Az első péksütemény

Bár ifjú hommelette-kénk első születésnapján még nagyon vigyáztunk, hogy búzaliszt nélküli tortát kapjon a drága gyermek, lassan-lassan elérkezettnek láttuk az időt, hogy utódunkat bevezessük a kenyerek/péksütemények varázslatos világába. Persze az fel sem merülhetett, hogy valami bóti rémséggel allergizáljuk omlettkénket (bár a lakásunktól harminckét méterre található Budapest egyik legjobb péksége, ott viszont valami sajátosan rusztikus felindulásból előszeretettel sütnek fogcsorbító dióhéj-darabkákat a kenyérbe), ezért a kezdő apuka vette magára a kenyérsütés nehéz keresztjét. A kísérlet várakozáson felüli eredményt hozott.

Először is az alapelveket kellett meghatározni. Valamilyen megmagyarázhatatlan oknál fogva mind drága lakótársamban, mind bennem erőteljesen él a vízió, hogy egy kisgyerek csakis kiflicsücsköt rágcsálva képzelhető el. A "kiflicsücsköt rágcsáló gyerek" ikonográfiai közhelye oly erős, hogy teljesen egyértelmű volt, hogy ifjú utódunk első péksüteménye csakiscsak kifli lehet. Ez egyébként teljesen logikus: formája emlékeztet az oly familiáris banánéra, könnyen meg tudja fogni, könnyen a szájába tudja venni, így aztán remekül tudja csócsálni, anélkül, hogy masszívan a hajába kenné, mint azt a banánnal oly gyakra megteszi.

Ezen kívül az is fontos volt, hogy olyan kiflit készítsünk, aminek nem túl vastag és kemény a héja, hogy a rendelkezésére álló 7,5 db foggal is elbánjon vele. Emellett az sem árt, ha a kifli rejt magában valami ismerős ízt, hogy ne érje a gyermeket sokkoló újdonságként a dolog. Minden gyermekkaják koronaékkövét, a sütőtököt túlságosan műfajidegennek ítéltem, ezért napokig túrtam a konyhában rendelkezésre álló szakácskönyvek garmadáját, míg sikerült rálelnem a tökéletes összetevőre - a túróra. Így aztán megszületett egy-éves-alig-múlt hommelette-ünk ideális kapudrogja: a túróskifli.

Kb 2 bögre, tehát olyan fél kiló liszt, egy kanál cukor, egy csipet só, egy zacskó (azaz 7 gramm) élesztőpor, egy csapott bögre (negyedkilónyi) finom, illatos tehéntúró, 40 gramm vaj és 2-3 deci víz. Izgalmas indítás.



Ez a kiindulópont már előrevetíti az egyik legmagasabb rendű emberi tevékenység, a kenyértészta-gyúrás nagyszerű mulatságát. Először is a sós-cukros-élesztős lisztet ízléses földrajzórai szemléltetőeszközé rendezzük: íme, kedves gyerekek, a vulkanizmus kialakulása.



Aztán egy kevés vízzel elindítjuk az élelmiszeripari szakszóval irreverzibilisnek nevezett folyamatot.



Egy villával szépen, ízlésesen és kulturáltan elkezdjük omlasztgatni a kráter falát. Ha túlságosan morzsalékossá válik az alapanyag, újabb vízadagokkal lazítjuk, és közben természetesen nem feledkezünk meg a vajdarabokról és a túróról.



Rendkívül élvezetes tevékenység ez, ráadásul azon kevés konyhatechnológiai eljárás közé tartozik, amelyek nem járnak fröcskölő zsiradékkal, forró edényekkel való bűvészkedéssel vagy éles késekkel történő hadonászással, ezért az ifjú hommelette is részt vehet benne. Nincs mókásabb, mint a hálás és figyelmes közönségnek fennhangon magyarázni, hogy mivel is foglalatoskodunk éppen:



A közönség szemmel láthatóan élvezi a produkciót.



Az intenzív, ritmikus, körkörös mozgás, illetve az viccesen sziszegő szavak, mint a "lissszt" (sőt: "bússszalissszt"), "élesssztő", "téssszta" teljesen elbűvölik a gyermekeket.



Elérkezik a pillanat, amikor tésztánk nagyjából összeáll, és ekkor jön el az a mozzanat, ami mindenfajta feminista-szüfrazsettista-genderista mozgalom örök kudarcaként, az idők kezdetétől az idők végezetéig megkülönbözteti egymástól a nőt és a férfit: a tésztagyúrás. Mert sajnálatos módon és a közhiedelemmel ellentétben a férfiak mindössze két dolgot tudnak jobban, mint az asszonyok. Nem a halászléfőzésről és a baseball-szabálykönyvről van szó, hanem a tökéletes kenyértészta előállításáról és az ingvasalásról, de ez utóbbi nem tartozik szorosan tárgyunkhoz.

A tésztagyúráshoz egyszerre van szükség állhatatosságra és dinamizmusra, intellektuális tartásra, robbanékonyságra és finomságra, következetességre, kreativitásra, némi bohémságra, eleganciára és nyers erőre. Tizenöt perc transzállapot, aminek a végére a durva és értelmetlen alapanyagokból előáll a csodás, ruganyos, selymes, homogén matéria. Ezt a földöntúli tizenöt percet semmi pénzért nem adnám oda valami nyomorult gépezetnek, hogy kenyeret dagasszon helyettem.



A végerdeményt ellenőrzésre átnyújtjuk az ifjú hommelette-nek, aki apjához hasonlóan kitörő örömmel fogadja a dolgot.



Ezek után némi pihenőre ítéljük tésztánkat. Letakarva, meleg helyre - hol lenne jobb dolga, mint a konvektoron, hogy az élesztőkultúra nekikezdjen nemes kötelességének...



...és egy bő félóra alatt megkelessze kenyerünket.



Ez az a pillanat, amikor a kezdő apuka minden egyes alkalommal biblikus hangulatba kerül. Halk áhítattal emeli ki a megkelt tésztát az edényből és boldog eufóriában lát neki a második gyúrásnak. Kétszer gyúrni, kétszer keleszteni, közben egy kicsit formálni és pofozgatni: minden blaszfémia nékül, minden egyes alkalommal Mózes első könyve jut az eszébe, ahol kétszer történik meg a genezis. Először maga a teremtés, aztán a formálás és elnevezés.

Hát igen, ebből az egynemű anyaggombócból van még mit formálni, úgyhogy előkerül a sodrófa (ha már biblikus a hangulat, nehéz szabadulni a tóratekercs-asszociációtól, hogy teljes legyen a vallási-ideológiai káosz).



Ilyen vidám háromszögeket szaggatunk-farigcsálunk a tésztából...



...amiket aztán ügyes mozdulattal feltekerünk és kötelező kifliformára hajlítunk.



Az adagból kb. 8 egység jön ki. Mivel nem bíztam abban, hogy omlettkénk egyértelműen a kiflit, illetve ugye a kiflicsücsköt preferálja, ezért került a tepsibe zsömle is.



Ezek után nincs más dolgunk, mint begyújtani a sütőt, bemelegedésig a tetején hagyni a tepsit, hogy tésztánk ismét megkeljen, aztán amikor a sütő 180 fokon dohog, áhítatos mozdulattal behelyezni, nagyjából 20 percre. Legyünk résen, mert könnyen odaég, ami megbocsáthatatlan lenne, hiszen mégiscsak elsőszülött gyermekünk elsősütött kenyeréről van szó. De ne bénítson meg minket a tét: ha mindent jól csinálunk, a jutalom nem marad el - ilyen szépséges, aranyló, duci péksütemények formájában érkezik:



Az illatok mindent elsöprőek, akárha egy Rimbaud-versből kacskaringóznának elő (óh, a kezdő apuka szimbolista szinesztéziái, leányom, egyszer majd Te is megérted e magasan szárnyaló képzavaros mondandót!), és néhány perc után megkezdődhet a Nagy Kísérlet. Amint a lenti képeken is látható, teljes sikerrel. Ifjú hommelette-ünk gondolkodás nélkül vetette rá magát az előtte pompázó kiflikre, amit aztán úgy kellett kirángatni a szájából, hogy mégse csapassa szét magát velük rögtön az első alkalommal.



Amint az ifjú utódot sikerült félrelökdösnünk frissen sütött mennyországa közeléből, apuka is megkóstolta a végterméket, és le kell szögeznie: az alapelvekből kiindulva elsőrangú eredményre jutott. A kifli üde volt, habkönnyű, vékony héja éppen csak roppanós, és az egészet sejtelmesen átjárta a túró íze, egyszóval tökéletes választásnak bizonyult omlettkénk liszttel való megismertetésére. Mivel a család(ok)ban sokadíziglen nem nagyon ismert a lisztérzékenység, ezért reménykedhetünk, hogy utódunkat sem sújtja ez az átok- a magam részéről azóta jelentős mennyiségű sütőipari terméket hoztam létre, bár nehezen bírom hommelette-ünk fogyasztási tempóját. De erről majd egy következő posztban.



Főzőzene pedig: hát, most sem tudok szellemesebbet kitalálni, mint a kenyérsütéshez állandóan berakott Bakermant, amit ennek a posztnak az alján lehet megtalálni.