Apák páholya

Apák páholya, igen. Persze nem a szó színházi, sokkal inkább szabadkőműves értelmében. Lehet, hogy egy kicsit hülyén, vagy ami még rosszabb: fellengzősen hangzik, de apának, különösen kisgyerekes apának lenni tényleg majdnem olyan, mint egy titkos társaság tagjaként őrizni valami rejtett, belső tudást. E nagy valószínűséggel drámaian közhelyesnek ígérkező posztban a kezdő apuka megpróbálja körüljárni az apaságot mint csoportlélektani jelenséget.

Persze valójában fogalmam sincs, milyen a szabadkőművesek viszonya a tudáshoz és csoportjuk, azaz páholyuk egyéb tagjaihoz. Sosem voltam szabadkőműves (meg ha az lennék, gondolom akkor sem oszthatnám meg a nyilvánossággal), nem vagyok rózsakeresztes, Rotary-tag, Skulls-member, még egy nyomorult öregdiák-körbe sem léptem be soha. Szektákkal, egyházakkal, párt-alapszervekkel nem haverkodom, idestova húsz éve lényegében kizárólag egyéni sportokat űzök, tehát belső tapasztalatom igazából nincs arról, hogy mit ad hozzá egy szubjektumhoz és mit jelent számára a zárt csoporthoz való tartozás erős élménye. Ugyanakkor a kezdő apuka gyerekkori emlékmorzsáiból, gittegyletes kalandjaiból, vízilabdás élményeiből, beszélegetésekből és műalkotásokból azért felépített egy képet, és erre a képre meglepően hasonlít az apaság csoporttudata.

Minden szociálpszichológiai munka közhelyként kezeli, hogy a csoporthoz való tartozás - legyen az a csoport egyházi közösség, bobcsapat vagy éppen szabadkőműves páholy - alapeleme a közös és kizárólagos tudás, aminek birtoklása megkülönböztet minket másoktól. Ez a tudás persze nem csak racionális ismeret lehet (a szabadkőműveseknél mondjuk pont az), hanem transzendens élmény (a katolikusoknál mondjuk a megváltás-megváltottság élménye), az összeszokott mozdulatok közös végzésének ereje (például egy szinkronúszó-csapatnál), a közösen bírt nyelv, hagyományok és kultúra (természetesen a nemzetről van szó), a felváltva rágott nagy szent gitt és hasonlók. E tudáshoz még két dolog kapcsolódik szorosan: a szertartás, amely során az eljövendő csoporttag bebizonyítja, hogy méltó a csoporttagságra (azaz rendelkezik e tudással vagy legalábbis e tudáshoz való joggal), illetve a tudással járó felelősség - azaz az ahhoz kapcsolódó jogok és kötelességek rendszere. Ilyen jog például a többiekkel való egyenrangú és beavatott együttlét, ami önmagában is óriási örömet okoz, illetve ilyen kötelesség például a tudás felelősségteljes megőrzése és az annak megfelelő cselekvés.

Bizony, amióta a kezdő apuka kezdő apuka lett (nevezzük ezt a pillanatot a Két Csík Eljövetelének), egyre inkább az az érzése, hogy valami különös, gnosztikus tudás birtokosa - vagy inkább részese. Egy idő után azon kapta magát, hogy ez a furcsa "beavatottság" örvényként szívja magába és nem engedi. És amikor eljött a szülés pillanata (bemegy egy kicsit laza, kicsit bohém, kicsit felelőtlen csávó a kórházba és egy teljesen más ember jön ki onnan), amit apai szemmel nehéz másként értelmezni, mint a beavatás nagyszabású rítusát, akkor nyerte el felvételét a páholyba.

Azóta a szektás csoportöntudat minden jelét tapasztalja magán. "Mi kommunisták" - gondolja Sztálin nyomán - "különös anyagból vagyunk gyúrva." Mi, a kisgyerekes apák, tudjuk mi a stájsz, szemhunyorításból értjük egymást. Egykor tisztelettel vegyes álmélkodással tekintettem a nőkre, akiknek elég egyetlen találkozás, és oly nagyszerűen egymásra tudnak hangolódni, hogy tíz perc csevej után már a legelképesztőbb intimitásokról képesek diskurálni. Aztán a kezdő apuka - legnagyobb meglepetésére - döbbenetes tempóban jutott el abba stádiumba, amelyben más, adott esetben szinte vadidegen apukákkal a lehető legkönnyedebben társalog gátrepedésről, méhlepényről, gyerekkaka-állagról, szemváladékozásról és hasonló felemelő témákról.

Egyfajta mély, elemi cinkosság alakult ki minden kezdő apukával. Apák, akikkel a munkahelyemen eddig csupán néhány szót váltottam, jobbára munkatémában, most rajtaütésszerűen hatalmas babaruhás-csomagokkal jelennek meg, és órákig pofázunk gyerekügyekről. Tök ismeretlen emberekkel vigyorgunk egymásra idülten, amikor eltoljuk egymás mellett a babakocsit. A piacon a szintén kisgyerekes zöldségessel együtt elemezzük az Alexander-körte aktuális állapotát, és azt, hogy milyen formában érdemes adni a kisdednek. (A legdöbbenetesebb az volt, amikor egy csodálatos, mélyen szeretett rokonom halotti torán egy általam sosem látott családi barát, midőn megtudta, hogy háromhetes a gyermekem, azonnal azt kezdte ecsetelni, hogy húsz évvel ezelőtt ő hogyan akarta falhoz csapni háromhetes gyerekét, mert már nem bírta az állandó éjszakai sírást, és mennyire furdalja a lelkiismeret azóta is e gondolatáért.) A lényeg: mindannyian tudjuk, hogy miről beszél a másik, hogy mi jár a fejében, és mi az, ami mindannyiunkat összeköt. Mindannyian egy különös szekta, de inkább azért mégiscsak páholy tagjai vagyunk, a gnózis birtokosai, a beavatottak.

És hogy mi ez a bizonyos tudás, a beavatottságnak ez a különös állapota? Hát ezt nagyon nehéz megfogalmazni. Rengeteg összetevője van, a büszke felelősségérzettől a feltétlen szeretet élményének megtapasztalásáig vagy a gyerekkel alkotott összhang gyermektelenek számára felfoghatatlan transzállapotáig. E tudás legérdekesebb eleme, ami a kezdő apukára (a feltétlen szeretet-dolgon túl) a legelemibb hatással volt: a fókuszpont elmozdulása. Többször írtam már James Gibson affordancia-elméletéről, melynek fontos részeleme, hogy - nagyon leegyszerűsítve - a világot, a környezetünket önmagunkra vonatkoztatva érzékeljük. Az affordancia a tárgynak olyan tulajdonsága vagy inkább minősége, ami lehetőséget ad számunkra, hogy azzal a tárggyal kezdjünk valamit. A kalapács affordanciája, hogy - az erőkar révén - alkalmasnak lássam arra, hogy nagyokat üssek vele. Persze ez a megfogalmazás így egy kicsit primitív, mert nem mutatja meg világosan, hogy "hol is van" ez a tulajdonság. Immanensen a tárgyban vagy csak "én látom bele"? Legokosabb azzal elütni a kérdést (mert ez a poszt mégiscsak a kezdő apukáról szól és nem Gibsonról), hogy ez egyfajta kölcsönhatás, nagyon hasonló imádott Merleau-Pontym kiazmus-modelljéhez. A lényeg az, hogy a környezetet érzékelésünkben/tapasztalásunkban önmagunkra vonatkoztatjuk, és így lépünk kölcsönhatásba vele.

Na, ebben hozott óriási változást az ifjú hommelette feltűnése a kezdő apuka világának horizontján. Már drága lakótársam terhessége alatt történt bizonyos elmozdulás, de a szülés, a Nagy Beavatás aztán végképp eltolta a középpontot. Azóta ugyanis nem vagy nem csak - szinte a legelemibb, perepcionális szinten sem - magamra vonatkoztatom a világot, hanem egy másik szubjektumra. Igen, kitaláltátok, az ifjú hommelette-re. És itt a kulcs az a különös tapasztalat, hogy nem csak egyszerűen figyelek rá, gondoskodom róla, igyekszem óvni a veszélyes helyzetektől (ilyen sikeresen, ugye), vagy sokszor eszembe jut, hanem egyszerűen rá vonatkoztatva érzékelek. Egyszerűen ráhangolódtam a kis omlettre. Ha az affordancia például a tárgyak veszélyességét is jelenti, akkor a gyerekem számomra minden tárgyat új tuljadonságokkal ruház fel. A fából készült, helyes kis táncoló katicát gyilkos, lenyelhető izének érzékelem (hangsúlyozom, nem arra gondolok, hogy veszélyes lehet, hanem egyszerűen veszélyesnek érzékelem), az ágy peremét többé nem ágyperemnek, hanem szakadéknak látom és így tovább. Percepcióm e különös "önmagából kilépése", ez a kihelyezett gyújtópont az egyik legkülönösebb tapasztalat - nem csak az apaság, hanem életem egyik legkülönösebb tapasztalata.

Fel,

kommunista ifjú sereg. A mai jeles napon az ideológiailag alaposan képzett anyuka úgy döntött, hogy munkásmozgalmi jelképpel ellátott cumit ajándékoz ifjú hommelette-ünknek. Akik régóta követik omlettkénk egyedfejlődését, azok tudhatják, hogy gyermekünk Szalai Erzsébetnél is elkötelezettebben áll ki a baloldali értékek mellett (bizonyítékok itt és itt). Csoda-e hát, ha osztályharcos vigyor ült ki fölöttébb szemtelen képére, ha valami önkényuralmi jelképpel a szájában villoghat?



Úgyhogy holnap sutba vágjuk Eric Carlet a hülye hernyójával, és nekilátunk a bölcs Uljanov elvtárs válogatott művei speciális, illusztrált kiadásának. Baloldaliság, a kommunizmus gyermekbetegsége. Értitek, gyermekbetegség, vicces, mi?

Offtopic: szolgálati közlemény

Úgy látszik, az onlineguru elvtársak a Bloggernél rájöttek végre, hogy teljesen nonszensz a helyzet: miközben a Google egyéb részlegei hasítanak, mint az állat, félintelligens arcfelismerő programot, saját mobiltelefon-oprendszert fejlesztenek, minden eddiginél részletesebben térképezik fel a Földet, és szinte mellékesen nyomasztó fölénnyel uralják az USA online reklámpiacát (és mellesleg olyasmikkel szórakoznak, mint a Clean Energy Project), addig a blogmotor-szolgáltató divízió bugfix-hegesztéssel, illetve hülye és értelmetlen applikációk barkácsolásával van elfoglalva. Úgyhogy az utóbbi pár hétben a Blogger fejlesztői kicsit belehúztak, és a nyolcvanas évek végi állapotából átrántották ezt az egész kuplerájt a kilencvenes évek eleji elvárások világába. Persze a Blogger ettől még továbbra is sikerrel pályázik a Világ Legnehézkesebb Blogkezelő Felületének kétes címére (a kezdő apuka továbbra is átkozza a napot, amikor itt kezdett e blogba, de jól jellemzi a helyzetet, hogy egyszerűen lehetetlen átköltöztetni máshová). Azért némi elmozdulás érzékelhető, úgyhogy néhány új és kivételesen használhatónak minősülő feature-t belebiggyesztettem a blogba. Hogy mik ezek?

Először is, zsenijeink végre-valahára megoldották, hogy rögtön a poszt alján lehet kommentelni, és nem kell arra a korábbi, minden jóérzésű hozzászólni szándékozót visszariasztó rettenetes kommentfelületre belépni. Bár alapból ez az új megoldás is marha ronda, de majd valamikor rászánok egy nyugodt éjszakát, hogy áthegesszem.

Másodszor is, nagy nehezen sikerült megoldani, hogy ne csak az angol nyelvű blogoknak lehessenek úgynevezett "follower"-ei, azaz "rendszeres olvasói". Ez lényegében annyit jelent, hogy a regisztrált felhasználók csatlakozhatnak egy blog olvasótáborához, és ez a tény nyilvánossá is válik a blogban. Ez itt az Hommelette-en a jobb oldali hasábban a Feliratkozás alatt, a Lelkes olvasók menüpontban valósult meg. Aki úgy érzi, hogy feltétlenül szükséges kinyilvánítania elkötelezettségét lakótársi közösségünk kisgyermekes kalandjai iránt, ne habozzon csatlakozni a kicsiny, de annál jóravalóbb közösséghez. A csatlakozók között a közeljövőben értékes bölcsességeket és személyre szabott zen példabeszédeket osztogatunk szét.

Ezzel párhuzamosan a Blogger varázslói kialakítottak egyfajta rém kezdetleges együttműködést és információcserét a blogmotor és a Google Reader között. Így azoknál a "rendszeres olvasóknál", akik Google Readert használnak, ez utóbbiban megjelenik azon blogok feedje, amelyekhez csatlakoztak. Nagyszerű, mondhatnám, ha ezek a feedek már nem lennének logikusan felvéve egyébként is a Readerben.

Aztán a hős fejlesztők végre élesítették a korábban beígért, de jó ideig egyáltalán nem működő blogroll-applikációt. A bal hasábban alul lehet látni e nagyszerű fejlesztés eredményét: a kezdő apuka által előszeretettel olvasott blogok legfrissebb bejegyzései rotálódnak itt, ízléses tematikus elrendezésben.

Kissé könnyebbé vált a feliratkozás is, ez továbbra is a jobb hasáb majdnem-tetején található.

Most már csak azt kellene megoldani, kedves Blogger-guruk, üzenem innen az újlaki magányból, hogy ne kelljen fél napokat várni a kommentek frissülésére bal oldalt felül, és akkor már egészen olyan lenne az internet legnagyobb vállalkozásának hivatalos blogmotorja, mintha egy, a Schönherz Kollégum nyolcadik emeletén székelő kétfős sufnituning fejlesztőgárda bétaverziós produkciója lenne. Csak így tovább, lakótársi közösségünk nagyon drukkol.

Zen-babaista példabeszédek 05.

Na, ezt fejtsétek meg, szerzetesek!

- "Hiába vagy az apám, nem te szültél. Hiába vagy az apám, nem te szoptattál."
Ben-Ce mester izzadtságban fürödve riadt fel álmából. Apró mestere, Bel-La szavai még ott csengtek a fülében.
- Álmomban - mondta Ben-Ce mester, - Be-La mester voltam és Ben-Ce mesterhez beszéltem. És most már kurvára nem tudom, mi van.

További Zen-babaista példabeszédek emitt.

A nagy sütőtök-duplaposzt, 2. rész

Tudom, tudom, a legutóbbi konyhaposztban tartiflette-et ígértem, de mint azt e duplaposzt első részében ecseteltem, mindent elsöprő erővel tört ki a sütőtökláz és -szezon. Amerre csak nézek, hetek óta sütőtökös receptek bugyognak fel a Nagy Gasztronómiai Blogrollból, úgyhogy a kezdő apuka sem maradhat ki az össznépi őrületből. Főleg azután, hogy a sütőtök e Halloweennel tarkított hétvége emblematikus termésévé vált. A dolgot csak fokozza, hogy ifjú hommelette-ünk is bebocsáttatást nyert a sütőtökös ételek pazar birodalmába, ezért a nagy sütőtök-duplaposzt második bejegyzése önmagában is duplaposzt. Az utóbbi időben a kezdő apuka kedvenc irodalmi műfajává a jobb híján plutarkhoszi szakácskönyvnek nevezett műforma vált: párhuzamos receptek az egész család épülésére. Íme, az egyik legsikerültebb paralellkaja: gyömbéres sütőtökkrém-leves (az ivaréretteknek) és rozmaringos sütőtökpüré (a kis omlettkének).

A sütőtök pompás jószág, lényegében minden szempontból kielégíti a tökéletes lakótársi étellel szemben támasztott követelményeket, melyek a következők: 1) páratlan kultúrtörténeti jelentőséggel bír. Elegendő, ha csak Móricz nagyszerű gyerekversére, az Iciri-picirire utalok, melynek - a Diafilmgyártó Vállalat által megalapozott ikonográfia szerint - kizárólag sütőtökös ábrázolása engedhető meg; 2) nagyon vicces elnevezései vannak. Az ifjú hommelette képére már a bevett elnevezés, a tök hallatán is üde vigyor ül ki, hát még ha elkezdjük sorolni a variációkat e kitűnő nyelvészeti dokumentum alapján: ludáj (Szeged környékén), döblec (Erdélyben), dinkatök, bécsitök, bosztán... és persze ott van feledhetetlen latin rendszertani neve, a Cucurbita maxima, ami, bár nem olyan mókás, mint mondjuk a klasszikus spárgatöké (Cucurbita pepo) vagy az istengyalulta töké (Cucurbita ficifolia), de azért eléggé elszórakoztatja a kisdedet; 3) halál olcsó. Minden, aminek kilója főszezonban száz forint alatt van, nagy becsben áll lakótársi konyhánkban, feltéve hogy nem Germanus Gyula letépett büsztjéről van szó; 4) elképesztően egészséges. Ez önmagában még nem lenne olyan fontos, de a sütőtökben éppen az a szép, hogy olyantájt indul be a dömpingje, amikor a piacokról eltünedeznek a friss gyümölcsök, hogy mindenféle táj- és nemzetidegen spanyol narancsoknak, marokkói citromoknak és equadori banánoknak adják át helyüket.

A sütőtököt köztudomásúlag akkor érdemes szüretelni, amikor már megcsípte a dér, ez a meteorológiai jelenség szavatol ugyanis azért, hogy a benne lévő keményítő megcukrosodjon, azaz jellegtelen, krumpliízű nyák helyett finom, édes, karotintól narancssárgán tobzódó csoda kerüljön az asztalra. Szóval embertelen mennyiségű A-vitamin, de mindenekelőtt rengeteg kalcium, ami az ilyen ínséges, anyatejről-lejövős időkben igencsak lényeges.

Mindezek mellett kedvenc döblecünk remekül emészthető és nem allergén, tehát optimális hozzátáplálós kaja. Gyermekünk már jó ideje sütőtök-tripen van, szüleinél is eljött az ideje, hogy a klasszikus, lakást-otthonossá-tévő illatú egyszerű sült töktől elmozduljanak valami szofisztikáltabb étel irányába. Ha már a kezdő apuka elmúlt hónapjait a különböző pürék és krémlevesek birodalmának feltárására szánta, logikus lépésnek tűnt a sütőtökből is valami hasonlót előállítani. A szakirodalom tanulmányozása után az alábbi újlaki variáns elkészítésére került sor.

Egy derekas tök, egy szál póréhagyma, egy girbe-gurba gyömbér, kevés tejszín és némi méz, kiegészítve valami finom, könnyű, derengősen áttetsző csirke-alaplével. A puritanizmus itt elengedhetetlen, hogy érvényesüljön a sütőtök természetes és jellegzetes íze.



Egy Jet Litől ellesett mozdulattal kettéhasítjuk a tököt...



...majd megfelelő szertartás keretei között áhítatosan kimagozzuk, meghámozzuk, felszeleteljük, és készítünk róla egy olyan fotót, amiről a legtapasztaltabb bolgárkertész is azt hinné, hogy őszibarackot vagy sárgadinnyét ábrázol.



A póréhagymát félbevágva, felszeletelve némi mogyoróolajra vetjük, természetesen pár szelet gyömbér társaságában. A gyömbért nem érdemes túlzásba vinni, gonosz egy összetevő az, féktelen egoizmusában hajlamos megengedhetetlen dominanciára törni az ételekben.



Fonnyasztás után kevés mézet csorgatunk rá, majd nagylángon karamellizáljuk, hogy finom, elegáns, barnás cukorréteg fedje a hagyma-gyömbér duót. Ez a füstös karamellíz remek karakterisztikát ad az amúgy is kissé édeskés töknek.



Ezek után jöhet a címszereplőnk antréja. Tíz-tizenöt percig pároljuk, majd felöntjük az alaplével. Klasszikus szakácskönyv-utasítás: "éppen hogy ellepje", de itt teljesen szabad a pálya. Lakótársi közösségünk sűrűn, majdnem pürészerűen szereti, de aki könnyebb levesre vágyik, eressze bő lére, mint a kezdő apuka a receptbejegyzéseit. Javasolt variáns lehet még a leves előtt egy deci könnyű, gyümölcsös fehérbort löttyinteni alá, de mi itt a puritán verziót készítjük. A bornak egyébként is jobb helye van másutt.



Szintén 10-15 percig főzzük, ezalatt a tök szinte teljesen felszívódik a levesben. A biztonság kedvéért azért érdemes nekiesni egy botmixerrel. Íme a végeredmény: a selymesre turmixolt krémleves.



Persze ez még nem minden. Bár a naturalista iskola itt megálljt parancsol, a kezdő apuka nem érezte szentségtörésnek egy sóhajnyi tejszínnel lazítani a formálódó levest. Ezután már nem érdemes forralni, viszont érdemes melegen tartani, mert a java csak ezután jön.



A krémleves ugyanis általában rém unalmas étel, pár kanál után úgy érezzük magunkat, mintha egy mézes-mázos Zeffirelli-film véget nem érő fináléját bámulnánk, ezért mindenképp szükség van valami kontrasztra, rémes gasztronómiai konyhanyelven (értitek, konyhanyelv, jó, mi?) levesbetétre. E fontos szerepet néhány szelet extra minőségű jó szlovén sonka, illetve egy kevés szikkadt kenyér volt hivatva eljátszani.



A sonkát és a kenyérdarabkákat megpermetezzük olivaolajjal és néhány percre sütőbe suttyantjuk, hogy így nézzenek ki a végén:



Ezzel kész is volnánk. Ízléses bol-okban tálaljuk, jól meghintjük a sonka-kenyér kettőssel, és átadjuk magunkat az ősz e nagyszerű pillanatának. Levesbetétnek kézenfekvő alternatíva egyébként a pirított tökmag - egy másik alkalommal készítettem ilyet is, az is remek volt.



És hogy mitől párhuzamos e recept? Hát attól, hogy közben drága omlettkénk is megéhezett. Nincs más hátra, a tök felszeletelésénél néhány darabkát félretenni, és ha már karotin, akkor ne kispályázzunk - nosza, hámozzunk mellé egy délceg sárgarépát is, hadd legyen érdekes színe ételünknek.



A karikákra végott répát egész kevés vízben feltesszük párolódni.Amikor majdnem puha, jöhet a tök, aminek tényleg csak 2-3 perc kell. Amikor mindezzel megvolnánk, utánahajítunk egy itt részletezett módon elkészített csirkemell-bombát, hogy ne csak karotin legyen abban a nyavalyás pürében, hanem némi fehérje és vas is.



Amíg az egész összeforr, előhúzunk a talonból egy szimpatikus rozmaringágat...



...és letépkedett leveleit nagyon apróra metéljük.



Emitt az utolsó előtti stádium.



Mivel omlettkénk immár valódi fogakkal rendelkező gyermek, ezért a turmixgépet itt már nem vetjük be - bőségesen elég, ha egy villával áttördeljük a zöldségeket. Megfelelő arányok esetén az ideálisnál egy árnyalatnyival sűrűbb pépet kapunk, amit aztán nagyszerűen lazíthatunk egy-két csepp olivaolajjal.



Mindez villámgyorsan lezajlik - ideális esetben a krémleves utolsó fázisa, tehát a húslevessel való felöntés és a tejszínes lazítás között. Pürénknek már csak fogyasztható hőmérsékletűre kell hűlnie, ami sajnos omlettkénk szerint sosem történik elég gyorsan. Ilyenkor kedvenc gyermekünk vádló tekintettel játssza el a magára hagyott, éhező árvát.



Ha minden a terv szerint történik (általában sosem történik a terv szerint, mert a gyermek rajtaütésszerűen elalszik, leesik, hisztériás rohamot kap, apuka elfelejti felolvasztani az alaplevet, az utolsó pillanatban veszi észre, hogy elfogyott az előre fagyasztott csirkehús, nincs itthon tejszín és hasonlók), tehát ha minden a terv szerint zajlik, akkor az a kitüntetett pillanat érkezik el, hogy lakótársi közösségünk teljes létszámban együtt ebédel. Az esetek nagy többségében azonban az ilyen párhuzamos recepteknek az égvilágon semmi értelmük, mert úgyis csak az van, hogy anyuka gyorsan befalja az étket, amíg apuka leköti a kisdedet, aztán szerepcsere, közben minden szalad, odaég, kiömlik és leszakad, úgyhogy az ilyen paralell receptek csak egyvalamire jók: hogy bebizonyítsák, milyen illuzórikus is az "együtt eszik a család" idilljének fantazmagóriája.

Főzőzenének meg csak azért sem Smashing Pumpkins. Sokkal inkább a nagyszerű, csodálatos, lehengerlő Eartha Kitt, és az ő egyik legjobb előadása, ez az elegáns stílusparódia, aminek semmi köze a sütőtökhöz, ha csak annyi nem, hogy remekül lehet rá kevergetni a karamellizálódó mézes-hagymás-gyömbéres alapot.



Update: csak most vettem észre, hogy az egyik legjobb magyar nyelvű gasztroblog, a Dolce Vita általam mélyen tisztelt szerzője két hete majdnem ugyanilyen receptet közölt. Szeretném elhessegetni a plágiumvádat, ezt a receptet nem tőle loptam (nem is loptam, hanem improvizáltam). Ha tőle loptam volna, férfiasan belinkelem. Igazolásul ott van a jelentős eljárásbeli különbség: ő együtt párolja a tököt és a póréhagymát, és mézet nem használ. Arról nem is beszélve, hogy a leves első változatát már jóval régebben megfőztem, bizonyíték erre a fényképek dátuma. Egyébként meg olvassátok a Dolce Vitát, nagyon jó. Ismeretlenül is mély lelki rokonságot érzek: "A ketchupért és az ananászért ütök."

A nagy sütőtök-duplaposzt, 1. rész

Ahogy a tavasz beköszöntét Márta István siránkozása és a medvehagyma, úgy az őszt két dolog jelzi egyértelműen. Az újságok belpolitikai rovataiban egyre többször tűnik fel helykitöltő fotó a "pénzügyminiszter vízibivalybőr költségvetés-benyújtó táskájáról", illetve a piacokat és gasztroblogokat elönti a sütőtök. Mindenki kötelességének érzi legalább egy bejegyzés erejéig méltatni a földek e csodás termését, ami nemcsak hogy eszméletlenül finom, de ráadásul halál olcsó és mindezek tetejébe az egyik legmókásabb termés, amit a haszonnövények többezer éves története kínálni tud. A sütőtök-láz lakótási közösségünket sem kerülte el, hiszen mindketten (bocsánat: immár mindhárman) feltétlen hívei vagyunk e derék zöldségnek - bár nem volt ez mindig így. A sütőtök (egyéb tökfajtákkal együtt) lenézett páriája volt gasztronómiai tevékenységünknek, és igazából csak két-három éve fedeztük fel rejett értékeit. Az ifjú hommelette hozzátáplálási tevékenysége aztán lakótársi konyhakultúránk őszi alappillérévé avatta a sütőtököt. De mielőtt e duplaposzt következő darabjában bemutatnánk a sütőtök ételként való felhasználását, lássuk, milyen a sütőtök mint látványelem. Michelangelóként farigcsáló apuka és angolszász népszokások belül.

Bár a kezdő apuka nem nagyon rajong az angolszász kultúrkörből átvett marketingünnepek iránt, Bálint-napkor például engesztelhetetlen, molière-i vagy Don Siegel-i gyűlölet költözik szívébe és legszívesebben egy M16-ossal járna-kelne a multinacionális édességgyártók sales department-jein, a Halloweent azért valamelyest kedveli. Két okból: egyrészt az emberiség kultúrtörténete a Halloweennek köszönheti minden idők egyik legótvarabb trash-sorozatát, a Fűrészt, másrészt a kisvárosi előkertek legszívmelengetőbb látványát, a töklámpást. Páratlanul szigorú és konzervatív nevelési elveinkből következően az előbbit még korainak éreztük megosztani egy-éves-sem ifjú hommelette-ünkkel, de az utóbbira már elég érettnek ítéltük, úgyhogy a kezdő apuka egy gigantikus sütőtökkel felfegyverkezve bevezette omlettkéjét a kelta hitvilág e szép tradíciójába.

Az említett nagy tök, kétféle éles kés, meg egy puha belű (B8-as) ceruza apuka rajzkészletéből. Ezek rendeződnek ízléses alakzatba a konyhaasztalon.



A puha ceruzával előrajzoljuk a páratlanul eredeti mintázatot. Szép nagy szemeket véshetünk a héjra, no meg cikcakkos skalpvonalat, amin keresztül majd eltávolítjuk a tök belsejét.



A következő mozzanat akár a Fűrészre is emlékeztethet. A reggeli fényben megcsillan apuka féltve őrzött svájci bicskájának pengéje.



A hűvös, rozsdamentes acél halálos biztonságot ad. Apuka sebészi pontossággal dolgozik.



Az egész kísértetiesen (hehe) emlékeztet egy agyműtétre, főleg amikor feltárul eljövendő lámpásunk belseje.



A kikaparásra számtalan célszerszám közül válogathatunk rögtönzött lakótársi műtőnkben, de a tök belsejének apró, összegabalyodó, ragacsos szálaira mégiscsak egy tésztakanál a legmegfelelőbb.



A belső szervek eltávolítása után következzenek a finom, rokokó cizelláltságú arcvonások. Itt válik fontossá a nagyon éles kés és az óvatos, de határozott mozdulatok sora. A tök héja ugyanis könnyen reped, egy elnagyolt mozdulat könnyen megsemmisítheti áldozatos munkánk eredményét.



A majdnem kész műalkotás. Nedves kendővel lemossuk az esetleg megmaradt ceruzavonásokat, és a késsel simára kapargatjuk a felületeket.



Tökünk készen áll, hogy igazi Jack O'Lantern legyen belőle. Már csak drága lakótársunkból kell kizsarolni egyet féltve őrzött buddhista-orientális mécsesei közül, amiket a dalai láma újlaki látogatasára őrizget. Ezt meggyújtva belehelyezzük, majd 3-4 gyufaszállal kipöckölve a tetejére illesztjük a lemetszett skalpot is.



El kell áruljam, ifjú omlettünk meglehetősen csekély érdeklődést tanúsított lakótársi töklámpásunk iránt (talán mégis inkáb a Fűrész 4-et kellett volna...) Úgyhogy nem maradt más hátra, precízen kihelyeztük a kertbe, a házbeli gyerekek nagy-nagy örömére. Hát igen, ez a tökéletes suburbian idill...