Zen-babaista példabeszédek 04.

Ben-ce és Bel-la mesterek legújabb kalandja a megvilágosodás felé vezető ösvényen. Mivel az apró mester egyértelmű törekvéseket mutat a beszédre, itt az ideje egy kis nyelvfilozófiának.

Egy napon Ben-Ce és Bel-La szerepet cseréltek: ezúttal Ben-Ce volt a mester és Bel-La a tanítvány.
- Bár tüzet mondunk - mondta Ben-Ce mester -, mégse égetjük meg a szánkat.
Az alkalmi tanítvány, Bel-La tűzfoltja a száján csak úgy ragyogott a fényben.

További Zen-babaista példabeszédek emitt.

A Google-bigyók hálójában

Harmadik heti bababigyó-körképünkön nem a gyerekbiznisz kézzelfogható tárgyairól értekezünk. Sokkal inkább egy első pillantásra nem olyan riasztó, de alaposabban megszemlélve egészen hátborzongató jelenségen: egészen pontosan azon, hogy hogyan válik az ifjú hommelette élete, születésének pillanatától fogva teljes mértékig transzparenssé egy pár jól kitalált internetes gadgetnek köszönhetően. A tech-undorban szenvedők, az Orwell-mániások, a társadalmi disztópiáktól rettegők és az összeesküvés-elméletek rabjai ne is lapozzanak tovább: kissé száraz elméleti fejtegetés következik utódunkról, a klasszikus guglibabáról, akinek - felelőtlen szülei jóvoltából - néhány rafinált online kütyü segítségével élete minden mozzanatát követi a nagy testvér.

A sztori - mint minden történet - jóval túlmutat a kis omlettke születésén, valamikorra az elmúlt évezred homályba vesző végére, amikor a kezdő apuka (aki akkor még csak kezdő rovatvezető volt egy nagy példányszámú hetilapnál) baráti tanácsra odahagyta a rettenetes Altavista nevű keresőprogramot, és átváltott egy aránylag ismeretlen, de megdöbbentően hatékony keresőre. Jó hülye neve volt, a kezdő apuka csak jóval később tudta meg, hogy - kis csúsztatással - a 10 századik hatványát, egy "elképzelhetetetlenül" nagy számot (de nem a végtelent) jelenti.

Aztán a Google - merthogy erről van szó - egyre hatékonyabb lett, sokkal jobban használható, mint modjuk a Yahoo iszonyú nehézkes és rosszul indexelt "linktára" (emlékszik még erre valaki? Vagy, hogy magyar vonatkozású oldal is legyen, erre?). A munkához nélkülözhetetlenné vált, aztán szép lassan a hobbikhoz és a magánélethez is. A kezdő hobbiszakács itt kezdett recepteket bányászni. A kezdő hibiszkusz-fan itt kezdett hasonszőrű rajongókat felkutatni. A kezdő hegymászó itt turkált túraleírások után.

A következő lépcső az ingyenes levelezőrendszerek elterjedése volt. A betárcsázós modemek világában létfontosságú volt egy gyors és megbízható email-szolgáltató, és aki csak egyszer próbálta mondjuk a Freemailt, annak igen gyorsan elment tőle a kedve. Aztán kiderült, hogy a Google-nek van egy levelezőrendszere, 1 gigabyte tárhellyel (az átlagos tárhelyméret ekkoriban 20 mega körül mozgott), hiperegyszerű, de nagyon kitalált kezelőfelülettel, és egy olyan trükkel, amivel még nem is nagyon tudtunk mit kezdeni: a leveleket tagekkel lehet ellátni, ez segíti a rendszerezést. A jó öreg Windowsos foldervilág után meglehetős meglepetés volt az a taxonómiai szabadság, amit a Gmail adott. (Mellesleg: a Hotmail, a Yahoo és hasonlók technicista nyelvezete mellett felüdülés volt egy olyan levelezőrendszert használni, ami egy kiadós spamszűrés után után ilyesmiket írt ki: "Hoooray! No more spam here!" Egy hátránya persze volt a dolognak: a rendszer ingyenes volt ugyan, de zárt, azaz csak meghívóval lehetett hozzájutni. Nem nagyon volt akkoriban olyan ismerősöm, aki ne kínált volna változatos szexuális szolgáltatásokat egy Gmail-meghívóért.

Közben kirobbant a "web 2.0", virágba borultak a blogok, az alternatív és szakosodott közösségi hírforrások, és mindenekelőtt a kezdő apuka számára a legfontosabb: az RSS. A szakblogokból érkező mérhetetlen mennyiségű anyagot ugyanis egyszerűen lehetetlen volt már kezelni a blogok "a legfrissebb a legfontosabb" információs logikája miatt. Apuka örömmel vette hát, hogy a kedves Google bácsi adott neki egy remek RSS-olvasót. A talált írásokat és oldalakat örömmel mentette el egy jól kezelhető saját könyvtárba, mindenféle remek jegyzetekkel ellátva. A Google testvértől kapott ehhez egy nagyszerű könyvjelzőrendszert. A szolgáltatásokkal járó folytonos ki-be jelentkezés egyre jobban idegesítette, nosza, felpakolta Firefoxára a Google Toolbart, ami iszonyúan megkönnyítette a böngésző használatot. Mivel a kezdő apuka boldogult ifjúkorában földrajz-mániás volt, még kísérleti stádiumban lehúzta gépére a Google Earthöt, ami addig elképzelhetetlenül csodálatos varázsvilágot nyitott meg számára. Mivel a kezdő apuka imád fényképezni és ezeket a képeket meg is szeretné osztani a rajtuk szereplőkkel, belekóstolt a Picasa rejtelmeibe. Mivel a kezdő apuka a fényképezés mellett imád utazni és túrázni is, lelkes felhasználójává vált a Panoramiónak, ennek a jól kitalált Google-mashupnak, aminek segítségével földrajzi helyekhez lehet rendelni és megosztani a képeket. Aztán hipp-hopp, mire észbekapott, Google tábornok felvásárolta a Panoramiót. Apuka néha videózik is. Fel is töltött egy-két kezdetleges műalkotást aYouTube-ra - és láss csodát, mire észbe kapott, Google ellentengernagy felvásárolta a YouTube-ot is.

Folytathatnám a sort a végtelenségig, mert még ezernyi Google-kütyüt használok a Desktoptól a Calendarig és Docsig. Fontos megjegyezni a legszembetűnőbbet: bármelyik alkalmazás helyett választhattam volna másikat, ami majdnem vagy legalább ilyen jó és nem a Google-tól származik. Két dolog miatt nem tettem: 1) sznobéria: a Gugli tök menő, modern, innovatív, szimpatikus; 2) kényelem: az egymással együttműködő alkalmazások hihetetlenül megkönnyítik az online életet, felgyorsítják a munkát, kiegyensúlyozottabbá teszik a magánéletet.

Hozzáteszem, igazából mindegy, hogy a Picasa helyett mondjuk a Flickr-t választom-e. Akkor Gugli kapitány helyett Jahú parancsnok karjaiba dőlők.

E hosszú előzetes csak azért kellett, hogy egyrészt nagyon alapszintű bevezetést nyújtson a Google hosszú távú, nem mellékesen zseniális stratégiájába. Nem gyorsan akart félkész szolgáltatásokkal gyorsan hűtlenné váló felhasználókat szerezni, hanem szép lassan (bár így is elképesztő tempóban) hálózta be áldozatait, akik ráadásul boldogan hajtották igába fejüket. Másrészt felvillant valamit abból az elképesztő mértékű függésből, amibe a kezdő apukához hasonló hülyéket taszította.

Amikor drága lakótársam terhes lett a majdani omlettkével, a kezdő apuka előrántott egy alternatív "Google-felhasználót", a lakótársat. Erre azért volt szükség, mert a meglévő fiókba már így is elképesztő, már-már kezelhetetlen mennyiségű információ dőlt be. Úgyhogy jelenleg apuka napközben végzi a dolgát a régivel, éjjelente pedig, mikor a család nyugovóra tér, identitást vált (persze szigorúan online felhasználói értelemben), kibújik nappali szórakoztatóipari marketing-pimp jelmezéből és lakótársként írja blogját (ez is Google-gadget, hát persze!), kutakodik pediátriai cikkek után a Google Scholarban, töltögeti a gyerekportrékat a Picasára, olvasgatja a nevelési témájú apa- és anyablogokat a Readerben, menti el a könyvjelzőket a Bookmarksban, írogatja hommelette-tematikájú jegyzeteit a Docsban, és közben, szinte anélkül, hogy észrevenné, e varázslatos kütyükön keresztül szép lassan átnyújtja gyermekének szinte teljes identitását egy bazi nagy amerikai szerverparknak. És ami a legsúlyosabb: ezt az identitást szinte nem védi semmi egy párkarakteres jelszón kívül.

Mert ha két közepes tehetségű matematikus aránylag könnyedén előállít egy függvényt, melynek algoritmusa meglehetős pontossággal szűri ki a releváns információt az internetet borító végtelen szemétből (mellesleg odáig jut, hogy lényegében saját műholdat, műholdakat lő fel, amik 25 centis felbontással fotózzák Földünk minden egyes pontját), akkor mi akadályozza meg őket, hogy kicsit nagyobb erőfeszítéssel az általad önként - és szinte öntudatlanul - rendelkezésükre bocsájtott adatokból egy hasonló algoritmus segítségével ne bányásszák ki a rád (vagy gyermekedre) jellemzőket? A kérdés persze a legkevésbé sem költői. Nagyon vicces - ugyanakkor mégiscsak borzongató - azt nézni, hogy a főleg fotós-főzős-hegymászós-onlinemarketinges hírlevelekkel telitömött egyik Gmail-fiókom oldalsávjában ott sorakoznak a használt Pentaxokat, "exkluzív" túlélőtúrákat és rafinált konyhai eszközöket hirdető adek, míg a másikban, a gyerekesben zuhognak a pelenkázótáskás, biotápszeres és babakocsi-kiegészítős hirdetések.

A riasztó folyamat körülbelül három hete, a Picasa 3.0 megjelenésével érte el eddigi csúcspontját, és gondolkodtatta el a kezdő apukát, hogy hova is juttatta gyermekét. Az ebbe belepakolt arcfelismerő feature ugyanis, ráeresztve a neten virító kb. 1500 lakótárs-képre megdöbbentő eredményeket produkált. Hihetetlen pontossággal szűrte ki a különböző képeken, különböző megvilágításban, szögben, felbontásban látható ugyanazon személyeket, köztük természetesen a mi kis hommelette-kénket is. Ráadásul úgy tűnik, az arcfelismerő gadget tanul - azaz minél gyakrabban fordul elő valaki a képeken, annál egyértelműbben ismeri fel és azonosítja.

Nézzük tehát, mit tud vagy tételez fel logikusan Google Testvér a mi kis omlettkénkről. "Tudja", hogy melyek azok a fényképek, amin szerepel. "Tudja" hogy néz ki, nagyjából "sejti", mikor született, a Google Scholar nyilvánvalóan archivált keresései, az ezekkel a felhasználónév alapján összeköthető Gmail-levelezés és Bookmark-csillagozás, illetve e blog bejegyzései alapján joggal "tételezheti fel", hogy kopoltyúív-fejlődési rendellenessége van, és egy időben anyjának problémás terhességi AFP-laborleletei voltak. A Panoramióra és a Picasára feltöltött képek geotagjai alapján meglehetős pontossággal "rekonstruálhatja", hogy utódunk merre járt életének tíz hónapja alatt. A Google Mapsből "kitalálhatja", hogy hol szeret kirándulni, mely játszóterekre jár és szülei hova szándékoznak bölcsődébe adni. Apuka könyvjelzői és hírlevél-feliratkozásai alapján igencsak pontos "képet alkothat" szüleinek ízléséről és preferenciáiról.

Félreérteés ne essék, nem akarok én itt panaszkodni, hogy a gonosz Guglibácsi minden lépésünket látja, és amolyan posztmodern krizeológusként azon siránkozni, hogyan szublimálódik a személyiség a virtuális információs hálót kezükben tartó netokraták ellenőrző tekintetébe. Ez az egész bejegyzés inkább apuka önébresztése: hogyan válhat néhány, első pillantásra az életet megkönnyítő, ártatlannak tűnő gadget a hosszú távú önkéntes elköteleződés eszközévé.

Drága omlettkénk kétségkívül Gugli-baba. Majd egy másik posztban megpróbálok utánajárni, hogy egy ilyen apa-, anya-, szülőblog mennyiben sérti a gyermek személyiségi jogait (ezügyben konzultáltam már egy-két jogásszal, akik teljesen hülyének néztek, pedig tök komolyan gondoltam a kérdést). Most elég csak a figyelmeztetés: saját keserű tapasztalatból mondom, hogy netfüggő apukáknak érdemes csínján bánni az ilyesfajta gadgetekkel. Persze, jó dolog megosztani a gyerekgondozási és -nevelési tapasztalatokat, jó dolog a szülőknek és barátoknak küldözgetni a netes fényképalbumok linkjeit, jó dolog látni, hogy más kezdő szülő is éppoly béna, mint mi, jó dolog pillanatok alatt megtalálni az obskurus fejlődéslélektani tanulmányokat, de azt is jó tudni, hogy "valaki" figyel - még ha ez a "valaki" nem feltétlenül egy pedofil kukkoló, hanem egy szabatosan megírt algoritmus. Lehet, hogy Thoreau-nak van igaza: be az erdőbe, el a világ szeme elől - persze a Walden megírásának idejében még nem volt Google által szponzorált GeoEye.

Siralmas

Az elmúlt hét a családi epidémia jegyében telt az újlaki haciendán. Bár a "Ki viseli az influenzás tüneteket a legszánalmasabban?"-háziversenyt egyértelműen apuka nyerte (orrhosszal, hehe, ha valaki érti e végtelenül szellemes cyranói öniróniát), a lényeg mégiscsak az ifjú hommelette lakótársi mércével mérve drámai hosszúságúra nyúló betegsége volt. Egy hét szörcsögés, nyűglődés, gyógyszeres kezelés, ápolás és lábadozás, jelentős mennyiségű gyógyászati tapasztalattal. Mindez lapozás után.

Tulajdonképpen nem nagyon van okunk panaszra, hiszen mégiscsak egy makkegészséges utóddal áldott meg minket a sors (leszámítva persze az itt taglalt fejlődési rendellenességet). Eddigi betegségei inkább csak arra voltak jók, hogy lakótársi kettősünk átessen a tűzkeresztségen, és elsajátítson néhány mesterfogást arra az esetre, ha valóban komolyra fordulna a helyzet. Immár mindketten készségszinten kezeljük az orrszívót, professzionálisan zsonglőrködünk a Nurofenes fecskendővel, végbélben végzett lázmérés során mozdulatlanul tartott gyermek szórakoztatásában pedig verhetetlenek vagyunk. Most nem is ezekről lesz szó, hiszen e nagyszerű tevékenységeket részletesen taglaltam egy korábbi posztban.

Az elmúlt héten a helyzet, ha igazán komolyra nem is fordult, de mindenképpen fokozódott. Az ifjú hommelette rejtélyes eredetű orrfolyással indított, ami éjszakánként hiénaszerű, ugatós köhögéssé, nappali hőemelkedéssé fokozódott, majd általános bágyadtságba csapott át, végül, a hét második felében lényegében elviselhetetlen nyűgősséggé fajult. A klasszikus nátha-tünetekhez rettenetes kiütések társultak, utódunk ülepe a vérzésig kisebesedett, végtelenül szemtelen képe pedig kéthónapos kori smirgliszerű tejkiütéseit idézte. Mindent összevetve: végtelenül szánalomra méltó volt.



(Arra azért volt esze, hogy fotózás közben együttérzésünkre apellálva mutasson takonypócságtól kisebesedett orrcimpájára.)

Nem véletlenül használom a takonypócság kifejezést. Ugyanis - amennyire kezdőapukai tapasztalataimból leszűrhetem - a fent leírt tünetegyüttesnek nem létezik egzaktabb összefoglaló elnevezése. Ugyanis az egyik legfontosabb tanulság, amit tízhónapos aktív szülői tevékenységünk során levontunk, hogy hiába visszük akár naponta orvoshoz az egyszülöttet, értelmes választ nem kapunk a kérdéseinkre.

Lehetséges, hogy a tudatlan laikusok naivitása azt gondolni, hogy ha egy betegséget megnevezünk, akkor már félig le is győztük. Hiába, a kezdő apuka puha tudományokon nevelkedett bölcsész, aki egy időben nem átallott belekontárkodni a nyelvészet és az ismeretelmélet rejtelmeibe. És arrafelé, az egyetlen zűrös Feyerabenden kívül valahogy mindenki azt mondja, hogy a megnevezésnek hatalma van, a világ feletti uralom kifejezésére szolgál. Persze előfordulhat, hogy a magyar orvosi egyetemen rendkívül progresszív módon már anarchista ismeretelméletet oktatnak, és ennek köszönhető, hogy az elmúlt tíz hónap során lényegében egyetlen orvostól sem hallottunk olyasmit, hogy ennek a gyereknek, ezen tünetek alapján ez és ez a baja. Én a magam részéről akkor adtam fel a reményt, hogy bármiféle konkrétumot megtudok, amikor egy félórás orvoslátogatás során elkövettem azt a hibát, hogy megpróbáltam nyílt színvallásra kényszeríteni a doktornőt. "A nyálkahártya vírusos irritációja"- volt a következetes válasz, amellyel - hozzáteszem, zseniális taktikával - minduntalan kisiklott kérdéseim elől. A nyálkahártyáé, még jó, ezt a vak is látja egy taknyos kölykön. Hogy vírusos, ez színtiszta bullshit volt, ennek megállapításához laborra lett volna szükség. Irritáció, még jó, hogy az, ha nem az lenne, nem mennénk orvoshoz. Úgyhogy hamarjában levontam a megfelelő következtetéseket:

1) a gyerekorvosoknak általában fogalmuk sincs, milyen betegséggel küzd a gyerek (helyzetük kissé hasonlít az állatorvosokéra: ha a páciens megmondaná, mi a baja, akkor nyilvánvalóan tudnák, de így...). Ezért aztán elsősorban a tünetekre koncentrálnak, és azokat próbálják kezelni. Persze van nekik holisztikus gyógyszerük, nevezetesen az antibiotikumok garmadája, de sajnos a korszellem nem teszi lehetővé, hogy egy csecsemőt ilyesmikkel tömjünk, főleg ha már megállapítottuk, hogy vírusos megbetegedésről van szó;

2) a gyerekorvosok pontosan tudják, hogy mi a gyerek baja, de az egyetemi orvosetika-órákon beléjük verték, hogy semmilyen körülmények között ne közöljék a szülővel. Egyrészt ugye fennáll a félrediagnosztizálás lehetősége, ami komoly perekhez vezethetne ("de hát a doktor úr azt mondta, hogy náthás, közben koponyatörése van"), másrészt ha megnevezik a betegséget, akkor felelőtlenül esélyt adnak a szülőnek, hogy esetleg utánanézzen a lehetséges gyógymódoknak.

Úgyhogy marad a tünetek leírása, amiket a szülő egyébként is lát (na jó, elismerem, a fonendoszkóp némi helyzeti előnyhöz juttatja az orvost), illetve a gyógyszerismereti többlet, amit csak az orvos szerezhet meg, hiszen őt látogatják a behízelgő modorú brendmenedzserek. A végeredmény: egy nagy csokor recept, külön-külön mindegyik valami tünetre, a taknyolástól a lázon át a kiütésig, a betegséget magát meg majd csak legyőzi az apró páciens.

A kezdő apukának meg anyukának ottmarad egy teljesen deprimált utód, aki a nyolc különböző gyógyszer mindegyikének beadásakor hisztérikus rohamban tör ki (egyedüli kivétel természetesen a Nurofen - ennél az ifjú hommelette a függésnek már oly fokára jutott, hogy súlyos junkie-ként lényegében magának adja be), és a közbülső időszakokban idegőrlő módon siránkozik. Egész nap bágyadt, de aludni nem akar. Egész nap éhes, de enni nem akar. Folyton szomjas, de egy kortyot sem fogad el. Persze, a szülői szeretet végtelen, de amikor a kezdő apuka gyulladástól feszülő torokkal, szétrobbanni készülő homlokkal, parázsló szemgolyókkal próbálja lefogni takonytól csúszós, fickándozó és vörös fejjel üvöltő elsőszülöttjét, hogy a hasonló állapotban lévő kezdő anyuka kiporszívózhassa az orrát, akkor bizony úgy érzi, hogy e nagy, már-már vallásos szeretetnek is vannak határai. És amikor a rítus végén - perverz mozzanat - tettetett jópofasággal bátorítón megtapsolják gyermeküket, hogy milyen hősiesen viselte a kínzatást, ő meg büszke örömmel vigyorog át a könnyein... Na, akkor apuka azon kapja magát, hogy arra gondol, hogy nehogy ezt is elrontsák, és a gyerek a végén még mazochista módon élvezze a fájdalmat - na, ez már tényleg a vég.