2012. január 2., hétfő

A "nagy mesék" korszaka

Nem azért, mert a Mesélj mindennap! kampány éve van - szeretjük magunkat azon szülők csoportjához tartozónak tudni, akik egyébként is, mindenfajta kampány nélkül is sokat és állhatatosan mesélnek a gyereküknek. A kezdő apuka nagy szívfájdalma eddig leginkább az volt, hogy nem mesélhetett olyat, amilyet ő akart. Folyton csak Babócáék hiperfárasztó "kalandjai", vagy Boribon unalomig ismert és ismételt, nem túlságosan magával ragadó sztorijai - már-már azt hittem, hogy elsőszülött hommelette-ünk végleg úgy marad, beletespedve a kétéveseknek szóló bugyutamesék korszakába. Aztán egyetlen szempillantás alatt minden megváltozott...

Ez a szempillantás alig valamivel negyedik születésnapja előtt jött el. Eddigre - el kell mondjam - meseolvasási szempontból két teljesen fásult és szedált felnőtt szolgálta ki az ifjú hommelette elalvás előtti meseigényét. Mert bármennyire is kedvesnek és bájosnak tűnnek elsőre mondjuk Maszat és Hóchóc nagyszabású történetei, Berg Judit és Agócs Írisz iránti minden tiszteletem ellenére azt kell mondanom, hogy száznegyvennegyedszerre azért már nagyon szívesen a nem létező kandallónk vidáman táncoló lángnyelvei közé hajítottam volna egynémely könyvüket. Különösen azok után, hogy gyermekünkről egy óvatlan pillanatban kiderült, hogy voltaképp az egész könyvtárát szó szerint kívülről fújja, és nekünk jóformán elég csak a névelőket benyögdösni, ő meg folytatja a mesét, mintha olvasná. "Minek ez az egész hajcihő, drága omlettkém?" - kérdeztem tőle fennhangon. "Fejből tudod az egész mesét, most mit olvastatod itt velem? Meséld el magadnak, én meg megyek vissza a Nemzeti Sporthoz, mindenki jobban jár!"

Így visszagondolva, nagyon érdekes korszak volt ez, nagyjából a harmadik és negyedik születésnapja között. Ahogy elnéztem, az ifjú hommelette meseolvasási szempontból egyáltalán nem vágyott az újra. Sőt kifejezetten az érdekelte, amit már ismert. Látványosan megnyugtatta, ha tökéletesen domesztikált meséket hallgathatott-nézegethetett, mindenfajta konfliktus, fordulat, narratív kihívás nélkül. Korábban nagyon szórakoztatta, ha fejből meséltünk neki (na ez még engem is képes volt lekötni), ekkoriban viszont kifejezetten elutasította ezt, legfeljebb annyi engedményt tett, hogy ugyanazt az egy mesét mesélhettem neki fejből, lehetőleg szóról szóra ugyanúgy, mint az előző vagy az azelőtti este.

Volt már az egészben valami lehangolóan atavisztikus. A kezdő apuka nem azért mélyedt el a nagy Bettelheimben, hogy ne tudja, hogy a "nagy mesék", mindenekelőtt a tündér- és varázsmesék kulcsfontosságúak a gyerek személyiségfejlődése szempontjából. Függetlenül attól, hogy mit gondolunk Bettelheimről (én mondjuk inkább rosszat, mint jót, de erről majd inkább máskor), annyiban tényleg igaza van, hogy egy jó adag Grimm valószínűleg hozzásegíti a gyermeket traumáinak feldolgozásához, traumából pedig kijutott szegény elsőszülöttünknek az utóbbi időben, mindenekelőtt egy hímes tojásként vigyázott öcs személyében. Ehhez képest az ifjú hommelette Grimmékről hallani sem akart, az meg azért mégsem traumafeldolgozás, hogy Boribon ezredszer is megbotlik egy kőben. (Persze, tudom, ez is traumakezelés, de ennél azért többet vár el az ember a gyerekétől...)

Már-már belenyugodtam, hogy a kis omlettke így marad, hogy aztán felnőtt korára Coelho- vagy Kundera-rajongóként végezze, aminél nagyobb csapást és szülői kudarcot nem tudok elképzelni. Aztán az egyik pillanatról a másikra radikális fordulatot vettek a dolgok.

Mert bár egyetlen vigaszom az az illúzió is volt, hogy milyen odaadó és liberális szülő vagyok, hogy még Bartos Erikát is elviselem napról napra, ha a gyermekemnek úgy tetszik, azért két-három havonta bepróbálkoztam a Hófehérkével. A sokadszori riadt tiltakozás és rideg elutasítás után majdhogynem letettem a dologról, amikor egyszer csak, egy sötét novemberi estén, egy utolsó utáni próbálkozást követően ritkán hallott fonémasor hagyta el lányunk ajkát: "Jó!" Gyorsan, mielőtt még meggondolhatta volna magát, bevetettem magam az ágyába egy riasztóan vastag Grimm összessel, pont ezzel a Rónay-fordítással, és...

És, azt kell mondjam, életem egyik legfelemelőbb élményében volt részem. Egyrészt, annak ellenére, hogy a Hófehérke mindenkinek megvan, azaz mindenki tudja, miről szól, kik a fontosabb szereplők, mik a fontosabb fordulatok, szóval ennek ellenére magam sem emlékeztem arra, hogy a sztori csupasz vázán túl milyen irodalmi, költői is ez a mese. A nyitány rideg ökonómiája ("S ahogy a gyermek megszületett, a királyné meghalt.") később magával ragadó és sodró poétikává változik, elképesztően átélhető, atmoszférikus történetté, ami ismétléseivel, metaforáival úgy húz magába, mint az örvény ("Csillagok lobbantak az égen, de mintha lent a földön a hegyoldalon is csillagok mozognának, hét imbolygó kicsi csillag, libasorban."). Önmagában nagy irodalmi élmény volt újraolvasni a Hófehérkét, de az igazi sokkot az ifjú hommelette reakciója jelentette. Egyszer-kétszer már tapasztaltam, hogy milyen az, amikor a gyermeket magával ragadja a beleélés, de ezt eddig kizárólag moziban volt alkalmam látni. Most viszont, itt feküdt mellettem a kiságyban (aztán felült, aztán feltérdelt, aztán hozzám bújt, aztán befogta a fülét, aztán a kezemet szorította, aztán izgalmában felállt stb.), és ez ember által kifejezni képes érzelmek jóformán teljes skáláját végigjátszotta a mese kb. húszperces időtartama alatt. Mint egy élő, két lábon járó Arisztotelész-illusztráció: "a részvét és a félelem felkeltése által éri el az ilyenfajta szenvedélyektől való megszabadulást", ezt a mondatot sokan, sokféleképp értelmezték már az irodalomelmélet történetében, de számomra a legnyilvánvalóbb egzegetikát négyéves leányom szolgáltatta ezen az estén. Nehezen felejthető, ahogy a Hófehérke elleni "merényletek" és a törpék mentési manővereinek ritmikus hullámzása tökéletesen lekövethető egy, az alkaromat markoló aprő kéz összeszorulásán-elernyedésén. Ilyen őszinte, közvetlen, azonnal visszacsatolt befogadói odaadást én még sohasem láttam.

Kezdőapai férfiassággal vallom be, a mese végén már együtt sírtunk. Ő az átélt izgalmak hatására, én meg azért, mert annyira meghatott ez a nyílt, odaadó beleélés. Egykori egyetemi oktatóként annak idején tisztességgel végignyálaztam az összes létező befogadáselméletet a reader-response-tól Gadamer gigantikus hermeneutikájáig és a posztstrukturalisták nyakatekert építményeiig. Hát, azt kell mondjam, egy ilyen estét követően mind repül a Maszat alszik után a nem létező kandallóba. Mert a közvetlen, reflektálatlan befogadás elemi erejével egy sem ér fel.

Epilógusként annyit mondhatok, hogy azóta átszakadt a gát. Leányunk végleg maga mögött hagyni látszik a Babóca-korszakot, elképesztő lelkesedéssel veti bele magát az újba, már-már dőlnek a mesék, és egyáltalán nem tekint egy-egy új könyvre a rá egyébként annyira jellemző mély, általános gyanakvással. Eljött végre a "nagy mesék" korszaka, és ennek nem mellékes hozadéka, hogy végre a kezdő apuka sem őrül meg esténként.

16 megjegyzés:

  1. Pont négyéves kortól mondják a nagymeséket:) A kislányod biztos olvasta a tankönyvekben, hogy most kell váltania. Én is nagyon szeretem ezeknek a meséknek a költői nyelvét, ami sokszor inkább a régebbi magyar fordítás sajátja. Ha érdekel, olvasd el a Márton-Adamik könyvet, szerintem felnőtt olvasmánynak is kiváló, a Családi meséket, ami az újrafordított Grimm. Kalligram adta ki, és ha jól tudom, többször is már, szóval beszerezhető.

    VálaszTörlés
  2. Óóóóó... nekünk egy Ljudmila Ulickaja mesekönyv várja ezt a napot.
    Mondjuk egy ilyen akaratos leánygyermeknek hamarosan szolgálnod kell majd valami olyan mesével, ami aktív szereplőként mutatja be a csajt is, nem csak egy tétlenül fekvő hullaként. Én hat éves koromra azért gyűlöltem a grimmeket (amiket később persze megszerettem), mert lehetetlen volt azokkal a tétlen bamba csajokkal azonosulni.

    VálaszTörlés
  3. A fent említett Adamik-Márton-féle Grimm-fordítással (Magvető '89) szoktattam vissza a kiskamasz, akkoriban csak a horror-filmek után érdeklődő Szilárdot az esti mesére. Utána tiltakozás nélkül tudtam folytatni Hoffmann-nal, Csáth-tal. Veráéknak évek óta olvasom már ezt a kiadást is. A legvadabbakat élvezik a legjobban, közben Vera néha alig hallhatóan Marék Veronikát vagy B. E-t olvas párhuzamosan mellettem. Szóval jó, hogy nincs kandallótok..

    VálaszTörlés
  4. Belevaló csajok Zalán Tibor Királylányok könyvében!

    VálaszTörlés
  5. Nemsokára hatéves lányomnak mostanában Benedek Elek Arany/Ezüst mesekönyvéből olvasunk, imádja őket. Marék Veronika könyveit (Boribon, Kipp-Kopp, Laci és az oroszlán) pedig már saját maga olvassa... :)
    Nemsokára kilencéves fiam pedig Vernén és May Károlyon edződik :) (szerencsére a tavaly Geronimo Stilton-korszaknak már vége)

    VálaszTörlés
  6. nálunk még a "szopjál cicit minden este" kampány dübörög

    VálaszTörlés
  7. Véletlenül olvastam el ezt az írást és már épp feküdni készültem, mert igencsak elfáradtam, de nem bírom ki, hogy ne mondjam el a véleményemet.
    A Grimm mesék egy 4 éves gyerek számára nem a traumákat oldják fel, hanem újabbakat hoznak elő. Bármelyik pszichológust, vagy pedagógust megkérdezünk, azt fogja mondani, hogy Grimm meséit - vagy Andersent - csak akkor szabad megismertetni a gyerekkel, ha már ő maga is el tudja olvasni. Nem vagyok Grimm ellenes, megvan ezeknek a meséknek is a bája, de nem egy óvodás korabeli lurkónak.
    A gyerek biztonságra vágyik, az állandóan ismételt mesék, játékok, amitől a szülő lehet, hogy a falra mászik, a gyerek számára megnyugtató. A megszokott számára kellemes, a visszatérő motívumokban nem csalódhat, hisz ez a cél, főleg egy esti mesénél, hogy ráhangoljuk a gyereket az éjszakára, a kellemes és pihentető alvásra, nem pedig arra, hogy felriadjon álmában, hogy lelőtte a vadász. Nem az a cél, hogy megrémisszük, félelmet keltsünk benne a mesével, és még az sem, hogy a meghatottságtól sírva fakadjon. Egy mese arra való, hogy beleélje magát, szimpatizáljon a szereplőkkel, utálja a gonoszt, nem pedig ellentétes és szélsőséges érzelemkitöréseket éljen meg.
    Ajánlanám a szülőnek, hogy olvasson a gyermeknek magyar népmeséket, amit unásig lehet, hisz rengeteg van belőle, ahol megjelenik a gonosz is éppen ugyanúgy, mint a félelmetes, de sosem rémisztően, inkább viccesen és ahol mindig a jó győzedelmeskedik.
    A jó, aki a gyerek számára maga az apa és az anya, aki nem fog sírva fakadni azon, ha az egyik legnagyobb cseh író regényeit olvasgatja majd nagykorában.
    Zita

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Idézet reagálásodra egy tanulmányból:
      Vekerdy Tamás szerint: „A filmen a mesei erőszak egészen másként működik. Mert ha azt olvassuk egy magyar népmesében pl., hogy a gonosz mostoha feldarabolja a kiskirályfit … , aki később feléled, akkor azt mondhatjuk, hogy micsoda brutalitás! De a gyerek, amikor ezt elképzeli, önmagával abszolút tapintatos. Nem úgy jár el, mint egy naturális filmben a rendező, hanem csak annyit képzel el ebből a maga számára, amennyire szüksége van. És máris röppen tovább. Már újra él a kiskirályfi. …Másrészt, amikor azt mondja egy szülő, hogy a gyereke
      megrémül, amikor megjelenik a sárkány, és arra kéri őt, hogy sárkányost többé ne meséljen, akkor az nem azt jelenti, hogy ő keltett szorongást a gyerekben a sárkány képével. A gyerek ugyanis szorong. Amit nem értünk, az szorongást kelt. A gyerek még sok mindent nem ért a külső világból, és a saját belső világából. Ha a szorongása még normális, akkor örül a sárkánynak, mert majd jön a királyfi, aki legyőzi, és ő ezt ki tudja várni. És ez: feldolgozás.”
      Ulrike Lehmkuhl német pszichológus úgy fogalmaz, hogy a gyerekeknek van egy szörnyszükséglete. A mesében az is jó, hogy a fenyegetés, a szörny konkrét formában megjelenik. Mert jobban kezelhető a szorongás, ha a félelmeinket valami megtestesíti. A sárkány, a kísértet, a félelmetes mesei szimbólumok valójában a félelemérzés levezetésének különféle módozatai.

      Törlés
  8. Zita ellenében és a "kezdő" apuka mellett: a magyar népmesék közt is számos olyan van, amelyik kegyetlennek tűnhet - felnőtt szemmel! - gondoljunk például arra a mesére, ahol a főhőst feldarabolják (3xis!), de a kicsi fehér kígyó megkenegeti az élet füvével, és másnapra hétszer szebb, hétszer erősebb lesz, és még sorolhatnám. A Grimm mesék is népmesék, csak épp nem magyarok. Még nem egészen egy évszázaddal ezelőtt is a mesemondás nemcsak a gyerekeknek szóló esemény volt, hanem egy egész közösséget megszólított, és a hallgatóság körében ott voltak a gyerekek is. A gyerekek, akik egészen máshogy élik meg az őket körülvevő világot, nyitottabbak az irracionalitás felé, sokkal jobban, mélyebben értik a mesei kódokat, mint amennyire mi racionális és szocializált (eltávolodott?) felnőttek.
    Szóval, az autentikus Grimm mesék tökéletes választás szerintem, legfeljebb akkor lenne baj, ha a mesében hagyná a mesélő a gyermeket, mert az túl félelmetes, de ezt a poszt szerzőjéről - írásaiból megismerve - egy percig sem feltételezem.

    VálaszTörlés
  9. Hát, megmondom őszintén, én még sosem hallottam olyat, hogy valaki (főleg komoly fejlődéspszichológus!) az olvasás elsajátításához kötötte volna a Grimm-féle varázsmesék korszakát. Ez nyilvánvalóan az én tájékozatlanságom miatt van, nagyon örülnék, ha erre valami szakirodalmat tudna ajánlani.

    Igazából nem is értem pontosan ennek az indokait. Az olvasás egy funkcionális ismeretszerzési eszköz, kognitív technika. Nem látom be, hogy miért kellene szoros párhuzamosságot feltételeznünk e technika elsajátítása és a gyermek érzelmi érettsége között.

    Meggyőződésem, hogy a mese lényege nem a textus, hanem a szituáció, maga a mesélés, a mesélő (természetesen nem kizárólag a szülő) és a gyermek közötti intenzív, interperszonális és interaktív kapcsolat, aminek a vázát természetesen a mese szövege adja. A mesélő bizonyos értelemben vezető, egyfajta Vergilius, ami akkor látszik a legnyilvánvalóbban, amikor megfordul a dolog, és a gyerek mesél a felnőttnek. Az én tapasztalataim alapján a gyerek ilyenkor mindig látványosan kihangsúlyozza a maga mesélő, vezető szerepét.

    A mesével a gyermek sosem önmagában álló szövegként találkozik, hanem mindig egy mesélő meséli. Ilyen értelemben a biztonságot, az érzelmi stabilitást a gyerekkel valószínűleg szoros kapcsolatban álló mesélő adja meg, és nem
    maga a mese.
    Azzal is vitatkozom, hogy a gyerek biztonságra vágyik. Nem: a gyerek az esetek többségében a kihívás és a biztonság közötti határvonalra vágyik, ez személyiségfejlődésének mozgatórugója.

    Az esti mesénél pedig nem az a cél (legalábbis nálunk semmiképp sem az), hogy "ráhangoljuk az éjszakára", hanem az, hogy segítsünk neki feldolgozni a (nem feltétlenül traumákat, de) a vele történteket. (Ehhez az óvatos megfogalmazáshoz még nem kell feltétlenül pszichoanalitikus elkötelezettségűnek lenni.) Az úgynevezett ráhangolásra természetesen szükség van, de erre nem a mese "való" (feltéve, hogy a mese egyáltalán "való" valamire), hanem az utána következő összebújás, sutyorgás, makogás, röfögés, bárányszámolás, babatakargatás, simogatás, orr-összedörzsölés, búcsúpuszi, álompor, meg az ezernyi más ismétlődő rítus.

    "Egy mese arra való, hogy beleélje magát, szimpatizáljon a szereplőkkel, utálja a gonoszt, nem pedig ellentétes és szélsőséges érzelemkitöréseket éljen meg." Szélsőséges érzelemkitörés az én értelmezésemben a hisztéria, a sírógörcs, az agresszió, a tettlegesség és hasonlók. Erről nyilvánvalóan szó sincs. Az "alkart markoló apró kéz" azért elég messze van a szélsőséges érzelemkitöréstől. Így viszont az imént idézett mondat önellentmondás. Szimpatizáljon és utálkozzon, de ne legyenek "ellentétes" érzelmei? Élje bele magát, de ne izguljon? Azonosuljon a "jóval", de ne rémüljön meg, ha a "jót" veszély fenyegeti?

    Az "ajánlanám a szülőnek"-hez: javaslom, fusson végig még egyszer a poszton, hátha akkor nem kerüli el a figyelmét az utolsó belezdés. "elképesztő lelkesedéssel veti bele magát az újba, már-már dőlnek a mesék, és egyáltalán nem tekint egy-egy új könyvre a rá egyébként annyira jellemző mély, általános gyanakvással. Eljött végre a nagy mesék korszaka..." Szó nincs róla, hogy kizárólag Grimm-meséket vagy kizárólag a Hófehérkét olvasnánk. Éppen arról beszélek, hogy ez az egy mese, ami véletlenül éppen a Hófehérke volt, megnyitott egy kaput, és ezerféle mesét olvasunk, nagyon hazafias módon természetesen magyar népmeséket is. Önmagában a "magyar népmese" kifejezéssel sem tudok sokat kezdeni. Ezek között is vannak ilyenek meg olyanok, félelmetesek és dévajok, rémisztőek és felszabadultak, nyomasztóak és napfényesek.

    Nem, valóban nem fogunk sírva fakadni, ha legnagyobb cseh írókat olvassa majd: Čapek, Fuks, Hrabal, Páral, Hašek - szerencsére hosszú a lista.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Messzemenőkig egyetértek a BabócaBoribon stb. csömörrel. Mondjuk Marék Veronika Bartos Erika könyvek szedálóan primitív nyelvezetéhez képest egy Tolsztoj. Én már kínomban "viccesre" vettem a mesélést, így lett Babóca-Kabóca, Petiből-Jeti stb. És persze borzalmasan élvezték, hogy kijavíthatnak, mert természetesen fejből tudták az egészet. Aztán elloptam a "Bartos-módszert", és a letörölhető mágneses rajztáblán kezdődött a rajzos mesék korszaka, bár én nem rajzolok olyan szépen, de legalább a személyes névmásokat is használtam ahelyett az eposzi körkapcsolás helyett, hogy "Apa, Anya, Anna, Peti és Gergő beül a piros kocsiba..."
      Nálunk nem volt ilyen szignifikáns áttörés. Csak valahogy kezdtek hosszabbodni a mesék, csökkent a képek aránya a szöveghez képest.
      Az első ilyen könyvek a Berg Judit-féle Csiribí és Panka mesék voltak a következő stáció, és persze a megunhatatlan Pettson és Findus. Az első hosszabb lélegzetű folytatásos "szélesvásznú" mese a Lázás Ervin: Szegény Dzsoni és Árnika majd a szintén remek Mészöly Ágnes: Sünimanó volt. Nálunk a klasszik mesék még a polcon sorakoznak, de már nagyon várom, személy szerint főleg Andersent és a Benedek Elek meséket.
      Én is olvastam olyan megközelítéseket - meg nem mondom, hol, - hogy a Grimm és nem csak a Grimm, hanem bárminemű klasszik mesék 4 éves korban még ártalmasak. Ám szerintem is segítenek az érzelmi fejlődésben, többek között annak az első, legnagyobb és örök traumának a megemésztésében, mikor is gyermekünk rádöbben a saját és a környezetében élők halandóságára De hogy melyik szülő mikor és melyik vonalat kezdi el abba ne szóljunk bele, mert pl. kisfiam is boldogan "írtja" a rohamosztagosokat a Lego űrhajókkal, de könnyek szöknek a szemébe, mikor Karakot a Vukban lelövik a vadászok...
      Ettől függetlenül a legnagyobb sztár a mese utáni összebújás és a "fejből kitalálós mese", amire most már kislányom is rákapott. És egy átdolgozott nap után 10 percen belül 2 izgalmas történetet kitalálni a bealvás határán, valljuk be nem eccerűű...

      Törlés
    2. Kedves Lakótárs, ezt én is így tanultam még az egyetemen (mese-, játék-, élményterápia, gyerekpszichodráma kurzus), hogy Grimm és főként Andersen meséi csak akkor emészthetőek, illetve ajánlottak, ha a gyerek már saját maga is el tudja olvasni. Grimmre nem emlékszem, de Andersennel kapcsolatban igen, hogy 12 éves korhatárt emlegetett a tanárunk (ami nem csoda, ha belegondolsz a kis gyufaárus lány, az ólomkatona, a kis fenyőfa, a kis hableány szomorú sorsába, kell egy bizonyos érzelmi érettség ahhoz, hogy egy ilyen végkifejletet fel tudj dolgozni, elfogadj). Évekkel később, anyaként olvastam Vekerdy Tamás tollából a Nők Lapjában azt, hogy a fenti szerzők meséit iskolásoknak ajánlja inkább. Végezetül: olvastam a Grimm testvérek életrajzát. Ők a meséiket felnőtteknek szánták.
      Hogy miért lenne gond, ha Coehlot és Kunderát olvasna felnőttként, azt nem értem. De nem is az én dolgom. Bartos Erika munkásságát szívesen kiradíroznám a magyar gyerekirodalmi palettáról!! Helyette fentebb ajánlottak mások sokkal nagyobb értékeket!

      Törlés
    3. Kedves Bea!

      Még a nagyobbik fiam pocaklakó volt, amikor nagy lelkesen vettem Neki egy Grimm-összest...
      Aztán kiolvastam, és azóta az elajándékozandó könyvek között tartom. Valami borzalom. Kisebbik fiam 4 éves, sajnos rettentő nagy Bartos Erika rajongó, bár inkább a "verses" könyveire bukik. Minden nagyobb ünnepre veszünk neki egyet (szerencsére csak 5 van), amiket kívülről fúj. A nagy 6 éves, most Geronimo Stiltont olvasunk neki, hármasával hozza a könyvtárból. Mellette minden érdekli, bár mindig más (most a Mars, már tervezett űrhajót, amivel szegény kis kint hagyott marsjárót haza fogja hozni, ha nagy lesz). Amiért ezeket elmesélem: nem tudom, lesz-e Grimm-korszakunk, de azt gondolom, hogy anélkül is könyvszerető, értelmes, gondolkodó felnőtté fognak válni, és a traumák feldolgozásához sem csak még nagyobb traumák felolvasásával tudunk hozzájárulni. Mondjuk nem is igazán értem, hogy milyen traumája lehet egy 4 évesnek, amin segítene egy sírból visszatérő gyerek, aki az anyját kísérti?

      Törlés
  10. Ezt a megjegyzést eltávolította a szerző.

    VálaszTörlés
  11. A mi "Bogyónk" még nincs 4 éves, és vessetek rám sziklákat nem mesélek neki esténként, lefekvéskor éneklést, összebújást, simit és egyéb susorgást igényel. Bár meséltem is, volt amikor tetszett neki, volt mikor befogta a kis kezeivel a számat, többnyire még nem volt nagy sikerélményem. Emlékeim szerint Benedek Elek, Grimm mellett, édesanyám Shakespeare meséket is olvasott nekem igen zsenge lánykoromban, aztán én jóval később Kundera-t. Utóbbi speckó nem jön be, viszont Orwell annál inkább.
    Hozzáértők szerint a mese a képzeletet és a konfliktus megoldást fejlesztik, továbbá a félelmeket kezelik, teszik "helyre". Grimm és a legtöbb népmese archetípusos ábrázolás, riasztóak lehetnek egy pici gyermek számára (ld. piros cipellős mese, Jancsi és Julis), mély mondanivalójuk később "esik le". Szerintem azzal sincs baj, ha egy gyerek nem vágyik bonyolultabb tartalmú mesére, az elmúlás valódi fogalmának megismerésére, stb. Kevésbé fennkölt módon én úgy látom - szakirányú végzettséget nélkülözve - a saját gyermekünk igényének felismerése, laza terelgetése valószínűleg a "nyertes befutó".

    VálaszTörlés
  12. Annyira boldog vagyok ma, mert Isten megtette azért, mert nehéz időkben ment át más hitelnyújtókkal, és semmi sem működik jól, a hitem és a reményem elvesztésére törekedtem, de még mindig erősnek kell lennem és folytatni kell azt, amit keresek. Ma boldog vagyok, mert Isten a legjobb hitelintézethez irányította, és nem bántam semmit, miután kapcsolatba léptem velük, és a szívem teljesült, és megkaptam a megadott összeget, amit kértem (300 000,00 USD), a pénzt befizették számlám után két héttel a társasággal folytatott beszélgetés után, és nem bántottak nekem, és nem okozott fejfájást a kölcsön tőlük való megszerzésekor, a családtagjaim és a barátaim, akiket én nekik irányítottam, szintén megkapta a kölcsönüket, szeretnék a lfdsloans@outlook.com / whatsapp + 1-989-394-3740 telefonszámon. . és gyorsan megszerezze a kölcsönt, ez biztonságos és gyors, hiszen laza remény, hit és mindent megtesz, csak kölcsönszerzés céljából, és semmi sem működik, fogadjon el, ha megpróbálja ezt a Benjamin nevű embert, soha bármit sajnál, és a hitelkérelem jóváhagyásra kerül, és azt közvetlenül a bankszámlájára fizeti be, tehát siess most, és lépjen kapcsolatba a WhatsApp + 1-989-394-3740 telefonszámon. kérjen bármilyen típusú kölcsönt, és azt Önnek nyújtják. a legjobbakat

    VálaszTörlés