Vendégposzt: Egy anya a leválásról

Lakótársi duettünket az utóbbi időben lényegében egyetlen gyereknevelési probléma foglalkoztatja mind intenzívebben: az első bölcsődei napok fenyegető közeledése. Annyira leterheltek minket a dolog külsőségei - melyik a megfelelő hely, miket kell beszerezni, hogyan szervezzük meg az életet, miből fizetjük ki, és ezernyi apró-cseprő intéznivaló (például az a csekélység, hogy három nap alatt kellett a gyereknek új bölcsődét találni, de minderről részletesen a következő posztban) -, hogy egészen elfeledkeztünk arról, mit is jelent számunkra ez az egész. Lakótársi közösségünkben az ilyesfajta önmagunkról-elfeledkezéseknek hagyományosan az az eredménye, hogy két halálosan frusztrált és feszült, értelme-vesztett felnőtt üvöltözik egymással naphosszat, válogatott sértések és sértődések sakkjátszmájába merülve. Csak egyvalami nem szokott sikerülni: normális hangnemben elbeszélgetni. Ezért aztán - ha jól emlékszem, emailben, de az is lehet, hogy Skype-chaten - megkértem az én drága lakótársamat, írja le, milyen is a bölcsődekezdés legfontosabb, ámde méltatlanul elhanyagolt mozzanata. Íme tehát a kedves lakótárs ritka vendégposztjainak egyike, ami arról szól, milyen is egy anya számára a leválás, aki 1-2 nap és néhányszor pár óra kivételével elmúlt két évének majdhogynem minden percét a gyermekkel töltötte. Megrendítő vallomás a lapozás után.

Természet törpének 03.

Íme a bizonyíték, hogy a készülő madártani kézikönyvben nem csak jó rajzok szerepelnek majd. Emitt egy, a közepesnél valamivel gyengébb alkotás, ami a jégmadarat próbálja ábrázolni.