Kínzó kérdések kezdő apáknak 01.

Míg hajnalban álmatlanul forgolódtam a lelkiismeret-furdalástól, hogy még mindig nem sikerült befejeznek a tizenkettedik havi öszefoglalót, szikla tetején lesben álló gepárdként (???) vagy még inkáb eukaliptusz ágán leselkedő koalaként (????) csapott le rám a probléma, amellyel valószínűleg minden kisgyermekes szülő szembenézett már, de egyetlen szakkönyvben sem lelem a megoldást. Kínzó kérdés a lapozás után.

Tegyük fel, hogy kezdő apaként kettesben csatangolsz két-három év körüli leányoddal egy bevásárlóközpontban. Leányodra rátör a pisilhetnék. Hova viszed? A férfibe vagy a nőibe?

(Ugyanez a probléma visszafelé sokkal könnyebb: az anyák nyilvánvalóan a nőibe viszik fiúgyermeküket.) Ez egyébként mélyen összefügg azzal a kiterjed problémakörrel, amiben a pelenkázót (már ahol van!) valami elmebeteg indíttatásból nem külön helyiségben, hanem a női vécében helyezik el.

Rovatköltözés

Egyre rendszertelenebbül jelentkező gadget-rovatunk egy része elköltözik. A gyerekbigyók és a csecsemővilág különböző kütyüinek esztétikailag értékelhető példáit ezentúl a Gyerekszoba-blogon mutatom be vendégbloggerként. Az első bejegyzés e blog rendszeres olvasóinak nem annyira izgalmas, lényegében a gyerekszoba-festés kissé átdolgozott verziója, de a következő, valamikor a jövő hét elején már igazán ütős lesz, Enzo Mariról szól majd. Egyébként is érdemes olvasni a Gyerekszobát, szerény lakótársi véleményünk szerint a legjobb magyar nyelvű blog a témában. Az oda írt posztok ide nem kerülnek majd fel, csak egy bekezdésnyi szöveg, és utána egy szép nagy link.

Gyerekkel külföldön: Németország és Anglia

Mivel - úgy képzelem - egy kívülálló számára drámaian egyhangú lehet folyton csak az "ifjú hommelette-ről", meg a "drága lakótársról", meg a "kezdő apukáról", meg a "lakótársi közösségről" olvasni, ünnepélyesen bejelentem, hogy új rovatot indítok. A kisgyerekes szülők amúgy is hajlamosak arra, hogy totalizálják néhányszor tíz négyzetméteren zajló életük sekélyes tapasztalatait - ezért úgy gondoltam, hasznos lehet egy kis kitekintés a nagyvilágba: hogyan működik a gyereknevelés és -gondozás idegen és távoli országokban. Nosza, felkértem hát néhány időlegesen vagy akár örökre távolba szakadt ismerőst és barátot, akiknek közös tulajdonsága, hogy igen apró gyermek(ek)kel próbálják/próbálták átvészelni a külhoni megpróbáltatásokat, írják meg tapasztalataikat. Ehhez egy rövid, százötven-kétszáz kérdésből álló sorvezetőt is mellékeltem. Elsőként egy ifjú és elbűvölő anyuka, egy egyévesnél alig idősebb kislány édesanyja osztja meg élményeit a mitikus Nyugatról. Egy Isten háta mögötti németországi falu és egy brutális metropolisz volt a háromtagú család fő edzőterepe. Ő szigorúan tartotta magát a kérdésekhez, ezért amolyan interjú-formában közlöm válaszait. Ezúton is köszönöm segítségét.

Milyen az orvosi ellátás? Voltatok-e helyi gyerekorvosnál? Mik a tapasztalatok? Milyen az "anyavédelem" és tanácsadás?

A németországi öt hónap és a londoni egy hónap alatt szerencsére nem volt olyan gond, amit házilag ne tudtunk volna kezelni (a lázat hűtőfürdővel levittük, a szortyogást kiporszívóztuk stb.), így az orvosi ellátás minőségéről, védőnői szolgálatról nem tudunk értekezni. A felmerülő problémákra a Google keresőben kerestünk orvoslást, tanácsokat stb.

Néha megfordult az én fejemben is, hogy ez védőháló nélküli akrobatikázás, de így utólag úgy látom, hogy önállóbbá és józanabbá tett (elsőgyerekesen amúgy is olykor hajlamosak vagyunk a túlzásokra és fokozott aggodalomra).

Viszont volt egy abszurdba hajlóan komikus sztorink, az egyetlen, ami kórházzal, orvosi ellátással kapcsolatos: a legutolsó kötelező oltás beadásának időpontja éppen ottlétünk elejére esett, ezért a budapesti gyerekorvosunk ideadta az oltási szériumot, hogy adassuk be ott, s majd jelezzünk vissza, hogy mission accomplished. Az itthon nagy nehezen kiváltott EU-s, ingyenes egészségügyi ellátásra jogosító kártyával meg is jelentünk a falu egyetlen egészségügyi komplexumában, ahol természetesen csöppet sem hatódtak meg a kártyánktól, és közölték, hogy a szuri beadását, akár van szérum, akár nincs: ki kell fizetni. (Lehet, hogy ha egy városi kórházba mentünk volna, akkor jó lett volna a kártya, a községi (magán?)központban láthatóan más szabályok uralkodtak.) Nem is ez a vicces, hanem az, hogy a beadás után kb. két hónapig vártuk a postán küldött csekket, hogy egyáltalán megtudjuk, mekkorra összegről van szó. A kiküldött számlán 40 eurós díj szerepelt, melynek egyik tétele a beadás, másik tétele a szérum ára volt (amit mi vittünk ugye). Belátogatás, tisztázóbeszélgetés, újabb két hónap várakozás után újabb 40 eurós számlát kaptunk postán. Ismét be, személyes ügyintézés, ígéret a helyes számla kiküldésére. Miután elutazásunk utolsó hetéig ismételten nem történt semmi, bementünk és a főigazgatónak személyesen fizettük ki a szérum beadásának kb. 20 eurós tarifáját.

Milyen ellátásokban és juttatásokban részesül(het)nek a külföldi munkavállalók gyerekei? Mi a társadalmilag leginkább elfogadott/elvárt minta a gyerekkel otthon maradó szülő munkába való visszatérésével kapcsolatban? (Ez a kérdés inkább a helyiekre vonatkozik.)

Mivel mi ösztöndíjjal voltunk kint, nem volt konkrét munka-kötelezettség. A férjem alkotói ösztöndíjával a lakás mellé kapott studióban dolgozgatott, így sok időt töltöttünk együtt.

Az ösztöndíjat adó alapítvány szervezői minden szempontból tekintettel voltak gyerekes család státuszunkra, és segítettek amiben csak tudtak. Bennszülöttekkel való beszélgetésekből azt tudtuk meg, hogy Németországban és Angliában is a leggyakoribb a fél éves kor utáni munkafelvétel, és nem ritka, hogy az apa az otthon maradó szülő.

Miket evett a gyerek? Különlegességek, helyi jellegzetességek, tápszerek stb.

Németország és Anglia is ideális az éppen hozzátáplálási időszakot kezdő babáknak. A legtöbb élelmiszerboltban külön standon lehet válogatni az alig valamivel drágább bio (és nem csak idény-) zöldségek, gyümölcsök között. Így evett a lányunk tavasszal már sütőtököt, őszibarackot, céklát, gesztenyét. Helyi specialitásokkal nem próbálkoztunk, mert nem voltunk kint annyira hosszú ideig, hogy tartósan bevezethessünk újdonságokat, meg kockáztatni sem mertünk. Szóval gyávák voltunk, pedig a mangót, avokadót meg a humuszt kipróbálhattuk volna 7-8 hónapos korban (londoni ismerőseink például a humusznak a gyerekeik körében aratott nagy sikeréről és közkedveltségéről számoltak be). A tápszerek családfáját szerencsére nem kellett tanulmányoznunk.

Hogyan lehet kisgyerekkel közlekedni?

Sehogy. Főleg Londonban közlekedtünk, ott pedig közismert a szabály: ha Central London, akkor nem úszod meg a babakocsi-cipelést. Csak a később épült, 2 és 3 stb. zónákban található metrómegállókba terveztek és építettek liftet. (Tényleg, a hatvanas években hogyan közlekedtek toló- vagy babakocsival?) Igaz, a buszok útvonalai sűrűn átszövik egész Londont, de iszonyú lassúak egyes útszakaszokon, és ahhoz, hogy a klausztrofóbiától vagy az unalomtól kánont ordítsanak a dedek, elég hogy ugyanakkor még két babakocsi is felkerüljön ugyanarra a buszra.

Mozgólépcsőre babakocsival sosem haboztam rálépni, miután hamar megtanultam a kötelező billentéseket, egészen addig, míg egyszer, csak egyetlen egyszer, egy rövid vízszintes szakasszal rendelkező mozgólépcsőn el nem számoltam a fokokat, és a felzacskózott babakocsival majdnem bele nem zuhantunk az alattunk utazó tömegbe. Ezt követően képtelen voltam magabiztosan ráparkolni a lefelé futó mozgólépcsőre, ami tovább csökkentette az esélyeinket. Viszont: mindig, mindig segített valaki. Nők, férfiak, családosok, gyerekesek, gyerektelenek - általában nem kellett sokáig várni, és kérni sem hogy valaki felajánlja a segítségét.

Milyen közösségekbe jártok a gyerekkel (játszóház, készségfejlesztő stb.)? Játszótér? Vannak? Milyenek? Milyen a "közönség"?

Kevésbé közösségbe és játszótérre, mint inkább könyvesboltba és parkokba jártunk, főként Londonban. Egy többszintes Waterstone's-ban minden együtt van ahhoz, hogy akár több órát is zavartalanul eltöltsünk gyermekünkkel: babamama-szoba, csend, vastag padlószőnyeg, játszósarkos gyerekkönyves félemelet, és persze: több tonna könyv.

Parkokban jól lehet ebédel(tet)ni, altatni, hattyúkat és kutyákat nézni/utánozni.

És egy király ötlet: a BFI (a Brit Filmintézet) saját mozijában, igaz, hogy csak havonta 2-3 alkalommal, de: Screenings for Parents and Babies/Toddlers (Vetítések szülőknek és gyerekeknek). Gyerek nélkül nem is lehet bemenni, a jegyár töredéke a rendes vetítésekének, a többi előnyt (és hátrányt) nem sorolom, de a példát követni lehetne, talán nem csak nekem hiányzik valami hasonló itt Budapesten.

Hogyan viszonyulnak a nyilvános szoptatáshoz?

Sehol nem volt gond, inkább nekem kellett megszoknom. Sokat tanulhatunk ilyen téren, ha egész nap a várost rójuk egy kisdeddel. Nagy rutinnal, jól kidolgozott technikával egy idő után már szinte nem tudtam olyan helyet vagy helyzetet vizionálni, ahol ne tudnánk megoldani: Berlinben, Londonba, Brémában és Ulmban szoptattam parkban, múzeumban, könyvesboltban, buszon, kocsiban, aluljáróban, vendéglőben, kávézóban, antikváriumban, próbafülkében. Soha senki nem szólt meg/ránk, vagy nézett ferde szemmel, igaz, nagyon diszkréten tudjuk csinálni - lehet, hogy észre sem vették? Mégis, nem tartom valószínűnek, hogy itthon is képes lennék (lettem volna) ugyanezt így csinálni.

Mik az általános tapasztalatok? Milyen a szűkebb környezet és a tágabban értett társadalom viszonya a kisgyerekekhez, a kisgyerekes családokhoz? Mi a legnehezebb a külföldi gyereknevelésben és -gondozásban?

A gyerek, főleg a kisgyerek, amerre jártunk, abszolút rokonszenvet ébresztő jelenség volt. (A rokonszenv kifejezése a gyermek korával fordítottan arányos volt.) Feketék, fehérek, sárgák, barnák, bőrszínre való tekintet nélkül, egyaránt segítőkészen, nyitottan viszonyultak hozzánk.

A legnehezebb az egészben szerintem mindig az első hónap és az utolsó hét: megszokni, belakni az új rendszert, és aztán otthagyni - ez gyerek nélkül is ugyanígy nehéz, de talán gyerekkel fokozottabban, mert akkor bonyolultabb a rendszer és ilyenkor az érzékenységünk is fokozottabb talán.

Még egy apróság: a nyelvi különbségek érdekesen akadályozzák/színesítik a kommunikációt. Amellett, hogy mi sem mindig tudtunk saját anyanyelvükön szólni a külöböző nációjú kölkökhöz, saját gyerekünkön szemmel látható volt az idegenektől az "idegen nyelv" miatti fokozottabb idegenkedés - talán ettől is erősebb a ragaszkodás a saját szülőhöz. (Mi a lányunk esetében részben - talán tévesen - ezzel indokoljuk azt, hogy azóta sem tudjuk másokra hagyni.)

Apaság és filozófia

Levelet hozott a pósta a távoli Amerikából. Idegenbe szakadt régi barátom, komoly akadémiai ember, egyúttal szintén kezdő apuka küldte el az alábbi felhívást, ami egy készülő tanulmánykötetbe keres írásokat.

A kötet címe hevenyészett fordításban "Apaság és filozófia: Apu taójának leleplezése", és a jó hírű tudományos kiadó, a Wiley-Blackwell jelenteti meg. "Az utóbi pár évtizedben alapvetően átalakult az apaszerep," - mondják a szerkesztők - "ez a könyv az apaság szerepét, tapasztalatait, etikáját és kihívásait vizsgálja filozófiai szemszögből." És segítségképpen néhány témajavaslatot is megadnak, melyek között kifejezetten mókásak is előfordulnak. Nekem különösen a "Charles Barkley-nak igaza volt - Az apák mint példaképek" tetszik. (Aki nem tudná, hogy kerül egy apaságelméleti tanulmánygyűjteménybe a kilencvenes évek zseniális csatára: Barkley egy ízben kijelentette, hogy a sportolók nem lehetnek példaképek az apák és nevelők helyett, amiből aztán óriási társadalmi vota kerekedett). De tetszik még az "Imígyen náspángola Zarathustra - Vajon jó apa lett volna Nietzsche?" címjavaslat is.

Nos, kedves kezdő apukák, aki érez magában elhivatottságot, küldje el tanulmányának összefoglalóját az alábbi címekre, december 15-éig. A felhívás alant.

CALL FOR ABSTRACTS

Fatherhood & Philosophy:
Uncovering the Tao of Daddy

Lon Nease
University of Cincinnati
neaseln@email.uc.edu

Mike Austin
Associate Professor of Philosophy
Eastern Kentucky University
mike.austin@eku.edu

Just over the last few decades, the role of a father has changed tremendously, putting into question what it means to be a father. Is it different than just being a parent? What is it about fatherhood that allows us to think it’s still a useful concept? This book, which is part of the Wiley-Blackwell series Philosophy for Everyone, will address the roles, experiences, ethics, and challenges of fatherhood from a philosophical perspective. Abstracts are welcome from the disciplines of philosophy, sociology, psychology, psychiatry, anthropology, biology, counseling, political theory, history, and any other relevant discipline. Possible paper titles include, but are by no means limited to the following:

* It Changes How You See Things: Fatherhood and the Meaning of Life
* Fatherhood and Knowing Ourselves: Socrates and Self-Knowledge
* Charles Barkley Was Right: Fathers as Role Models
* An Authentic Dad: Existentialism and Fatherhood
* Teaching Duty: Confucian Thoughts on the Father-Son Relationship
* Overthinking It: Is Being a Good Father Instinctive?
* Like Father Like Son: Repetition, Respect, and the Lineage of Fatherhood
* Wait Until Your Father Gets Home! The Ethics of Child Discipline
* Do I Owe My Kids More? The Ethics of Partiality and Impartiality
* Vicarious Living: Fatherhood and the Autonomy of Children
* Does Blood Matter? The Moral Significance of Biology for the Father-Child Relationship
* Because I Said So: The Nature and Ethics of Authority
* Working Late or Being There: A Conflict of Duties?
* Letting Go: Taoism and Fatherhood
* Not in Front of the Children: Mass Media and the Obligation to Protect Our Children
* Am I Obligated to Have Only One Child? Fatherhood and Environmental Ethics
* Commanding Freedom: The Role of Fathers in Cultivating Responsibility
* Building a Stronger Father-Son Relationship: Advice from the Ancient Philosophers
* Should I Take My Child to Church? Religious Upbringing and the Influence of Fathers
* Fatherhood, Fear, and Trembling: Kierkegaard's Suspension of the Ethical
* Daddy’s Little Girl: Wisdom for the Father-Daughter Relationship
* Thus Spanked Zarathustra: Would Nietzsche Have Been a Good Father?

Abstracts and the resulting essays should be written for an educated, but non-technical audience interested in fatherhood. Care should be taken to avoid discipline-specific jargon as this book is intended for a general audience.

Guidelines for Contributions

· Abstract of paper (approximately 200 words) due by: Dec 15, 2008
· Accepted authors will receive notification by Jan 10, 2009
· The submission deadline for accepted papers will be August 31, 2009
· Final papers must be between 4000-5000 words and be aimed at a general, educated audience

Abstracts should be submitted electronically to neaseln@email.uc.edu and/or mike.austin@eku.edu. Other proposals for series titles are also welcome; please direct those to Fritz Allhoff at fritz.allhoff@wmich.edu.