2012. október 16., kedd

Une saison en enfer

"Határozottan kívül vagyunk a világon. (...) Esték, reggelek, éjszakák, nappalok... Fáradt vagyok."
"Furcsa egy házaspár!"
Arthur Rimbaud
Kardos László fordítása

Ha azt kérdezné valaki, hogy mi volt az elmúlt évben az egyetlen vágyam (mármint azon kívül, hogy a legifjabb hommelette egészséges legyen, de az alapvetően nem vágyam volt, hanem a bőröm alatt lüktető, minden éber és kába pillanatommal együtt élő szervem), elsőre bizonyosan azt válaszolnám, hogy az alvás. Egy jóízű, nyugodt, hipermély alvás, aminek én határozom meg az elejét és a végét, és nem koszorúzza gyomorgörcs, gyereksírás, aggodalom, fáradtság és ébresztőóra. Aztán másodszorra azt válaszolnám, hogy végre kiírni magamból ezt az egész nyomorú évet, amiben a szülői aggódás minden bugyrát végig hullámvasutaztuk, és amiben - a Párkapcsolatban Élő Pszichopaták Kézikönyve szerint - feneketlen frusztrációnkban jobb híján az én drága lakótársammal haraptuk át egymás torkát nap-mint-nap. Panaszposzt lesz ez, aki nem bírja a nyafogást, jobb, ha bele sem kezd.


Szóval valahogy kiírni a reménytelen frusztrációt, a családi élet önmagunkra záródó monoton mókuskerekét, amibe lényegében csak egy-egy, az ifjabb hommelette-re vonatkozó izgalmasabb szakorvosi diagnózis hozott némi változatosságot (cri du chat szindróma, mond ez valamit?). Valahogy megírni azt a letaglózó tapasztalatot, hogy két gyerek alapvetően nem két gyerek, hanem négy gyerek, legalábbis jelenlétének intenzitását tekintve. Röhögve gondolok vissza pár évvel ezelőtti posztjaimra, amikben kétségbeesetten ecseteltem, hogy mennyi gond is egy gyerek, és persze kicsit szégyenkezve is azok előtt, akiknek már akkor is kettő vagy több gyerekük volt. Te jó ég, micsoda tét nélküli rinya volt! Hát, kedves többgyerekesek, miért nem szóltatok? Elnéző mosollyal olvasgattátok a posztokat, majd megtudják ezek is, gondoltátok magatokban, megérdemlik, ha már most ennyit nyavalyognak. Valahogy megírni a az önfeladásnak és a kimerültségnek azt az egy gyereknél még nagyon szórakoztató fokát, ami a másodiknál, különösen ha az meglehetősen ambivalens viszonyban áll az életben maradással, már egyáltalán nem vicces, következésképp megírni sem lehet könnyed lektűrként. Valahogy megírni azt, ahogy napról napra szívódik ki belőled az életöröm és az élet, valószínűleg azért, mert minden energiádat arra használod fel, hogy ezt a két dolgot valahogy átszivattyúzd egy fenyegetett kis lénybe, miközben természetesen arra is ügyelned kell, hogy nővére, e blog Egykori Hőse, a bájos ifjú hommelette ne váljon elhanyagolt, neurotikus idegronccsá. És persze nagyvonalúan, tudattalanul versenyezni a drága lakótárssal, hogy tulajdonképpen ki is hozza a nagyobb áldozatot... Valahogy megírni, úgy, hogy ne legyen giccs. Megy? Nem.

Aztán rájöttem, hogy valaki már megírta. Nem, nem Schopenhauer, pedig ugye az élet nem arra való, hogy élvezzük, hanem hogy átessünk rajta, de hát ez így színtiszta giccs, hanem egy másik Arthur, egy valószínűtlenül fiatal francia ámokfutó, aki röpke két év alatt felforgatta mindazt, amit szegény, nyomorult világ a költészetről, illetve szegény, nyomorult Verlaine a családi életről gondolt. Egy évad a pokolban, hát igen, ami valahogy úgy kezdődik, hogy "minden örömre a vadállat nesztelen ugrásával vetettem rá magam, hogy megfojtsam", hogy aztán a végén egy nagyvonalú gesztussal ("Modernnek kell lenni, mindenestül!") a rettenetes csodagyerek búcsút intsen a civilizált világnak, és eltűnjön valahol Jáva és Kelet-Afrika őserdőiben. De ami közte van! Vicces, hogy ami boldogult ifjúkoromban a lázadás kiáltványa volt, az mostani olvasatomban a fásult fáradtság delíriumos manifesztumává vált.

Egyszóval, egy évad a pokolban, valahogy így lehetne leírni, kissé túlozva és szélsőségesen persze, a küszködést az orvostudománnyal, a biológiával, a neurológiával, a genetikával, melyek mindegyike egy-egy gyermekünket fenyegető diszciplínává változott az elmúlt évben. A helyzet az, hogy mire kezdtük volna kinőni a "kezdő apuka" és "kezdő anyuka" némiképp gunyorosan és önironikusan magunkra aggatott jelzőit, belecsöppentünk egy helyzetbe, amiben valóban kezdők voltunk: gyereket gondozni, és párhuzamosan egy másik gyereket nevelni - az is őrült, aki kitalálta, hogy az ilyesmit egy kétgenerációs, úgynevezett nukleáris családban ép elmével huzamosabb ideig végezni lehet. A "nukleáris" kifejezés abból a szempontból találó, hogy a kritikus tömeget (a napi szívás kritikus tömegéről van szó) elérve óhatatlanul bekövetkezik a robbanás - és hogy ez a robbanás milyen, azt kinek-kinek a fantáziájára bízom, de nem jár messze a valóságtól, aki földhöz vágott tányérokat és egymás fejéhez vágott válogatott szitkokat vizionál.

No de nem az a cél, hogy e blog fejlécére aggassuk a családi szennyest, inkább csak a meglepő tapasztalat elemi erejét szeretném plasztikusan leírni. Nagyon érdekes, pszichoanalitikus díványára való megfigyelés például az a folyamat, ahogy a kezdő apuka szép lassan elvesztette a humorérzékét. E blog drámai hosszúságú hallgatásainak, kezdőapai szakszóval posztblokkjának is ez az egyik oka (már azon túl, hogy mire a szerző eljut az első mondat második feléig, belealszik a billentyűzetbe): valahogy minden posztkezdemény az itt olvashatókhoz hasonló szentimentális nyafogásba fullad. Ez is csak azért kerül ki, mert Rimbaud, ugye, bátorságot ad. Ha ő mondhatja, hogy "jellemem megkeseredett", akkor a kezdő apuka nyugodtan bújhat a háta mögé, hiszen neki - mármint Rimbaud-nak - még csak oka sem volt rá igazán, már azon kívül, hogy gyerekkorában a kedves papa csont nélkül lekoccolt az első "nukleáris robbanás" után.

Mindenesetre mászunk ki a pokolbéli évadból, ahogy a legifjabb hommelette is lassan mászni kezd, és ezzel párhuzamosan kezd kimászni a legelképesztőbb diagnózisok árnyékából, hogy kiderüljön róla, amit mindig is tudtunk: "sajátos fejlődésű", szuper, öntudatos, szeretetreméltó, komplex kis omlettke ő. "Semmi dicshimnuszt: tovább a megkezdett úton!" - mondja egy rég halott fiatalember, akit megkezdett útja aztán reménytelen helyekre vitt, de legalább maga után hagyott pár oldalnyi szöveget, amik nagy néha segíthetnek, ha valaki feneketlen önteltségében úgy érzi, hogy határozottan kívül van a világon.

19 megjegyzés:

  1. "Hát, kedves többgyerekesek, miért nem szóltatok? "

    elhitted volna?:)

    VálaszTörlés
  2. nekem ez ismerős, pedig semmi egészségügyi probléma nem volt a másodszülöttel (sztem abba szimplán belehaltam volna), de így is, a második gyerek, önmagában, kőkemény évet hozott (most már jobb). a panasz nem szégyen, kösz a posztot.

    VálaszTörlés
  3. a panasz nem szégyen, sőt, segítség. neked is, és azoknak is, akik átmennek hasonlón.

    nekünk már az első gyerek is elég volt ahhoz, hogy a házasságunk egy folyamatosan pöfögő, forró iszaptengerhez hasonlítson: benne lenni is szar, mert megégsz, de időnként még köp is egy kurva nagyot. büdös is, fojtogató is, komoly sebeket okoz a körülöttünk lévőknek is.

    szerintem ez nem csak a kétgyerekesség, mert, képzeld, vannak épelméjű, reflexív két-, sőt többgyerekesek, akiknek könnyebben megy. nem hazudnak, tényleg. sokáig azzal nyugtatgattam magam, hogy bizots nekik is megvan a... de nem, nem biztos. viszont vannak egygyerekesek, akik hasonlóan megszívják. szerintem a traumatikus szülés/születés és az első három hónapban jövő nagy nehézségek azok, amik elviselhetetlenné teszik ezt. és mindez persze a szülők kapcsolatára terhelődik - hiszen senki nincs, aki átvenné a terhet.

    én is abbahagytam a blogolást, mert amit szívesen leírnék, vagy iszonyú giccsesnek tartom, vagy nem tenném ki az ismerőseim orra elé. mégis most, hogy láttam a readerben, hogy végre írtál, az értekezlet közepén felugrottam és sikítoztam örömömben. úgy kellett hazudnom valamit, hogy ne tűnjön fel, hogy nem figyeltem.

    VálaszTörlés
  4. Ez mennyire betalál most... Problémamentes másodszülöttel is a bolondokházában érzem magam, és szerintem egy gyerek meg egy gyerek az nem kettő, hanem huszonkettő. Kitartás!

    VálaszTörlés
  5. vissza-visszatérek, hátha szaporodnak a kommentek, de nem. mondjuk mit lehet mondani? egy beteg gyerek az legalább kettővel ér fel, meg egyéb közhelyek. talán olyasmi lehet, mint a félrekefélés: amíg nem történik meg, csupán elméletként tekintünk a lehetőségre, igaziból viszont fingunk nincs, hogyan fogunk ténylegesen reagálni.

    szóval a beteg gyerek. az én elméletem az, hogy én nem lennék képes nap mint nap szembenézni ezzel, és egyszerűen mások gondjaira bíznám. nem tudom, ti hogy bírjátok ki - értelemszerűen ez a gyakorlat... gondolkodó emberként meg még nehezebb. a fentiek miatt nem tudom, hogyan tudnék együtt érezni, és egyáltalán kell-e, vagy kell-e ezt kinyilvánítani, ezért nem pontosan tudom, mit kívánjak. csodálnám, ha maradnának egymás iránt pozitív érzelmeitek, engem ez felőrölne. úgyhogy marad az "erőt" meg a "kitartást". esetleg was mich nicht umbringt, macht mich stärker? Erik/a

    VálaszTörlés
  6. Vége? Ugye nem! Gyere vissza!

    VálaszTörlés
  7. furcsa, de nekem a krízisröl most a transzformáció jutott eszembe. Mondjuk kimondottan a párkapcsolatival van inkább tapasztalatom, megfüszerezve az elsögyermekkel járó határtalanságokkal. Nekünk sok jót is hozott a határok átlépése, kitapasztalása, az, hogy elismerjük a saját határainkat. Talán nálatok is átforduldult. Visszatekintesz, látod átbucskázás elötti önmagad és érzed, oda már nem térsz vissza. Az egy csodás érzés, látni a megtett utat. Üdvözlettel: Julia

    VálaszTörlés
  8. én is reménykedve várom a folytatást. Reménykedve aláhúzva, több, jó értelemben.

    VálaszTörlés
  9. Mélységes együttérzés! Rengeteg nagycsaládost ismerek, mind azt mondja, a 3. gyereknél következik be a váltás, nyesés, törés vagy tudja frász, minek nevezzük. Ekkortól kénytelen vagy váltani, különben megbolondulsz: sokan sokféleképp változtatnak, lehetne sorolni a háztartási praktikákat: (a legjobb: nem csinálok semmit és kész), de talán inkább az elme(háborodás) megzabolázása fontos: mindent láss máshonnan és máshogyan. Én sem hittem, de most már kell, 43 évesen sok dolognak épp az ellenkezőjét teszem, gondolom, mint korábban. Nem hittem volna magamnak sem, ha szólhattam volna magamnak, korábban.
    Lehet, nálatok a gondok miatt már beleléptetek a 3 gyerekes kategóriába, de lehet, h nem léptetek át és így túl sok maradt az aggódásból.
    Hát, jó tanács, az nincs: minden napot újra meg kel harcolni, de aludni, azt kell mindenáron, különben morcabb leszel a morcnál.

    VálaszTörlés
  10. Én is vissza-vissza nézek, és reménykedve várom a folytatást. (manner)

    VálaszTörlés
  11. És én is!(bár ennyi év után erre nem sok esélyt látok)
    Tegnap találtam rá a blogra,nagyszerű!!Azóta ezen utolsó írás hatása alatt vagyok. Remélem,könnyebb lett az életetek,sok örömmel,sok humorral,kevesebb tányérdobálással!

    Üdv.: Enikő

    VálaszTörlés
  12. Annyira boldog vagyok ma, mert Isten megtette azért, mert nehéz időkben ment át más hitelnyújtókkal, és semmi sem működik jól, a hitem és a reményem elvesztésére törekedtem, de még mindig erősnek kell lennem és folytatni kell azt, amit keresek. Ma boldog vagyok, mert Isten a legjobb hitelintézethez irányította, és nem bántam semmit, miután kapcsolatba léptem velük, és a szívem teljesült, és megkaptam a megadott összeget, amit kértem (300 000,00 USD), a pénzt befizették számlám után két héttel a társasággal folytatott beszélgetés után, és nem bántottak nekem, és nem okozott fejfájást a kölcsön tőlük való megszerzésekor, a családtagjaim és a barátaim, akiket én nekik irányítottam, szintén megkapta a kölcsönüket, szeretnék a lfdsloans@outlook.com / whatsapp + 1-989-394-3740 telefonszámon. . és gyorsan megszerezze a kölcsönt, ez biztonságos és gyors, hiszen laza remény, hit és mindent megtesz, csak kölcsönszerzés céljából, és semmi sem működik, fogadjon el, ha megpróbálja ezt a Benjamin nevű embert, soha bármit sajnál, és a hitelkérelem jóváhagyásra kerül, és azt közvetlenül a bankszámlájára fizeti be, tehát siess most, és lépjen kapcsolatba a WhatsApp + 1-989-394-3740 telefonszámon. kérjen bármilyen típusú kölcsönt, és azt Önnek nyújtják. a legjobbakat

    VálaszTörlés