az abszint. Az iskolával általában nem az a baj, hogy halott tudást közvetít, hiszen halott tudás nem létezik: a világon minden tudás lehet izgalmas, élő, aktivizálható. Nem, az iskolával az a baj, hogy a tudás szélsőségesen funkcionális szemléletét közvetíti: kicsit olyan, mintha azért szexelnénk, mert az remek testedzés. Volt alkalmam megtapasztalni e személet gyilkos hatását: ülnek a gyerekek az osztályteremben, ültem én is eleget, és elképesztően elavult módszerekkel küldik beléjük az elképesztően elavult, értelmetlenné és érdektelenné absztrahált információkat. Ha technikailag megoldható lenne, a tanárok nagy része minden gyerek tarkójába USB-aljzatot ültetne, és úgy töltené bele a Nagy Szent Tudást, különös tekintettel az ázsiai termelési módra, az addíciós tételekre, a citromsavciklusra meg Ady szerelmi lírájára.

Na jó, nem akarom én itt közoktatási armageddonná stilizálni minden idők egyik legszörnyűbb és leggiccsesebb társadalompszichológiai-fejlődéslélektani közhelygyűjteményét, A falat, de annyi bizonyos, hogy már jó előre rettenetesen félek az általános iskolától, ami a sztenderdizált, absztakt tudás kultuszával, a gyereket megtölteni való, üres bőrzsáknak tekintő szemléletével homlokegyenest ellentmond mindannak, amit lakótársi kettősünk az oktatásról, a nevelésről, a gyermeknek a világhoz való viszonyáról gondol.

Mindezt csupán azért bocsátom előre, hogy nehogy véletlenül valaki politizálást lásson ebben a bejegyzésben. A politika, különösen annak sajátos, magyarországi, móriczi válfaja egyre kevésbé érdekel, szép lassan visszavonultunk előle egy újlaki családi gettóba, és éppen elegendő belőle annyi, amennyi a Hírcsárda honlapjáról ideszűrődik. Igyekszünk a lehető legkisebb érintkezési felületet fenntartani, ami jóformán kimerül az aktuális kormánytag-névsor bemagolásában, sátoros ünnepeken a kitüntettek listáján ismerős nevek keresésében, a hatályos alkotmány pdf-formátumú archiválásában a laptopomon (egy mappában A magyar helyesírás szabályaival és Czifray István Szakácskönyvével), és négyévenként három álmatlan éjszakában, amikor kötelességtudóan végigrágom magam a pártprogramokon. És sajnos ilyen érintkezési felület a közoktatás is, mert az a szörnyű helyzet, hogy valami sajátos perverzióból a politikát éppúgy érdekli ez a terület, mint a kezdő apukát. Mert az van, hogy az ifjú hommelette, legnagyobb szerencsétlenségére nem pusztán a mi hőn szeretett, dédelgetett elsőszülöttünk, akit az anyja megszült, szoptatott, babaházat készített neki, az apja főzött rá, megtanította sátrat verni és különbséget tenni a tortilla és a rossz tortilla között - szóval nem pusztán a mi gyerekünk, hanem állampolgár is, és az állam valami sajátos, értelmezhetetlen hübriszből úgy gondolja, hogy állampolgárt nevelni belőle az ő feladata, és nem a miénk. Na jó, elismerem, nyilvánvalóan túlzok, hiszen a közoktatás ideája alapvetően jó és pártolandó dolog, csak éppen evilági formája riasztó. Éppen ezért keringek riadtan a Nemzeti Tanévnyitó témája körül - a laikus és kezdő apuka számára évente egyszer ebben csúcsosodik ki és összpontosul mindaz az ambivalencia, amit a közoktatással szemben, illetve a közoktatás iránt érzek.

Ahogy az ifjú hommelette cseperedik, úgy járjuk végig vele együtt a tágan értelmezett köznevelés-közoktatás stációit: bölcsőde, óvoda, és bizony, hamarosan az általános iskola; és így válunk, vele együtt, egyre érintettebbé a témában. Annyira (még) nem vagyunk érintettek, hogy előfizessek az Új Pedagógiai Szemlére, de annyira már érintettek vagyunk, hogy egy ilyen nemzeti tanévnyitó kapcsán évente egyszer felboruljon bennem a borjú.

Szóval nincs ebben semmi politika: szegény Hoffmann Rózsa csak annyira érdekes számomra, hogy felőlem akár hívhatnák Hiller Istvánnak, Fodor Gábornak, Pozsgay Imrének, Lukács Györgynek vagy mind közül a legszimpatikusabbnak, Ortutay Gyulának, esetleg, ha már derék káderekről van szó, Benke Valériának is. Egyáltalán nem érdekel a személy, de még a pártkötődés sem. Viszont, igazi kispolgárként nagyon is érdekel, hogy döntéshozóként és apparátusvezetőként mit gondol a gyerekemről, illetve arról a társadalmi viszonyrendszerről, amibe a gyerekem várhatóan pont egy tucatnyi tanévre belevettetik. És sajnos, végigmerengve ezt az elviselhetetlenül hosszúnak tűnő huszonvalahány percet, azt kellett tapasztalnom, hogy Hoffmann Rózsa, néhány riasztóan üres lózungon kívül az égvilágon semmit sem gondol az egészről, vagy ha gondol is valamit, az oly mértékben áll távol a realitásoktól, hogy kizárólag valami komoly és krónikus kognitív működési zavar számlájára lehet írni.

Azt írtam, nem érdekel a személy, de azért nagyon tanulságos összevetni a fent linkelt felvételt az első Nemzeti Tanévnyitó képsoraival. Ez utóbbi tartalmi elemeiről írtam már egy meglehetősen izgága hangvételű szösszenetet, most nem is ezekre érdemes figyelni, hanem arra, hogy mi történt egy év alatt. A tavalyi diadalittas, kioktató hangnem (mégiscsak egy sikeres pedagógusról van szó, ugye) teljesen eltűnt, mára valami reszketeg, remegő hangú pátosszá változott. Az államtitkár beszédtempója lelassult, a retorikai elemek elerőtlenedtek, és maga az ember is jócskán megöregedett vagy inkább megfásult - láthatóan sokkal jobban, mint ahogy azt az elmúlt egy naptári év indokolná. A különbségeket csak jobban kiemelik az azonosságok: például az a látványos apróság, hogy az államtitkár ugyanazt a blúzt vette fel, mint egy évvel korábban.

Innen, egy év távlatából visszanézve különösen pikánssá teszi az akkori tanévnyitót, hogy pont abban a városban zajlott, amelynek polgármesterével a minap kölcsönösen lehazugozták egymást. Nem nagy ügy, mondhatnánk, volt már nagyobb szabású konfliktus a világtörténelemben, mint e két nagyformátumú személyiség, Hoffmann Rózsa és Lázár János pengeváltása - ám a szituáció kicsinyessége fájó módon relativizálja az egy éve mindkettejük szájából elhangzottak érvényességét.

A helyzet annyiban változott, hogy Hoffmann Rózsa idei "tanévnyitó beszéde" immár önmagát relativizálja. Azoknak, akik jobban féltik agysejtjeiket, semmint megtekintsenek egy viharos izgalmakat kínáló Duna TV-s közvetítésrészletet, emitt a beszéd leírva. Nem kecsegtetek senkit: írott szövegként is éppen olyan hervasztó, mint a tévé képernyőjén. Mert mit mondjon az ember olyan nagyszerű, eredeti, sosem hallott, revelatív alapigazságokra, mint például az, hogy "tanárok nélkül nincs iskola" (09:40), vagy az, hogy "a remény, ami beragyogja a kezdet és az újrakezdés kalandját" (10:40), esetleg az, hogy "a mérhetetlen a lényeg" (13:35)? És persze a kezdő apuka személyes kedvence, ami szerint az új tanév "a közeli Szent Márton hegyen (Pannonhalmán) 996-ban történt iskolaalapítás óta a sorban az 1016-ik". Nem lebecsülve a pannonhalmi bencések (és általában a Benedek-rend) kultúraközvetítő jelentőségét, hiszen e sorok írójánál kevés nagyobb rajongója van mondjuk Suger apátnak, azért nyugodtan mondhatjuk, hogy egy egyházi, monostori iskola alapításától számolni a magyarországi közoktatás tanéveit mindenképp erős realitásvesztésre vall. Ezzel ugyanis strukturális azonosságot tételezünk a modern, szekularizált oktatási rendszer és a korabeli, izolált, monostori oktatás között, ami azért elég nonszensz. Nem azt mondom, hogy a 996-os évnek vagy az akörüli időszaknak nincs neveléstörténeti jelentősége, de lazán benyögni az "ezertizenhatodik tanévet" eléggé vicces, különösen annak fényében, hogy - javítsatok ki, ha tévedek - abban sem lehetünk biztosak, hogy az ezredfordulós bencés oktatásban egyáltalán létezett-e tanév.

Persze a szekularizált, modern magyar közoktatási rendszer közvetlen visszavezetése az egykori bencés monostorra ("ezeréves intézményrendszer", mondja Hoffmann Rózsa 17:05-nél), minden furcsasága ellenére pontosan elhelyezett retorikai elem az államtikár beszédében, ugyanis ez készítí elő a szöveg egyetlen komolyan vehető ideológiai sarokkövét: az állami, úgymond, "felelősségvállalást". Hiszen ahogy Géza és István végső soron állami szinten alapozta-alapította meg a pannonhalmi apátságot, és ezen keresztül a királyságot feltétel nélkül támogató ideológiai képzést, éppen úgy zajlik majd Hoffmann szerint az új közoktatási államalapítás. Vagy állami közoktatás-alapítás. "Az újjáépítést - mondja ellentmondást nem tűrően - (...) az iskolákkal kell kezdeni." (15:20) Persze húsz másodperc múlva kiderül, hogy az újjáépítést tökre nem az iskolákkal kell kezdeni, hanem az alkotmánnyal, de ezen a kis logikai bakin már senki sem akad fenn. "A Nemzeti Hitvallás megnyitotta az utat a tanügy hosszú távú rendezése előtt is" (16:00) - mondja. Én, naiv és laikus szülő eddig abban a szent hitben éltem, hogy a tanügy rendezése előtt az utat a világos pedagógiai elképzelések, az ésszerű finanszírozás és a gyerek-tanár-szülő együttműködés nyitják meg, de most a szakembertől meg kell tudnom, hogy az említett utat az olyan sokatmondó kijelentések nyitják meg, hogy például: "Hisszük, hogy gyermekeink és unokáink tehetségükkel, kitartásukkal és lelkierejükkel ismét naggyá teszik Magyarországot." Hát ez nagyszerű, ilyen kősziklánál stabilabb állításokra érdemes tanügyet építeni, mindenképp érdemesebb, mint például arra, hogy "hisszük, hogy gyermekeink és unokáink butaságukkal, lustaságukkal és nyegleségükkel romlásba döntik Magyarországot". Ezért érdemes volt várni a tanügyi reformmal az új alkotmány preambulumáig.

Természetesen mindannyian tudjuk, hogy az oktatási államtitkárság nem az új alaptörvényre várt, és nem várt az új alaptörvényre. A tavalyi nemzeti tanévnyitó óta jóformán nem volt hét, hogy az új közoktatási (és felsőoktatási) törvény tervezete körüli hercehurca ne lett volna címlapsztori valami netes bulvárportálon. Mert szegény Hoffmann Rózsa akkoriban még halálosan komolyan gondolta azt a mondatot, ami az elmúlt hónapok történéseinek fényében szánalmasan nevetséges: "Oktatási törvényeink elkészítik a tervrajzát annak a szilárd építménynek, amely ismét erős, sikeres, emberközpontú és versenyképes iskolarendszert hordoz majd." (16:30) Hogy milyen szilárd lesz ez az építmény, azt kitűnően jellemzi "oktatási törvényeink" tragikomikus sorsa: kormányüléseken ezerszer visszabaszott, hosszú hónapokig csúszó, pillanatnyi gazdasági "szükségszerűségeknek" kiszolgáltatott, lényegében a gazdasági csúcsminiszter által diktált szövegek, amelyek fanyar mosolyra ingerlő történetéről bárki fogalmat kaphat, aki beüti a Figyelőnet keresőjébe a közoktatási törvény szavakat. (Azért oda, mert bármily meglepő, de az fn.hu követte a legjobban és leginkább átfogóan az oktatási államtitkárság áldásos tevékenységét.)

A szilárd építmény biztos kézzel felskiccelt tervrajzaihoz csak annyit, hogy pár hónapon belül háromszor változott meg a tankötelezettség tervezett felső határa (a jelenlegi tizennyolc évről tizenhétre, tizenhétről tizenötre és tizenötről tizenhatra). Az építmény szilárdságához csak annyit, hogy augusztus közepén a Belügyminisztérium bejelenti, hogy az állam átveszi az iskolák fenntartását, két héttel később Hoffmann leszögezi, hogy "nem lesz államosítás". (Ez utóbbi a legviccesebb elképzelés: az állam átveszi az önkormányzati iskolákat, de az önkormányzatok "visszaigényelhetik" azokat. "Jósolni nem tudok, csak gondolkodom: úgy vélem, hogy nagy többségben fogják kérni a települések a fenntartói jogok gyakorlásának lehetőségét" - mondja Hoffmann Rózsa, és a kezdő apukánál, aki eddig birkatürelemmel szemlélte a közoktatás forradalmi reformkísérleteit, itt szakadt el a cérna. Lefordítom: "hiába van nekem szép nagy apparátusom, meg egy valag intézmény, kutatóbázis a hátam mögött, hiába vagyok én a magyar oktatásügy első embere, voltaképp fingom sincs, hogy mi lesz, de majd csak lesz valahogy. Itten a nagy fülkeforradalmi furorban másfél éve pöcsölünk a közoktatási törvénnyel, már át is neveztük köznevelési törvényre, de egyetlen nyomorult hatástanulmányt sem sikerült készíteni, hogy hány önkormányzat venné át a területén lévő oktatási intézményeinek fenntartását." Persze, hiszen mint a Nemzeti Tanévnyitón is fogalmazott: a mérhető lényegtelen, a mérhetetlen a lényeg. És ebből a szempontból az is lényegtelen, hogy az egyébként mérhető csak azért válik mérhetetlenné, mert ők maguk képtelenek megmérni.)

A II. Nemzeti Tanévnyitó szövegének ebben a mérhetetlenezésben kicsúcsosodó irgalmatlan semmitmondása voltaképp Hoffmann Rózsa önnön személyes és szakmai kudarcának nyílt beismerése. Az államtikár azért van annyira okos, hogy ezt a kudarcot már korábban felismerte, amikor felajánlotta lemondását. Hogy mégis maradt, az azért van, mert nagyszerűen beilleszkedik a nemzeti együttműködés forradalmi rendszerébe. E rendszer képviselőinek közös jellemzője (az egy szem miniszterelnök kivételével), hogy lázasan teszik a semmit: hatalmas elánnal látnak neki elképzelések nélküli forradalmuk megvalósításának, hogy aztán hatalmas médiavihar közepette, kétharmados többség birtokában leszögezzék: "Magyarország fővárosa Budapest." Ebből a szempontból valóban gyökeresen különböznek mondjuk a szocialistáktól, akik a maguk értekezlettempójában, szép komótosan tették ugyanezt. A liberálisoknak legalább volt valami halvány elképzelésük, persze rendes liberálishoz illőn mindenkinek más, szépen el is vagdosták egymás torkát, hogy mostanra személyes autonómiájuk illúziójától eltelve a Facebook legkülönbözőbb csoportjaiban-bugyraiban éljék újra a politikai közösséghez tartozás nagyszerű élményét (és ott, az országgyűléssel ellentétben még Youtube-videókat is lehet posztolni, amiken Leonard Cohen meg Menyhárt Jenő énekel).

Na, mégiscsak politizálni kezdtem, ami egyáltalán nem illő egy ilyen gyerekbloghoz. Visszatérve Hoffmann Rózsára, egyáltalán nem csodálkozom, amikor lemondólevelében, vagy lemondást-lebegtető-levelében, vagy miben a támogatottság hiányára panaszkodott. Minisztere nyilvánvalóan magára hagyta, hiszen szinte egyetlen alkalommal sem védte meg, igaz, nem támadta: Réthelyi egyszerűen úgy tett, mintha az égvilágon semmi köze sem lenne az oktatásügyhöz. Az apparátusa nyilvánvalóan magára hagyta - mondjuk erről pont az államtitkár tehet, aki a közoktatási törvény első verzióját saját beosztottainak megkerülésével dolgozta ki. Az önkormányzatok, bár valószínűleg titokban örülnek, hogy megszabadulnak a költségvetésük átlagosan harmadát kitevő oktatási-intézményfenntartási terhektől, bizonyára vérig sértődtek, hogy a különböző tervezetek és nyilatkozatok hozzá nem értő, impotens, elszegényedett vidéki rokonnak állították be őket. A pedagógusok meg már azt sem hiszik el egy politikustól, ha kérdez valamit, és nagyon köszönik a dicséretet, az ígéretet, de pontosan tudják, hogy az ilyesfajta mondatokkal: "Mi megteremtjük iskolamestereink régóta várt megbecsülésének és munkájuk szabályozásának kereteit a pedagógus életpálya-modell megalkotásával, mert tudjuk, hogy a legdrágább kincsünk, a gyereksereg nevelését csakis köztiszteletnek örvendő szakemberekre bízhatjuk" nem lehet kifizetni a lakásrészletet. A gyerekek? Ne vicceljünk: kit érdekelnek a gyerekek?

Ki is maradt még, aki Hoffmann Rózsa mellé állhatott volna hazaszilárdító küzdelmében? Hopp, a szülők. Őket pedig az államtitkár maga hajtotta el, egyszerűen azzal a mélyen beleivódott MSZMP-tag iskolaigazgató szemlélettel, ami a szülőket a - kedvenc pedagógiai szakkifejezésemmel élve - "gyerekanyag" létrehozásának és reciklálásának szükséges, ám rém kellemetlen velejáróinak, mellékkörülményeinek tekinti. "Sem a szülőknek, sem a gyerekeknek nincs olyan pedagógiai tudása, amelynek birtokában pedagógiai szintű döntéseket hozhatnak" - mondja egy sajtótájékoztatón. Elüthetnénk a dolgot persze azzal, hogy - Clemenceau-t parafrazeálva - gyermekeink nevelése sokkal komolyabb dolog annál, semhogy pedagógusokra bízzuk, de a helyzet súlyosabb. Mivel mindenki járt általános iskolába - nagyjából mindenkinek aránylag világos benyomásai vannak arról, hogy a modern pedagógia micsoda fegyvertárával van felszerelve az általános iskolai tanárok nagy része, és mennyire rettenetesen alkalmasak arra, hogy pedagógiai szintű döntéseket hozzanak. A magam részéről nincsenek illúzióim, kedvenc példám egykori alsós osztályfőnököm, akit évekig nem lehetet kizökkenteni abból a meggyőződéséből, hogy örököltem szüleim halláskárosodását, hiába magyarázták neki, hogy mindkettőjüké szerzett. Hoffmann Rózsa felfogásában a szülő csak azért van, hogy elbassza a gyereket, hogy elkényeztetett, tiszteletlen, magatartászavaros kis pöcsöt neveljen belőle, direkt azért, hogy a tanárok dolgát megnehezítse a Nagy Szent Tudás fejbe töltésében. Ugyanakkor visszatérve a tankötelezettséges vitára: ha a szülők ki vannak zárva a pedagógia elefántcsonttornyából, akkor ugyan Matolcsy miniszter milyen alapon ugat bele? A Wikipedia szerint ő is szülő, pedagógiai végzettség nélkül, hoffmanni szemszögből halmozottan hátrányos helyzetű helóta, azzal az apró különbséggel, hogy nála a kasszakulcs.

Hát így áll a helyzet a csupa nagybetűvel írandó II. Nemzeti Tanévnyitót követően. Kimérás rémálmomból felébredve nézem ezt a fülkeforradalmi reformtűzben kiégett embert, ahogy mondja a semmit, az ifjú hommelette még mit sem sejtve, békésen szuszogva alszik, és azon gondolkodom, hogy nem, sajnos nem volt igaza Büchnernek, amikor Danton szájába adta elhíresült bon mot-ját. A forradalom nem saját gyermekeit falja fel, hanem a mi gyermekeinket.

6 megjegyzés:

  1. Hát, ez úgy tökéletes, ahogy va
    Somlainé Farkas Tünde

    VálaszTörlés
  2. én rendelkezem képesítéssel, nem is akármilyennel, ahhoz, hogy pedagógiai döntéseket hozzak - ezért nem tanítok. és azt hiszem, a többségünk így van vele.

    VálaszTörlés
  3. Szep a lekerekites a vegen, de Buchner nem ezt mondja, hanem pont azt, hogy "a forradalom, akárcsak Saturnus, fölfalja a saját fiait". A te bon mot-od relevansabb ma, ahogy olvasom innen...

    VálaszTörlés
  4. Pont azt monodom, hogy azt mondja: "a forradalom felfalja saját gyermekeit". Épp erre mondom, hogy nem volt igaza, mert nem a saját gyerekeit falja fel. Vagy nem volt ez érthető?

    VálaszTörlés
  5. Felreolvastam egy 'nem'-et, bocsanat, hogy egyaltalan felmerult bennem, hogy rosszul idezed Buchnert.
    Azt nyilvan nem ezen a blogon targyalando, de azt egyaltalan nem ertem viszont, hogy mi ertelme van attolni az iskolakat az onkormanyzattol az allamhoz majd (opciosan) vissza. Van erre egy egy-mondatos magyarazat?

    VálaszTörlés