Miután ifjú hommelette-ünk első péksüteménye oly frenetikus sikert aratott, a kezdő apuka vérszemet kapott, és elhatározta, hogy a drága utódot igyekszik kizárólag házi sütésű kenyérféléken tartani. Kipróbált jó pár péksütemény-variációt, de a legnagyobb ováció egyértelműen a grissinót fogadta.
A grissino ugyanis - többes száma a grissini, amely néven ismertebb - a tökéletes gyerekkaja. Mivel hosszú és vékony, a gyermek nagyon könnyen meg tudja ragadni (el se engedi soha többé, amíg tart), remekül tudja farigcsálni éppen-csak-kibújó fogaival, tök semleges ízű, tehát nem kell aggodnunk, hogy elrontjuk az ízl(el)ését, kitűnően tárolható, nagyszerűen adagolható és így tovább. Az első pksüteményes posztban a kiflicsücsök lényegi szerepéről értekeztem: nos, a grissini voltaképp nem más, mint a Nagy Végtelen Kiflicsücsök, amit a gyermek boldogan rágcsál az idők végezetéig. Hogy mennyire alapvető gyerekételről van szó, arról pompásan tanúskodik a születését övező legenda:
A sztori főhőse II. Viktor Amadé savoyai herceg, aki gyerekkorában igen beteges teremtmény volt. Már csecsemőkorától súlyos emésztési zavarokkal küzdött, míg végül 1675-ben (apja halálát követően ebben az évben lett savoyai uralkodó, mindössze 9 évesen) az udvari orvos, Baldo Pecchio rájött, hogy az ifjú hercegnek valami olyasmi a betegsége, amit manapság gasztro-enteritisznek neveznének. A doktor azt is felismerte, hogy az emésztési problémákat jórészt a korabeli, rosszul, félig megsütött kenyér okozza, amelyben nem pusztulnak el a különböző kórokozók. Ezért aztán az udvari pékkel együtt összehozott egy kenyérféleséget, ami rövid idő alatt garantáltan átsül és biztosan nem marad benne semmiféle organizmus. Ez a hosszú, vékony, szükség esetén kétszer sütött dolog volt a piemonti nyelvjárásban ghëssának nevezett dolog, azaz olaszul: grissino. Az ifjú herceg szinte kizárólag grissinit fogyasztva meggyógyult, így aztán semmi sem állta útját a dinasztiaalapításnak: I. Viktor Amadé néven szárd-piemonti király lett, a Savoya-dinasztia pedig később az egységes itáliai állam uralkodóit adta, egészen a királyság (és a II. világháború) végéig.
Még ha az anekdota nem is igaz, azért nagyon szép, hogy az egységes Olaszország végső soron a grissininek köszönheti a létét. És még szebb az a titokzatos összecsengés, hogy amit lakótársi közösségünk intuitíve "tökéletes gyerekkajának" gondolt, az valóban a tökéletes, hercegeket gyógyító gyerekkaja. Emellett felhasználása rendkívül sokoldalú, a gyereknek szánt minimálverziót ezerféleképp dobhatjuk fel: nagyszemű só, szezámmag, fokhagyma, snidling, amaránt, parmezán és még ki tudja, miféle csodák kerülhetnek rá, beletekerhetjük illatos és hajszálvékony pármai sonkába, mindenféle mártásokba tunkolhatjuk, és így tovább.
Egy derekas mennyiségő grissinihez a következőkre van szükség: fél kiló liszt, egy tasak (7 gramm) szárított élesztő, 40 gramm vaj, egy bögre langyos víz, némi só és sóhajnyi cukor: tulajsonképpen klasszikus kenyértészta készül. (Bizonyos puristák a vajat inkább olivaolajjal helyettesítik.)
Egy villával szépen, lazán és nagyon cool módon elkezdjük kevergetni a sós-cukros lisztet a vízben feloldott élesztővel és a vajjal.
Egy idő után elérkezünk arra a pontra, amikor ugye "a villa megáll a tésztában". Ekkor elérkezik az ideje az ingujj feltűrésének.
Ugyanis intenzív 10 perc áll előttünk: viharos tempójú dagasztás következik, amíg elő nem áll az emberiség kultúrtörténetének egyik legnagyobb csodája, a selymes, finom tapintású, nemes kenyértészta.
Ezt letakarva félrerakjuk egy órácskára, valami kellemes meleg helyre, mondjuk egy konvektortetőre, hogy az élesztő elvégezze nemes kötelességét.
A receptkönyvek ilyenkor azt az okos tanácsot adják, hogy addig hagyjuk kelni, amíg "jól láthatóan megduzzad". Ilyen esetekben jól jön a nagykijelzős fényképezőgép, hogy a kiinduló állapotot összevethessük a végeredménnyel.
Igen, tésztánk "jól láthatóan" megkelt. Nosza, ugorjunk neki még egyszer, finoman pofozzuk végig a konyhán, hogy a ragadós masszából ismét alakítható tömeget kapjunk. Ezután kisebb cafatkákat tépünk belőle...
...mondjuk ekkorkákat:
Ezeket aztán elkezdjük hengergetni a jól belisztezett konyhapulton,
amíg valami ehhez hasonló dolgot nem kapunk.
Ezen a ponton meg kell szakítanom az elbeszélést. Tudnunk kell ugyanis, hogy ez a hengergetős megoldás teljesen idegen az eredeti piemonti grissini készítési módjától. A vérprofi torinói pékek egész máshogy készítik a grissinit, elképesztő lazasággal és eleganciával, amint arról Mario Soldati egy 1957-es dokumentumfilm-sorozatának részlete tanúskodik. Ők nem hengergetnek, hanem kisebb darabokat vágnak a kinyújtott tésztából, és ördögi ügyességgel, a két végén megfogva húzzák akár másfélfélméteres hosszúságúra. Na, ez aztán tényleg a "végtelen kiflicsücsök"! Íme:
Mi persze nem vagyunk professzionalista torinói pékek, hanem csak amatőr budapesti kezdőapukák, ezért maradunk a rövidebb és szégyenszemre hengergetve készített grissininél.
Pár percet, de nem túl sok időt hagyunk a második kelésre. A végeredményt általában két részre osztom. Az egyik, a minimalista, csicsázás nélküli gyerekverzió rögvest megy a sütőbe, és amíg elkészül, nekilátok a felnőttadag díszítésének. Egy tojás felvert sárgája gondoskodik arról, hogy ínycsiklandó aranyszínben pompázzon a majdani végtermék.
Innentől tényleg csak a vállalkozókedv és a józan ész szab határt a lehetőségeknek. Ezúttal durva szemű tengeri só mellett döntöttem.
A sót...
...diszkréten szanaszét hajigáljuk a rudacskákon,
hogy valami ilyesfajta eredményt kapjunk.
Ezután mehet a 200 fokos sütőbe, kb. 15 percre. Nem érdemes tovább benntartani, mert nagyon megkeményedik, így viszont elérhetjük, hogy kívül izgalmasan ropogós, belül pedig elragadóan puha legyen. Emitt a felnőttverzió:
Az ifjú hommelette pedig kénytelen beérni ezzel a puritán választékkal:
A grissiniben az a jó, hogy marha egyszerű elkészíteni, egyszerre akár ipari mennyiséget is süthetünk, és mégis elég látványos a végtermék.
Nincs is fennköltebb dolog, mint a kertben gyermeket legeltető anyukát meglepni egy tál frissen sült, még hívogatóan meleg grissinivel, és persze a kis omlettkét is felzavarni a mélyalvásból az ő jussával.
A következmény: boldog és meghitt közös grissinizabálás a természet lágy ölén.
Ami pedig a főzőzenét illeti: grissinit nagyszerűen lehet készíteni valami gyorsabb Paolo Conte-számra - kézenfekvő a nagy öreg mester legnagyobb slágere, ez az utolérhetetlenül szépséges szving, aminek ritmusával (csak hogy most se maradjatok képzavar nélkül) régóta egyszerre dobban lakótársi közösségünk szíve.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése