Második havi összefoglaló

Igen, számunkra is hihetetlen, de előjött a második havi összefoglaló ideje, ami voltaképp az első havi összefoglaló, hiszen a legifjabb hommelette pontosan egyhónapos korában szabadult ki a legkülönbözőbb egészségügyi intézmények karmai közül. Sokat gondolkodtam azon, hogy megküldjem-e ezt a posztot képekkel, végül is úgy döntöttem, hogy igen. Vitatható döntés, nem kizárt, hogy lakótársam tiltakozására hamarosan le is kerülnek, mert végül is erős érvek szólnak amellett, hogy nem pakolunk beteg gyerekeket nyilvános blogra, de azt hiszem, néhány fénykép nélkül nem igazán érthető, mi is történt, történik másodszülöttünkkel. Most szólok, kemény fotók is vannak köztük, aki nem bírja az ilyesmit, ne is lapozzon, vagy pörgessen rögtön a végére, ott már igazi, felszabadult, happy end-es, gusztustalanul túlexponált Anne Geddes-i giccsparádé várja.

Megközelítőleg 3600 gramm - azért megközelítőleg, mert a mérlegünk, antik, kipróbált darab, lassan végleg megadja magát, és teljesen össze-vissza mér -; az előző havi 3300-ról elég csekély gyarapodás, jókora ijedtségben is telnek mindennapjaink. Bármilyen meglepő számunkra, de pont az aggodalmaskodást és óvatoskodást egyébként laokoóni szintre emelő háziorvosunk nyugtatgat (ő az, aki egykor azzal vádolt minket, hogy, úgymond, "alulkalorizáljuk" elsőszülöttünket). "Minden rendben van" - magyarázza elnézően, de mi nem tudjuk nem észrevenni szemében a szánakozást: ez a minden rendben van nem jelent mást, mint azt, hogy már az is kész csoda, hogy él, hát mit akarnak még? Hogy hízzon is?

Hogy honnan is küzdötte fel magát legifjabb omlettünk élete második hónapjának végére, arról a korábbi bejegyzésekben már ejtettem pár keresetlen szót. A születése utáni pillanatokban még tök rendes kis újszülött volt, ráncos és kívülálló számára élvezhetetlen, aki megtévesztésig hasonlított Daumier zseniális Lajos Fülöp-karikatúrájára, íme:





Elképzelhető (nem, igazából nem elképzelhető) volt tehát kétségbeesésünk, amikor pár óra múltán imígyen láttuk viszont:



Ez a néhány nap, megközelítőleg két hét maga volt a rémálom, amelyben a legifjabb hommelette voltakép egyet jelentett számunkra egy jó adag vízpárától nedves falú csővel és a lélegeztetőgép monoton pittyegésével.



Elég élénken emlékszem, a mélypont július 23.-a volt, ez a kegyetlen szombat, amikor az intenzív osztály nővérei a pelenka egy újfajta felhasználási módjával ismertették meg az ilyesfajta nóvumokra amúgy sem túlságosan fogékony szülőket:



Amint az látható, a kis omlettke csuklóját egyszerűen hozzápelenkázták a csípőjéhez, mint kiderült, azért, mert folyton ki akarta rángatni a kézfejéből a branült. Könnyes kétségbeesésünket még az sem enyhítette, hogy a nővérek már-már eufórikus örömmel magyarázták, hogy milyen remek, hogy ennyi életerő szorult a gyerekbe.



Bár a lenti kép látszólag sokkal durvább állapotot ábrázol, elsősorban az ízlésesen a homlokához biggyesztett, minden eddiginél vastagabb lélegeztetőcső okán, valójában óriási előrelépésről tanúskodik. Végre megszüntették az intubálást, és már csak rásegítenek a légzésére egy kis extra oxigénnel, aminek áldásos hatásairól bőséges szakirodalom áll rendelkezésre. (Bár így utólag nagyon lazázok, a plusz oxigén egyébként nem vicces, az oxigéntúladagolástól, éppúgy, mint az oxigénhiánytól könnyen meg lehet vakulni, úgyhogy a kezdő apuka meglehetős aggodalommal szemlélte gyermekét.)



Érthető volt tehát megkönnyebbülésünk, amikor a gyereket tíz nap után leszerelték a masinák nagy részéről, és már csak ilyen klasszikus, maszkos megoldásban részesítették:



Ennek egyébként, azon túl, hogy ékesen jelezte a közvetlen életveszély elmúltát, az is volt az előnye, hogy megkezdődött a legifjabb hommelette aktív interakciója környezetével. Az újszülött eddig passzív elszenvedője volt a legkülönbözőbb terápiáknak (ide értve az etetést is, merthogy ez is terápia volt). Amint a képen is látható, fantasztikusan gyorsan megtanulta, hogyan pofozgassa kezével úgy a maszkot, hogy az pont az orra elé kerüljön.

A másik nagy előnye a dolognak az volt, hogy másodszülöttünk fényképezhető állapotba került, sőt néha kifejezetten fotogén formáját hozta, immár a szűkebb-tágabb családnak is megmutatható portrékat eredményezve:



Ez volt az az időszak, amit így utólag marionett-korszaknak neveztem el. Már ki lehetett rámolni az inkubátorból, lehetett ide-oda rakosgatni, babusgatni, pakolgatni, ölelgetni és vakerálni, egyszóval mindazt, amit szerencsésebb vagy gondosabb szülők már rögtön a születés utáni első napon megtehetnek. És azért marionett, mert persze lógott ki még épp elég szonda, katéter és vezeték a gyerekből ahhoz, hogy ne elsősorban vele, hanem azzal foglalkozzunk, hogy minden egyes mozdulat után a drótokat bogozzuk percekig.



És ezek voltak azok a pillanatok is, amikor a legifjabb hommelette először ránk nézett, azaz nem pusztán a Fentanylos kábulattól kifordult, defókuszált szemekkel meredt a semmibe, hanem érzékelhető volt, hogy amolyan levinasi módon bámul szüleire, szépséges illusztrációjaként mindenfajta, a Másikról meg a Tekintetről szóló metafizikus hermeneutikának és filozófiai blődlinek.



És bármilyen hihetetlen, de hamarosan eljött az az eljönni-soha-nem-akaró pillanat, amikor összecsomagolhattuk másodszülöttünket, hazacipelhettük, és elkezdődhetett az, amit úgy nevezünk, hogy második hónap, noha voltaképp ez volt az első hónap, legalábbis ahogy más, egészséges gyerekeknél ez el szokott kezdődni, azaz: intimitás, gondoskodás, önállóság és no wire.



Napi rutin
Alapvetően egyetlen dologtól rettegtünk a hazavitelkor (mármint azon kívül, hogy egyszer csak megszólal a légzésfigyelő): attól, hogy a legifjabb hommelette pont olyan lesz, mint a nővére volt. Egy inszomniás, folyton falni akaró, éjszaka kétóránként kelő, szüleiből az utolsó csepp életerőt is kiszívó, akaratos kis vámpír. Ehhez képest szinte azonnal átestünk minden többgyerekes szülő súlyos antropológiai tűzkeresztségén, jelesül annak a megemészthetetlen jelenségnek a felismerésén, hogy a második gyerek mennyire más, mint az első. Egyszerűen elképzelhetetlen és értelmezhetetlen volt számunkra, hogy a legkisebb omlett azonnal végigaludta az éjszakát. (Mondjuk az is valószínű, hogy ha nem így lett volna, két-három héten belül kollektív öngyilkosságot követünk el, és akkor most nem lehetne ilyen izgalmas posztokat olvasgatni ezen a szuper blogon.) Márpedig így történt, éjszakánként voltaképp fel kellett ébreszteni, hogy egyen, a felszabaduló, végtelennek tűnő időt pedig arra szántuk, hogy megtervezzük az Éjszaka Fel Nem Kelő Csecsemő nagyszabású emlékművét, két boldog, kiegyensúlyozott és kipihent szülővel mint mellékalakokkal.

Persze ennek a boldog idillnek is megvan a hátulütője, mégpedig az, hogy cserébe a gyermek napközben nagyjából kétóránként táplálkozik, és mivel nagyon lassan eszik, szegény lakótársam nappali élete jóformán egyetlen monumentális szoptatás, apró kis levezető pelenkázásokkal megszakítva.

A napi rutin legfontosabb kérdésévé így nem az éjszakai felkelések gigantikus sorstragédiája, hanem a két gyerek életritmusának összecsiszolása vált. Mert közben az itt taglalt okok miatt a nagyobbik hommelette néma ellenállóvá vált: ha fürdetésre került sor, zuhanyozni akart, ha zuhanyzásra, akkor fürdeni, és ha felajánlottuk neki a választási lehetőséget, egyáltalán nem akart semmit sem csinálni. Vacsoránál tésztát követelt a krumpli fölött, húst a tészta fölött, és amikor tésztás húst kapott, az egészet eltolta magától, a felháborodás és az elhagyatottság olyan elemi keverékével, hogy még a kérges szívű kezdő apuka is majdnem bedőlt a trükknek. Állandó, monoton állóháború tárgya például, hogy a legifjabb hommelette fürdetése előtt vagy után fürödjön-e ő. Na mindegy, nem akarok senkit sem terhelni lakótársi négyesünk vidám életképeivel, a lényeg, hogy a nagyobbik gyerek a testvérféltékenységet idegőrlő résistance-ba próbálja szublimálni, és partizánvadász legyen a talpán az a szülő, aki ezt megkísérli felszámolni.

Mozgás
Mint már korábban említettem, a kórházi kirándulások jóvoltából a legifjabb hommelette mozgásfejlődés szempontjából valószínűleg az ország egyik legjobban dokumentált csecsemője. Mindezek fényében elmondható, hogy az átlagtól való nagy, drámai és alapvető eltérésekről nincs szó. (Fura ez az egész egyébként, élénken emlékszem, hogy elsőszülöttünk esetében önmagukban szemléltük az egyes fejlődési stációkat, reflexeket és finommozgásokat, a másodszülöttnél meg majdhogynem orvosi szemmel, az "egészségessel" vagy "normálissal" vagy "elvárttal" történő összevetés fényében - már ha ez így érthető.) Ami ebben a korszakban döntő, mindenekelőtt a fej emelgetése, forgatása, tárgyak mozgásának követése meg ilyesmik - nos, ezeket mind rendben csinálja. Kicsit féloldalas ugyan az egész kiskrampó, de ez igazából a rengeteg hason fekvés következménye, hiszen ilyenkor logikusan oldalra fordítja a fejét. Amennyire én látom, már nem csak az egyik oldalt preferálja.



Már kísérleteket tesz a hanyattfekévásből oldalra fordulásra - nővérénél ez jóval később következett be, de ez logikus, abból a szembontból, hogy a nagyobbik omlett valóságos óriáscsecsemő volt, míg öccse jóval kisebb, vékonyabb, filigránabb, következésképp könnyebben hajt végre ilyesfajta erőmutatványokat.

Ami nagyon érdekes, az a kúszás-mászás. Én az első három hét inkubátoros ridegtartásának tudom be, de amint letesszük az ágyának közepére, szinte azonnal felküzdi magát valamelyik sarokba, és bevackolja magát a rácsvédő párna szögletébe. Hihetetlenül következetesen kerüli a kitettséget, és őrült szüksége van a fizikai kontaktusra bármivel, legyen az plüssmacska, szőranya, takaró vagy végső esetben akár drága lakótársam is. (Persze, tudom, minden csecsemőnek szüksége van erre, de a legifjabb hommelette-nél ez a vágy?, ösztön?, késztetés? sokkal intenzívebb, mint nővérénél volt.)

Robbanásszerűen fejlődnek viszont finommozgásai. Kéthónapos világéletében utálta a cumit (gondolom azért, mert eleinte egyáltalán nem bírta a szájában tartani), viszont elég hamar megtanulta a szájába venni a kezét, könnyedén pofozgat dolgokat, pont nyolchetesen kezdte el ütögetni a pihenőszék fölé aggatott izéket, és szoptatás közben a markoló reflex szép lassan átalakult matatássá, jól bevált lakótársi szakszóval mütyürkézéssé. Letaglózóan bájos jelenség, ahogy szoptatás közben jobb kezével lakótársam inggombjait pisztergálja.

Játék, kommunikáció, együttműködés
Igazából ez az, amiben az utóbbi egy hónapban brutális változások történtek. Talán azért, mert az első két hétben újszülöttünk szinte nem volt számunkra más, mint egy szedált, kómás kis bőrcsomag, akivel minimális interakciót lehetett csak kialakítani, de egészen lenyűgöz minket, hogy a második hónapra milyen kommunikatívvá vált. Mimikája egyre gazdagabb, az érdeklődést például ilyen látványosan képes kifejezni (és akkor most jönnek a tündibündi gyerekfotók):



Viselkedése alapján aaz a benyomásom, hogy elképesztően extrovertált személyiség alakul kezeink alatt (ezt szó szerint értve, mert a legjobban azzal lehet szórakoztatni, ha kezünkkel játszunk-bábozunk neki). nagyjából húsz-harminc percesek azok az időszakok, amikor kiegyensúlyozottan nézelődik, és nem alszik-szopik-bömböl-senyved, ilyenkor tényleg hihetetlenül nyitott bármilyen mókára. Amennyire emlékszem, a nővére nem volt ennyire kifejező és interaktív kéthónapos korában, de az biztos, hogy ennyire hamar nem nevetett, nála csak pár héttel később jött el ez a pillanat:





És még valami, amit talán korábban már írtam, de mostanra már egészen egyértelmű lett: az elképesztő, elemi igény az érintésre. Gondolom, ez is az intenzív osztály következménye, hiszen például azonnal mellre rakott, szüleivel folyamatos testi kontaktusban lévő nővére nagyon sokáig egyáltalán nem szerette a simogatást, és igazából most sem nagyon szereti. A legifjabb hommelette viszont állati hálás a legapróbb érintésért, és - némi túlzással - szinte egyetlen halántékcirógatástól azonnal megnyugszik, szélsőséges esetben azonnal el is alszik.

Na, és a végére még a kezdő apuka kiéli a csecsemőgiccs iránti olthatatlan vágyát. Tessék, kaptok egy gyerekfotót, egy nyolc hete még mesterségesen altatott, lélegeztetőgépre rakott, öt hete meg csecsemőneurológián sanyargatott, szuper utódról:



Nesztek, itt a tökéletes Pilinszky-illusztráció.

További izgalmas havi összefoglalók emitt.