Zen-babaista példabeszédek 09., avagy apa és leánya a tökéletes szillogizmus* felé vezető úton

Egy napon Bel-La mester és Ben-Ce mester visszatért a kolostorba a távoli Occidensen tett útjukról, melynek során találkoztak egy Arisztotelész nevű igen bölcs írástudóval. Ez az írástudó sok érdekes dolgot árult el nekik az emberi elméről. A hazatérés után Bel-La mester így szólt Ben-Ce mesterhez:

- Nézd csak, leettem magam.
- Igen, látom. Tudod, hogy csak a kisbabák szokták leenni magukat?
- Igen. Akkor én kisbaba vagyok.

*Szillogizmus: olyan formális következtetés, melyben két kijelentésből (premisszából) szükségszerűen következik egy, a két premissza egymásra vonatkoztatásából származó harmadik állítás (konklúzió).

További Zen-babaista példabeszédek emitt.

"Ott fenn, a Lajos-forrásnál..."

Egy közel hároméves gyerekben az a jó, hogy a végtelenségig lehet vele kísérletezni, és ha elég viccesen csináljuk ezt, akkor még élvezi is. Legutóbbi kísérletünk tárgya az volt, hogy ha már a kirándulás megy, akkor megy-e a túrázás lényege: az időre kirándulás. Persze, amíg életkoránál fogva csak a Budai-hegységben abszolváltunk nevetséges távolságokat, ez nem merült fel problémaként: lényegében ötszáz méteres körzetben bárhol akad egy kósza buszmegálló, ahonnan viharos gyorsasággal haza lehet jutni. De aki csak egy percre is kitette a lábát autó nélkül Budapestről, az pontosan tudja, hogy a főváros és a vidék különbségét/ellentétét a legkevésbé sem a munkanélküliségi mutatókkal, az átlagfizetésekkel, a levegőszennyezettséggel vagy a súlyponti kórházak órában mért távolságával lehet leírni, hanem a tömegközlekedéssel. "Vidéken" egyszerűen lehetetlen közlekedni, ha véletlenül felénk kószál egy busz, akkor annak bizonyosan nincs csatlakozása a vonathoz, ha van csatlakozása, a vonat bizonyosan késik negyven percet és így tovább. Ne legyünk igazságtalanok, üdítő kivétel a MÁV elővárosi rendszerének néhány vonala, de hát a fővárostól rettenetes távolságra, húsz kilométerre fekvő, Isten háta mögötti Visegrádi-hegységben nem is érdemes ilyesmiről álmodni.

Simit és Sztambul

Valószínűleg minden kezdőapuka életében eljön az a pillanat, amikor óhatatlanul elkezdi számba venni, hogy mi is az, amit gyerekének feltétlenül meg akar mutatni a világból. Dolgok, amik nagy hatással voltak rá, amiket fontosnak tart, amik valamilyen módon személyiségének kitéphetetlen részét alkotják. Persze az okosabb apukák azon nyomban le is mondanak erről a nyomasztó mutogatási vágyról, hiszen pontosan tudják, hogy csak a csalódás érheti őket - ugyanis utóduk valószínűleg a legcsekélyebb érdeklődést sem tanúsítja majd a számukra oly lényeges dolgok iránt. Mindazonáltal jól esik eljátszani a gondolattal: mi lenne, ha a gyerek, ne adj'Isten, véletlenül, mégis... Mutogatni neki szép nagy hegyeket, sercegő bakelitről Chet Bakert hallgatni együtt, na persze, a sok szentimentális közhely, ahogy azt a WGAW-tag Móricka elképzeli egy apa-gyerek egymásra találásról szóló hollywoodi melodráma forgatókönyvében... Tehát a józan észt félretéve esetemben az első dolog, amit mindenképp megmutatnék az ifjú hommelette-nek, Isztambul lenne. Mindez arról jutott eszebe, hogy a Wizzair végre beteljesíti a magyarság évezredes álmát, és december 17-étől elindítja a Budapest-Isztambul fapados járatot. Patetikus víziómban apa és gyermeke együtt üldögél a Galata híd forgatagában, és idült áhítatban simitet majszol az Aranyszarv-öböl sokkoló panorámájában, amit a Süleymaniye káprázatos sziluettje zár le. Persze mindez jelen pillanatban megvalósíthatatlan, de a járatindulás örömére a kezdő apuka nagy nekibuzdulásában összeütött egy simitet.