2011. szeptember 13., kedd

Őrizője atyámfiának?

Sejtettük mi, hogyne sejtettük volna, hogy a kétgyerekes életmód legsúlyosabb próbatétele - mármint az újdonságként jelentkező sztereó ricsaj, illetve az embertelenné feszített tempójú életritmus után - a testvérféltékenység lesz. Éppen ezért már időben, tehát szinte a fogantatás pillanatában igyekeztünk nekikezdeni a kezelésnek: három és fél év gyereknevelés a legkezdőbb apukát és anyukát is azzal a hamis illúzióval ajándékozza meg, hogy már nem is olyan kezdő, tehát intuícióit, ösztöneit, megérzéseit kiegészítve némi szakirodalom-tanulmányozással képes lesz kordában tartani az idősebb gyermek féltékenységét. Na persze.

Pedig az elején minden olyan végtelenül és giccsesen könnyedén ment. A kezdő apuka ámulva szemlélte angyali türelmű lakótársát (aki egyébként egyáltalán nem volt angyali türelmű, kizárólag azokban a meghitt pillanatokban, amikor az ifjú hommelette-tel összebújva magyarázta neki, hogyan is fejlődik pocakjában az új jövevény), ahogy elsőszülöttünket vezetgeti a még magzatállapotú testvér elfogadásának rögös útján. Néhány hét, hónap után sikerült is omlettünket meggyőzni arról, hogy a tesó igenis dolog - vagy ha nem is kifejezetten jó, de legalábbis érdekes. Rengeteg fotót mutogattunk neki egykori önmagáról, ultrahangképeit összevetettük a legifjabb hommelette felvételeivel, elújságoltuk neki, hogy fiú lesz, azaz fütyi lesz a lába között, ami földöntúli örömmel töltötte el lányunkat, akiből korábban hosszú évek kegyetlen küzdelmével sikerült csak kiverni a péniszirigységet, vagy helyesebben -kíváncsiságot. És bizony, igyekeztünk felkészíteni arra is, hogy ha testvére születik, gyámoltalan, folyton éhes, apró pára, tehát pont olyan, mint amilyen ő volt csecsemőkorában, akkor bizony nekünk majd sokat kell foglalkoznunk az újszülöttel, viszont nagy szükségünk lesz arra, hogy nővérként segítsen.

Azt hiszem egyébként, és az elmúlt hetek megerősítettek abban, hogy ez utóbbi a kulcsmozzanat: minden más illúzió. Az ilyen, három-négy év közötti korkülönbségnél voltaképp azzal az egy dologgal lehet legyőzni, de legalábbis látenssé tenni a testvérféltékenységet, hogy az idősebb gyerek felnőttségére apellálunk. Igazából szerencsésnek mondhatjuk magunkat, hogy a másodszülött nem az ifjú hommelette kétéves kora körül, az egocentrikus dackorszak kellős közepén érkezett - a magam részéről elképzelni sem tudom, hogyan oldottuk volna meg a problémát súlyosabb traumák nélkül.

Mert a testvérféltékenység igazi trauma, méghozzá megkerülhetetlen, törvényszerűen kialakuló, ősi, már-már az emberi egyedfejlődés alapstruktúrájához tartozó trauma, és ez még akkor is így van, ha közülünk számosan, e sorok írójával együtt egykék, a Népi Írók Mumusai, a Magyarság Elfogyasztói És Romlásba Döntői, az Elkényeztetett, Nike-cipős, Szobábantévés, Érettségiresuzukis Kiskirályok. Ha nem lenne ősi trauma, akkor valószínűleg nem lenne tele a vonatkozó, meglehetősen népszerű szakirodalom Káinokkal és Ábelekkel, Ézsaukkal és Jákobokkal, Józsefekkel és Lévikkel - a Genezis, különösen a pátriárkák története tömve van súlyosabbnál súlyosabb, feldolgozatlan családi traumákkal. A töménytelen testvérgyilkosság vagy gyilkossági kísérlet, féltékenység, az ezek miatti menekülés, száműzetés, rettegés, átverés, az elsőszülötti áldás kicsalása, kútba hajítás, rabszolgának adás; nem túlzás azt állítani, hogy az egész első könyv egy komplett neurózisgyűjtemény, és igen: mindez szorosan összekapcsolódik az emberi faj genezisével. Nem könnyű együtt élni azzal, hogy a pátriárkák szinte mindegyike súlyos családi traumák áldozata, de hát ez a helyzet, és ettől még nem lesz könnyebb nekünk sem. Nosza, dobjuk ki az ablakon a zsidó-keresztény kultúrkört, és forduljunk Winckelmann szeretett, derűs, klasszikus görögjeihez, mi vár minket? A Labdakidák, hát persze, köszönjük szépen.

És bizony, minden más illúzió - a testvérféltékenységet egyetlen módon lehet elkerülni: ha egyáltalán nem nemzünk másodszülöttet, a többi pedig csak tüneti kezelés.

De hát voltaképp mire is féltékeny az idősebb testvér? Ó, nem a szeretetünkre. Egy három-négyéves gyerek alapvetően konkrét gondolkodásmódjában a szeretet voltaképp minden absztrakciótól megfosztott, legalapvetőbb megnyilvánulási formáját, azaz az osztatlan, csak rá irányuló figyelmet jelenti. A gyerek a figyelmedet akarja, semmi mást: finomabb, másodszülött előtti formájában ez az ifjú hommelette-nél például úgy nyilvánult meg, hogy ha édesanyjával megöleltük egymást, azonnal ott termett és közénk furakodott. Reggelijeink-vacsoráink számtalanszor visszatérő, már-már rituális mozzanata, hogy lakótársammal két értelmes mondatot sem tudunk váltani az ifjú hommelette jelenlétében, mert ő azonnal átveszi a szót és magának követeli a figyelmet.

Nos, ez a figyelem, a személyes, perszonális viszonynak ez a nyalábolt irányultsága, hogy ilyen ízesen husserliánus módon fejezzem ki magam, szóval ez a kitüntetett és kizárólagos figyelem foszlik semmivé (legalábbis a gyerek szemszögéből) a másodszülött betolakodásával. A szeparációs szorongás után a második legnagyobb trauma ez: az anya ott van, és mégsincs ott, hátat fordít, szöszmötöl, molyol valami kis vakarccsal, és ami a legszörnyűbb, hogy gügyög és kedves hozzá, pedig szemmel láthatóan semmi kedvelnivaló nincs rajta. Kicsi, zajos és buta, egyáltalán nem olyan okos, ügyes és jóravaló, mint én - gondolja a gyerek. Mi hát a megoldás? Vissza kell szereznem a figyelmet, mindenáron.

A mi speciális lakótársi esetünkben a traumára még rátett egy jókora lapáttal az a kevéssé elhanyagolható apróság, hogy édesanyja lényegében egy teljes hónapra eltűnt omlettünk életéből. Ezt még én magam is nehezen voltam képes megemészteni, nemhogy egy végletekig konkrét, csak a jelenlétnek élő hároméves. És bár részünkről/részemről nagyon tudatos döntés volt, hogy vele maradtam (azaz nem passzoltuk le nagyinak például), ráadásul a ménkű pont a bölcsődei szünet közepén csapott be, a traumát még a kezdő apuka mégoly szimpatikus személyisége sem tudta orvosolni. A hónapok óta ígérgetett, szuperizgalmas kisöcsit egy rideg kórház homokkőfalai rejtegették, ha képeket látott róla, azok egy csövekkel bőségesen ellátott, egyáltalán nem babaszerű lényt ábrázoltak, naponta csak egyetlen órácskára találkozhatott édesanyjával egy közegézségügyi intézmény közismerten meghitt aulájában - nem csoda, ha villámgyorsan levonta azt a következtetést, hogy az újszülött lényegében elvette tőle édesanyját. A helyzet napról-napra súlyosbodott, a mélypont valamikor a harmadik hét végefelé érkezett el, amikor az ifjú hommelette nemes egyszerűséggel az alábbi mondatot vágta a fejemhez: "Ha a Marci meghalna, akkor a mama hazajöhetne végre."

Nem taglalom itt most, majd megteszem egy másik alkalommal, hogy omlettünk - függetlenül öccse betegségétől - az utóbbi időben heves érdeklődést táplál a halál iránt; azt hiszem, ez korosztályának általános jellemzője. Engem mindenesetre meglepett (mégha nem is ért teljesen váratlanul) a következtetés hideg és támadhatatlan logikája. Mit lehet erre mondani? Én a magam részéről nem tudtam mást, mint azt, hogy "igen, ifjú hommelette, ez valóban így van. De ne felejtsd el, hogyha a Marci meghalna, a mama nagyon-nagyon, végtelenül szomorúan jönne haza. Mert a Marci a mi gyerekünk, éppúgy, ahogy te az vagy. De ő most nagyon védtelen, és nagyon nagy szüksége van a mamára. Inkább bízzunk abban, hogy meggyógyul, és együtt hazajöhetnek, és a mama nagyon boldogan megölelhet téged. De most szükségünk van a segítségedre." Nem mondom, hogy cicerói érvelés, de valamelyest hatott. Az, hogy szükségünk van rá, némi felnőttes öntudatot adott neki, és pillanatokkal később már elemi büszkeséggel szortírozta a hűtőtáskában hazahozott, steril zacskós anyatejet.

Na, ehhez képest már komolytalan próbálkozás volt mindenfajta figyelemfelkeltési szándék az öccse hazaérkezése után. Pedig általában ez szokott kemény kihívás lenni. Háziszentünk, Tracy Hogg írja valahol, hogy a kisebbik testvér érkezése olyasfajta élmény a nagyobbiknak, mint amikor a férj hazállít egy vadidegen nővel, és így szól a feleségéhez: "drágám, ez itt a szeretőm, és ezentúl velünk fog lakni. De persze téged is nagyon szeretlek." És persze, teszem hozzá én: "drágám, nézd, hát nem édes? Nem akarod odaadni neki néhány ruhádat? Persze, téged is nagyon szeretlek! De az lenne a legjobb, ha te is nagyon szeretnéd őt. Igazából az lenne az igazi, ha én leülnék ide a karosszékbe, ti meg helyezkedjetek el szemben a franciaágyon, jó, kicsit közelebb egymáshoz, és akkor vegyétek le a melltartót..."

Persze túlzás az analógia, de minden hamissága ellenére elárul valamit abból, hogy mi játszódhat le a nagyobbik gyerekben. Így aztán nem is kell elvárni, hogy olthatatlan vággyal szeresse a kisebbiket, igazából nincs is miért szeretnie, legalábbis egyelőre.

Mi alapvetően két lakótársi taktikát dolgoztunk ki a helyzet kezelésére. Mély szakmaisággal vonatkoztatásnak és involválásnak neveztük el ezeket, a majdan nekünk ítélendő megosztott fejlődéspszichológiai Nobel-díj reményében.

Mindkettő rém egyszerű, de remélhetőleg éppen ezért hatékony. A vonatkoztatás tuljadonképpen nem más, mint kísérlet az empátia felkeltésére: bármit tesz az újszülött, vagy teszünk mi vele, mindig elmeséljük az ifjú hommelette-nek, hogy ő milyen volt ugyanilyen idős korában. "Nézd, pontosan úgy röfög, mint ahogy te röfögtél álmodban." "Nahát, te is pont ilyen mohón zabáltál, amikor éhes voltál." "Az elején te is ugyanígy gyűlölted a fürdetést, mint most ő. Bömböltél, mint az állat, aztán mégis milyen szuper kiscsaj lett belőled. Ha megfürdött, utána megnézzük a te fürdetős képeidet, jó?" És így tovább, a végtelenségig, a példák sorába még némi kegyes hazugság is belefér. A ifjú hommelette például álmélkodva vette tudomásul, hogy ő is rettenetesen hasfájós gyermek volt, és őt is pont ugyanígy kellett dajkálni akár órákig, mint most a drága öccsét. (Ami egyáltalán nem igaz, őt sokkal többet kellett.) A vonatkoztatás logikája voltaképp teljesen kézenfekvő: azt a figyelmet, amit az öcséd megkap, te is megkaptad. Most rajta a sor.


Az involválás pedig azon az egyszerű felismerésen alapszik, hogy ha teljes figyelmet nem tudunk nyújtani az elsőszülöttnek, akkor legalább részleges figyelmet kapjon, azaz avassuk számára is érdekes játékká az újszülöttel való foglalkozást. A dolgot megkönnyíti, hogy a második gyereknél valószínűleg minden szülő számára megtörténik a gyerekgondozás demisztifikációja: ami az elsőnél embertpróbáló kihívás volt, az a másodiknál már inkább laza ujjgyakorlat, könnyeden végrehajtott rutin. Következésképp játékossá lehet tenni: jómagam élénken emlékszem, hogy évekkel ezelőtt minden fürdetés egy-egy elnyújtott rettegéssorozat volt, azt várva, hogy mikor csúszik ki a kis test szappanos ujjaim közül. Most már simán elszórakozunk azzal, hogy az ifjú hommelette adagolja kezembe a szappanhelyettet, egész lényével a felelősségteljes feladatra koncentrálva. Lelkesen választ bodyt az öccsének, és előszeretettel vesz részt aktívan a pelenkázás nemes tevékenységében, különös tekintetettel a kaki állagának, színének és szagának megvitatására. És persze pompásan bevált az, ami egykor nála is: az újszülött szórakoztatására és figyelmének lekötésére nincs alkalmasabb eszköz, mint az emberi kéz, ami bármely méregdrága fejlesztő játéknál professzionálisabb és izgalmasabb tárgy. Nos, lakótársi közösségünkben az ifjú hommelette-nél senki sem táncoltatja ügyesebben az ujjait a kisdednek, és senki sem boldogabb, amikor tágra nyílt szempár és egy-egy mosolykezdemény-szerű grimasz a jutalom a csecsemő részéről. Az involválás sikere érdekében még azt is el kell néznünk, hogy nagy lelkesedésében egy-egy lendületesebb mozdulattal bizony jó alaposan megijeszti szegény legifjabb hommelette-et - elvégre ez utóbbinak is szoknia kell, hogy egy, az átlagosnál aktívabb és szeleburdibb nővérrel áldotta-verte meg a sors.

Nem mondom, hogy ez a megoldás - a testvérféltékenységnek ugyanis egyetlen megoldása van: az empátiát érlelő idő. Annyi mindenesetre bizonyos, hogy ez a konfliktus a legbonyolultabb és legösszetettebb pszichológiai problémakör, amivel eddigi életemben találkoztam (leszámítva persze a várandós anyának az édesköményhez való ambivalens viszonyát), és még jó időre muníciót ad majd e bloghoz.

4 megjegyzés:

  1. ó, gyönyörű

    anyám igazat ad neked: másfél éves gyerek mellé szülni a következőt sokkal parásabb. két pelenkás, és a nagyobbik is olyan kicsi! nálunk az volt a műsor, hogy a nővérem kirángatta a lábamat a kiságy rácsai közt és véresre harapta. anyám nem tudott mást kitalálni, ő meg megharapta a tesómat.

    VálaszTörlés
  2. Már alig várom, hogy januárban megérkezzen a Kisöccs. Szerencsére pont 2 év lesz köztük...:)

    Szokom a gondolatot és természetesen minden apró tapasztalatmorzsát amit elém vetsz mohón csipegetek ...

    VálaszTörlés
  3. Ok. Most akkor elkezdtem aggódni.

    VálaszTörlés