Une saison en enfer

"Határozottan kívül vagyunk a világon. (...) Esték, reggelek, éjszakák, nappalok... Fáradt vagyok."
"Furcsa egy házaspár!"
Arthur Rimbaud
Kardos László fordítása

Ha azt kérdezné valaki, hogy mi volt az elmúlt évben az egyetlen vágyam (mármint azon kívül, hogy a legifjabb hommelette egészséges legyen, de az alapvetően nem vágyam volt, hanem a bőröm alatt lüktető, minden éber és kába pillanatommal együtt élő szervem), elsőre bizonyosan azt válaszolnám, hogy az alvás. Egy jóízű, nyugodt, hipermély alvás, aminek én határozom meg az elejét és a végét, és nem koszorúzza gyomorgörcs, gyereksírás, aggodalom, fáradtság és ébresztőóra. Aztán másodszorra azt válaszolnám, hogy végre kiírni magamból ezt az egész nyomorú évet, amiben a szülői aggódás minden bugyrát végig hullámvasutaztuk, és amiben - a Párkapcsolatban Élő Pszichopaták Kézikönyve szerint - feneketlen frusztrációnkban jobb híján az én drága lakótársammal haraptuk át egymás torkát nap-mint-nap. Panaszposzt lesz ez, aki nem bírja a nyafogást, jobb, ha bele sem kezd.

Újra a Bükkről és a nevelésről

Tulajdonképpen szürreális, hogy amikor az előző poszt nagy nehezen eljutott az élesítési fázisba, addigra a bejegyzés egy részének tárgya már jó pár napja fekete hamuval vastagon borított, kiégett pusztaság volt. Alig tíz nappal azután, hogy oly vidám órákat töltöttük az ifjú hommelette-tel a Bükk-fennsíkon a szikrázó napsütésben, a szó szoros értelmében porig égett a Nagy-mező, nem mellékesen Magyarország egyik leginkább féltve őrzött természeti értéke. Valahogy így:

Újra a Bükkben

Vannak az életnek kitüntetett pillanatai, mondjuk mikor az ember véraláfutásos ronggyá szorongatott, sajgó kezét masszírozgatja egy derekas szülőszobai szeánsz után, vagy mikor élő egyenesben látja Lionel Messit ötöt Nintendózni egy európai élcsapat ellen. És ilyen kitüntetett pillanat, amikor hóna alá csapja az elsőszülöttet, magához vesz némi elemózsiát meg a fényképezőgépet, és három napra eltűnik valami magyarországi középhegységben, ahol alacsony a zajszennyezés és az éjszakai hőmérséklet, viszont magasak a fák és az adrenalinszint. Pár hónapja a Bükkbe vezérelt minket a jósorsunk, azóta mást sem hallgatok az ifjú hommelette-től, hogy "mikor megyünk már Répáshutára?", úgyhogy, gondolta magában a kezdő apuka, bár a világ elég nagy és érdekes ahhoz, hogy soha ne térjünk vissza ugyanoda, mi lenne, ha mégiscsak visszamennénk? Soha rosszabb kompromisszumot.

A "nagy mesék" korszaka

Nem azért, mert a Mesélj mindennap! kampány éve van - szeretjük magunkat azon szülők csoportjához tartozónak tudni, akik egyébként is, mindenfajta kampány nélkül is sokat és állhatatosan mesélnek a gyereküknek. A kezdő apuka nagy szívfájdalma eddig leginkább az volt, hogy nem mesélhetett olyat, amilyet ő akart. Folyton csak Babócáék hiperfárasztó "kalandjai", vagy Boribon unalomig ismert és ismételt, nem túlságosan magával ragadó sztorijai - már-már azt hittem, hogy elsőszülött hommelette-ünk végleg úgy marad, beletespedve a kétéveseknek szóló bugyutamesék korszakába. Aztán egyetlen szempillantás alatt minden megváltozott...

Zen-babaista példabeszédek 11.

Jó, tudom, a következő példabeszéd amolyan nyugatias csúsztatás, hiszen a jin és a jang inkább taoista terminológia, de példabeszéd ezzel a csúsztatással együtt megvilágító erejű. Különösen azok ismerhetnek rá mély, elemi, természetitörvény-szerű igazságára, akiknek frissen óvodába került gyermekük először érkezik haza új, szüleitől sosem hallott, furcsa szavakkal megrakodva.

Második havi összefoglaló

Igen, számunkra is hihetetlen, de előjött a második havi összefoglaló ideje, ami voltaképp az első havi összefoglaló, hiszen a legifjabb hommelette pontosan egyhónapos korában szabadult ki a legkülönbözőbb egészségügyi intézmények karmai közül. Sokat gondolkodtam azon, hogy megküldjem-e ezt a posztot képekkel, végül is úgy döntöttem, hogy igen. Vitatható döntés, nem kizárt, hogy lakótársam tiltakozására hamarosan le is kerülnek, mert végül is erős érvek szólnak amellett, hogy nem pakolunk beteg gyerekeket nyilvános blogra, de azt hiszem, néhány fénykép nélkül nem igazán érthető, mi is történt, történik másodszülöttünkkel. Most szólok, kemény fotók is vannak köztük, aki nem bírja az ilyesmit, ne is lapozzon, vagy pörgessen rögtön a végére, ott már igazi, felszabadult, happy end-es, gusztustalanul túlexponált Anne Geddes-i giccsparádé várja.

Mesélj mindennap!

Szeptember 30., mint az remélem köztudott, Benedek Elek születésnapja, egyben a magyar népmese napja is. Mondjuk a kezdő apukát csak az ifjú hommelette megszületése óta érdeklik az ilyen jeles napok (hogy miért, arra ez a szösszenet ad kielégítő választ), az előtt kizárólag csak június 16. érdekelte, na nem annyira Nagy Imre újratemetése, sokkal inkább a Bloomsday miatt. Hogy ez mennyire így van, arra szegény lakótársam a tanú, ezernyi elfelejtett, meg nem ünnepelt születés- és névnappal a háta mögött. Most is csupán azért hozom elő a dolgot, mert múlt pénteken indult az egyik legértelmesebb magyarországi szakmai szerveződés, a Médiaunió aktuális kampánya, ami a mesélés fontosságára igyekszik felhívni a figyelmet.

Kezdőapa a Pagonyon

Hónapokkal ezelőtt megtisztelő felkérés érkezett a város legjobb és immár bizony legpatinásabb gyerek-könyvesboltjának honlapjától, hogy írnék valami kis semmi kis valamit, ami rendszeres, apás, kulturális és érdekes. Jó mesteremberként persze tudtam, hogy a négyből maximum kettőt vagyok képes teljesíteni, ennek ellenére meglepetéssel és örömmel mondtam azonnali igent. Aztán persze a legifjabb hommelette kalandozásai az egészségügyben alaposan áthúzták számításaimat, úgyhogy hónapokig döglődött a projekt. Ám most végre elérkezett az ideje, hogy ígéretemhez híven a négyből legalább kettőt teljesítsek, így aztán nem kis büszkeséggel jelentem be kezdőapai-lakótársi sorozatomat a Pagony blogján. Feneketlen hübriszemben azt gondoltam, hogy képes vagyok lemezajánlókat írni, de mivel civil, nem-kezdőapai életem jókora része azzal telik, hogy sajtóanyagnak álcázott szégyentelen hozsannákat írok arra hol érdemes, hol érdemtelen zenekarokról, úgy gondoltam, hogy kicsit fordítok a dolgon. Bevallom, semmi köze ahhoz, hogy ma van a magyar népmese napja, holnap meg a zene világnapja, de amolyan Ezeregyéjszakás, meta-mesekeretbe ágyazott mesefolyam indul, Lemezmesék címmel, ami - könnyű kitalálni - gyereklemezekről szól, de nem úgy. Az első bejegyzés lapozás után olvasható.
Több itt »

(Arra még nem jöttem rá, hogy RSS-be hogyan lehet becsatornázni, de ettől függetlenül érdemes feliratkozni a Pagony gyűjtő RSS-ére, megéri. [Itt van például a neten elérhető legjobb Tamkó Sirató-tanulmány, direkt nem linkelem, keressétek meg!] Itt majd úgyis jelzem, ha felkerült egy-egy újabb szöveg, azaz: mese.)

Bükk - mert megérdemeltük

El kell mondjam, a legifjabb hommelette megszületése óta eltelt két hónap (a korábbi posztokban taglalt, és legszívesebben örökre elfelejtendő események miatt) annyira húzós volt, hogy régi szokásunkkal ellentétben lényegében egyetlen másodpercünk sem volt egyik lábunkat a másik után tenni valami barátságos erdei ösvényen. Persze igazából nem is akartunk kirándulni: a nyár, a kezdő apuka esküdt ellensége alapjaiban teszi lehetetlenné a túrázást kétezer méteres tengerszint feletti magasság alatt. Mindehhez hozzájött a budai hegyeket elözönlő darázstömeg, úgyhogy a kezdő apuka meg az ifjú hommelette tűkön ülve várták a kánikula múltát, meg azt a néhány napnyi, szusszanásnyi csecsemőgondozási szünetet, amikor a drága lakótárs a másodszülöttel felszerelkezve édesanyjához menekül. És amikor eljött a pillanat, gyorsan feltrombitáltak egy hasonló cipőben járó kezdőapukát, szintén négy év körüli elsőszülöttjével, és csapot-papot, anyát-öcsit hátrahagyva irány a Bükk - mert már igazán megérdemeltük.

Fotogrammatika

Íme, hamarosan négyéves elsőszülöttünk egyik első komolyan vehető művészeti alkotása, ami végre nem zsiráf, katica vagy cica. Apai büszkélkedéssel egybekötött programajánló következik.

We call it Le Big Mac

Szomorú, de az utóbbi időben annyira nem volt alkalmam hosszasabban főzőcskézni, hogy szégyenszemre egy régebbi alkotást vagyok kénytelen előhalászni a tarsolyból. A talján konyha bűvöletében élő lakótársi közösségünk néhanapján súlyos gasztronómiai atavizmusba esik, különösen lakótársamon tör ki időnként az elemi vágy valami hamburger-típusú fenoménra. Ilyesmiből ehetőt azonban a Wendy's kivonulása, a rendszerváltás utáni Magyarország egyik legszomorúbb kudarctörténete óta nem nagyon lehet találni hazánkban (leszámítva persze a generációsfíling-mozgóképek nagy kedvencét, a Moszkva téri ratburgerest). "Ki, ha én nem?" - gondolta egy szép napon a kezdő apuka, és elhatározta, hogy hamburgerrel lepi meg szeretteit. Gyorsan végignézte a szakirodalmat, azaz a témába vágó Tarantino-filmeket, aztán nekikezdett. Pár óra múlva, izzadtan, csatakosan, nyakig majonézben, sistergő olajcseppektől égő kézfejjel arra a következtetésre jutott, hogy aki a hamburgert gyorséttermi kajának gondolja, az nyilvánvalóan súlyos realitásvesztésben szenved. Merthogy...

Őrizője atyámfiának?

Sejtettük mi, hogyne sejtettük volna, hogy a kétgyerekes életmód legsúlyosabb próbatétele - mármint az újdonságként jelentkező sztereó ricsaj, illetve az embertelenné feszített tempójú életritmus után - a testvérféltékenység lesz. Éppen ezért már időben, tehát szinte a fogantatás pillanatában igyekeztünk nekikezdeni a kezelésnek: három és fél év gyereknevelés a legkezdőbb apukát és anyukát is azzal a hamis illúzióval ajándékozza meg, hogy már nem is olyan kezdő, tehát intuícióit, ösztöneit, megérzéseit kiegészítve némi szakirodalom-tanulmányozással képes lesz kordában tartani az idősebb gyermek féltékenységét. Na persze.

Megint a Nemzeti Tanévnyitó

Hogy a kezdő apuka miért tér vissza évről-évre ehhez a nagyszerű eseményhez? Az ok aránylag egyszerű. Laikusként, szülőként, egykori pedagógia-előadások kifejezetten alkalmi látogatójaként nem igazán értek a közoktatáshoz, éppen csak annyira, hogy lássam, mennyire nem értek ehhez az elképesztően bonyolult témához. Ugyanakkor kezdő apuka lévén éjszakánként gyakran ébredek csatakosan arra, hogy álmomban egy irgalmatlan, vért és csonkolt emberi végtagokat okádó szörny vágtat felém, de főleg az ifjú hommelette felé, iszonyatos méretű táskát akaszt a hátára, éveken át naponta öt-hatszor negyvenöt percnyi egyhelyben ülésre kényszeríti, embertelen módszerekkel léket üt a koponyáján, és tudást tölt a fejébe. Ezt a kimérát általános iskolának hívják, és álmomban pár pillanat, a valóságban néhány röpke év múlva már ott is áll az ifjú (majd nem sokkal később a legifjabb) hommelette előtt.

Zen-babaista példabeszédek 10.

Ben-ce mester és Bel-la mester békében éldegéltek Uj-lak tartomány legszebb kolostorában. Egy nap azonban új szerzetes érkezett a kolostorba, Mar-ce mester, aki igen apró volt és igen hangosan tudott ordítani. Ben-ce mester azonnal pártfogásába vette, ami Bel-la mesternek nemigen tetszett.

Nüansz

- Nagyon szeretlek, ifjú Hommelette!
- Én is nagyon szeretlek papa, te vagy a legjobb barátom!
---
- Nagyon szeretlek, drága Lakótárs!
- Jó, akkor csinálj nekem egy kávét!

Világváros

Na, mi teszi Budapestet kozmopolita világvárossá? Elárulhatom: eddig semmi sem tette azzá. Sem a kontinens első kéregvasútja, sem a Cinetrip, sem a New York kávéház, sem a Szent István park és az azt övező vendéglátóipari egységek, sem a Culinaris, sem az artmozi hálózat, sem az A38, sem a dunai panoráma, sem a fürdőkultúra, sem a hihetetlen barlangok... mindezektől szeretett fővárosunk még egyszerű, hétköznapi porfészek maradna. Ám szeptember másodikától minden megváltozik. A Mamas & Papasról itten már értekeztem hosszasan, most örömmel tudatom, hogy hamarosan megnyílik az itteni lerakat, ami egy csapásra a világ legkomolyabb fővárosai közé emeli Budapestet. Nyilvánvalóan semmi sem kerül majd ötszámjegyű összegnél kevesebbe, de hát melyik az az elfajzott, gonosz szülő, aki nem vesz a gyerekének félméteres Millie nyulat, tizenvalahányezerért?

Mit vigyünk gyereknézőbe?

Nem azért írom ezt a posztot, mert éppen érintettek vagyunk, ó dehogy! Ez inkább afféle segítség gyermekteleneknek, akiket az a csapás ért, hogy baráti körükben frissen született csecsemő tűnt fel, és semmilyen módon nem képesek kimozogni a tisztelgő látogatást. Tudom én, hogy nincs kínosabb annál, mint kötelező audienciára menni egy savanyú anyatej- és pelenkaszagú lakásba, ahol le kell venni a cipőt, béna textilpapucsokban kell settenkedni, udvarias arckifejezéssel és gondosan megjátszott áhítattal szemlélni egy röfögve alvó, tejkiütéses kis görcsöt, akinek csomókban hullik a haja és folyton váladékos a szeme.

Első havi összefoglaló

Végre, végre, végre, végre! A kezdő apuka egyszerűen képtelen leküzdeni eufóriáját, hogy végre ismét havi összefoglalókat írhat. Mert bizony, most már elárulhatom, ez a legjobb az egészben: a gyerek nulladiktól tizenkettedig hónapjáig tartó időszak, amikor még nem annyira rettenetesen bonyolult, viszont állati érdekes, jól megfigyelhető, remekül dokumentálható és kiválóan elemezhető. Később aztán igazi ember lesz, kiszámíthatatlan, bonyolult, irracionális, hisztérikus, neurotikus, freudi, egyszóval mindaz, amivé neveljük. Na jó, ez így túlzás, de az biztos, hogy egy egészséges, átlagos gyermek egyéves kora után nagyjából ugyanolyan humanoid, mint akikkel nap-mint-nap talákozunk. Édes, kedves, aranyos, szeretjük, barátunk, szülei vagyunk, de az a mindennapi eufória, ami szinte minden napunkat betölti a gyermek első életévében, egy idő után sajnos kiveszik. Nem tudom, ki hogy van vele, lehet, hogy ez az egész a kezdő apuka perverz hülyesége, de életem legfárasztóbb, ugyanakkor legizgalmasabb és legfordulatosabb időszaka az ifjú hommelette első éve volt - és most, a legifjabb hommelette beüzemelésével ez az időszak látszik visszatérni.

Pasta pronto

Nohát, ebből a blogból már úgy kivesztek a receptek, hogy joggal támad mindenkiben az a benyomás, hogy lakótársi közösségünk tagjai bizony a fényevők népes táborát gyarapítják. Amellett, hogy ez az utóbbi időben részben így is van, legalábbis ami a kezdő apukát illeti, azért zajlott itt főzőcskézés, mégha meglehetősen sajátos irányt is vett gasztronómiai önképzésem. Mert egy ilyen, napi kétszeri kórházlátogatással, gyerekpesztrálással és mérhetetlenül fárasztó idegeskedés-aggódással terhelt időszak bizony nem a hosszas varázslatok árán létrehozott haute cuisine-ről szól: barokk burjánzás helyett konstruktivista minimalizmus, aminek legszebb megnyilvánulási formáját az olasz konyha adta az emberiségnek. A pasta prontót.

A történelemoktatás hasznáról és káráról

Nem, nem Nietzschéről lesz itten szó, meg hát nem is a történelemről, hanem inkább a történelem oktatásáról, pontosabban annak lehetetlenségéről, legalábbis négyévesek számára.

A PIC

Ha nagynéha viharos kreacionizmus kontra evolúció vitába bonyolódom - mert ilyesmi is meg szokott történni a kezdő apukával -, állandó és állati szellemes érvként azt szoktam felhozni az utóbbi mellett, hogy elképzelhetetlen, hogy egy értelmes tervező elkövesse azt a súlyos hibát, hogy nem applikál egy ON/OFF gombot valahová a gyerekek tarkójára. Kincstári poén, tudom, de csakis az evolúció vakvéletlenjeinek lehet betudni, hogy ilyen gomb nem létezik. Persze ez a gomb később visszafejlődhetne, mint a csecsemőmirigy, de körülbelül hatéves korig feltétlenül szükség lenne egy organikus eszközre, amivel legalább egy kis időre (mondjuk egy gyors mosogatás vagy néhány perc szundikálással összekötött újságolvasás erejéig) ki lehet kapcsolni a gyereket. De hát értelmes tervezettség nincs, ilyen gomb nem létezik, az emberi faj evolúciós zsákutcáját pedig mi sem jellemzi jobban, mint a nap huszonnégy órájában a legmagasabb fordulatszámon pörgő, szüleit folyamatosan szedáló, erodáló, frusztráló és öregítő, hiperaktív utód.

Intim

Különleges poszt ez, melyben olyasmit osztok meg, amit legközelebbi barátainknak vagy családtagjainknak sem szoktunk gyakran mutogatni: a mélyhűtőnk tartalmát.



Egy Sherlock Holmes már ennyiből részletesen feltérképezheti lakótársi közösségünk legjellemzőbb szokásait, mindenekelőtt azt, hogy a kezdő apuka laposüvegben tartja a Becherovkát, és hogy nagyon gyakran használjuk a fagyasztót, különben nem képződött volna az a reménytelenül vastag jégréteg a legfelső hűtőrácsra. Illetve, ami a legszomorúbb: a lefagyasztott anyatej-adagok immár végképp kiszorították a kezdő apuka féltve őrzött alapleveit a felső polcról. Azért eloszlatok egy félreértést: azok a kék zacskók jobboldalt nem vérdoppinghoz használt plazmát tartalmaznak, hanem a legifjabb hommelette számára idényben lefagyasztott, hozzátápláláshoz nagyszerűen használható meggyvelőt.

De ami a lényeg: vidáman kandikál ki a Mamas & Papas két macska-csúcsmodellje, köztük az ebben a posztban megénekelt Arlo. Mindez nem jelent mást, mint azt, hogy a legifjabb hommelette állapota rohamosan javul, azaz most már mindenféle értelmetlen, az otthonosság szánalmas illúzióját keltő plüss-izékkel lehet körberakni a gyermeket. A két kiválasztott, az intenzív osztály Farkas Bertalanja és Magyari Bélája pedig éppen nagyszabású, embert-plüssmacskát próbáló sterilizálási/atkátlanítási kiképzésen esik át a nagy bevetés előtt. És bár, mint a fentebb linkelt bejegyzésből kiderül, az újszülöttek egyáltalán nem tolerálják a Mamas & Papas-termékeket, azért ez utóbbiak még így, világűr-hőmérsékletűre hibernálva is barátságosabbak, mint a különböző csövek, szondák, vezetékek és pittyegő masinák.

Nyelvóra

Ahogy a legifjabb hommelette állapota - úgy tűnik - fokozatosan javul, egy elég feszült és feszes hét után elmondhatom, hogy ez az egy hét egyébként idilli lehetett volna, kettesben az ifjú hommelette-tel. Majd ha találok üres két órát, leírom, hogy milyen remekül, éretten és felnőttként viselkedett három és fél éves elsőszülöttünk, milyen végtelen türelemmel kezeli édesanyja hiányát, és milyen hősies erőfeszítéssel próbálja elnyomni még-nem-is-látott, számára csak fényképeken és szavainkban létező öccsére érzett féltékenységét. E hét alatt annyit beszélt, hogy estére már zsongott a fejem, és a legmodernebb csúcstechnológiával felszerelkezve sem voltam képes követni és rögzíteni szavait, de azért egy vicces gyűjtést közrebocsátok:

Intenzív

Régi mániám, hogy a kisgyerekes apák titkos társasága őriz valami különleges tudást, ami - ha egységes masszává nem is, de - egymást félszavakból értő, nagyjából azonos hullámhosszon mozgó csoporttá szervezi őket. Írtam erről korábban itt, ám akkor még nem sejtettem, amit most már tudok (mondjuk szívesen megspóroltam volna magamnak ezt a tapasztalatot): hogy még a Kisgyerekes Apukák Nagypáholyán belül is elkülönül egy élcsapat, a még titkosabb tudás őrzői - az Intezíves Apák. Na, ők az apák között a S.E.A.L., a tengerészgyalogos elitalakulat, a partraszállás első hulláma, a leggörögebb betűkből ősszeálló nevű egyetemi testvériség, a legnagyobb kelyheket emelgető szabadkőművesek.

Gyorshír

Na szóval, méhünk legfrisseb gyümölcse lepottyant, mint egy érett füge, hogy egy védjegyszerű képzavarral köszöntsem a kis jövevényt. Hogy lássátok, milyen hasznos tagjai vagyunk a társadalomnak, meg milyen csodálatos géneket örökítünk utódunkra, elárulom, hogy 10/10-es volt az apgarja, úgyhogy köszöntsétek korunk új Akhilleuszát. Persze az élet pont a sarkán találta el, úgyhogy rövid úton be is került az intenzívre. Én eddig azt hittem, hogy az "állapota stabil" kifejezést a Vészhelyzet forgatókönyvírói találták ki azokra az esetekre, amikor tovább kell lendíteni a reménytelenül elakadt forgatókönyvet, illetve amikor a 24-ből még nem akarják végleg kiírni a merényletek után kómába esett elnököket. Na mindegy, azért aggodalomra nincs ok, a helyzet nem drámai, a történtek általános, nyilvános blogban is közzétehető tanulsága az, hogy aki csak teheti, a II. Szülészeti és Nőgyógyászati Klinikán szüljön, mert a személyzet egyszerűen elképesztő. Egytől egyig mindenki magabiztos, profi és kedves, és ami a legfontosabb, maximálisan partnerként kezeli a kezdő anyukát és apukát, mindenről részletesen és lényegretörően informál, és ez önmagában hihetetlenül megnyugtató. Majd egyszer, ha az eufória elmúltával képes leszek két értelmes szót egymás mögé tenni, részletesen is megírom az esetet, most legyen elég annyi, hogy "a körülményekhez képest" mindenki remekül van, az ifjú hommelette meg a kezdő apuka az itthoni magányban várják az irdatlan komatálakkal érkező önkénteseket. A komatál összeállításánál ügyeljetek arra, hogy az ifjú hommelette nem szereti a paprikás krumplit, annál jobban a marhapörköltet. Meg még ha valaki beugrana az Ikeába egy gyerekkádért...

Hagyományos apaszerep

A legifjabb hommelette hamarosan bekövetkező érkezésének örömére ma pontosan azt tettem, amit tízből tíz kezdő apuka tenni szokott: összeszereltem a gyerekágyat. Nagyon, nagyon, nagyon jó volt.

Az ajtódíszről és az ostobaságról

A kezdő apukával néhanapján előfordul, hogy elhomályosodik a látása, minde vér az agyába tódul és vörös ködként ül elméjére. Nyirokcsomói izzadni kezdenek, keze ökölbe szorul, megszűnik az idő, és csak a toporzékoló, tehetetlen düh munkál benne, a kába stressz, amitől legszívesebben törni-zúzni támadna kedve. Bármily meglepő, ilyen állapotba nem akkor kerül, amikor mondjuk utódja, az ifjú hommelette az átlagosnál erőszakosabban próbál meg újabb és újabb nyalókákat és Pez-utántöltőket kicsikarni egy szupermarket-pénztárnál, irdatlan hisztériával és a környező javakorabeli hölgyek rosszalló pillantásaival kísérve. Ó, nem - ezeket a szituációkat már megtanultam Gandhi pacifizmusával és az Aquinói jáborságával kezelni. Ilyesfajta agresszív stresszhelyzet akkor tör rám, amikor az emberi ostobasággal találkozom, a maga egyetemességében. Bizonyára mindannyian ismerjük azt a jelenséget, amikor eszenciális butasággal találkoznuk: ahogy egy fekete lyuk irdatlan tömege megtöri a teret, úgy feslik fel a világ szövete, és a hasadékon át betüremkedik világunkba a rettenetes, mindent magába szívó ostobaság a maga pőre valójában. Igazán nem akarom túlságosan dramatizálni a dolgot ezekkel a monumentális képekkel, de pár napja pont beleszaladtam egy ilyenbe. És mivel a legifjabb hommelette remélhetőleg hamarosan bekövetkező születésénél fogva az én kedves lakótársammal meglehetősen érintettek vagyunk a témában, bizony az a vörös köd csak leszállt az elmémre. Nem kertelek: a babajelző ajtódíszről van szó.

Lesley Barnes

Amióta egyáltalán elkezdett érdekelni ez a gyerekesdi, azóta hangoztatom rendületlenül, minden lehetséges fórumon, hogy a túlzás nélkül zseniális glasgow-i zenekar, a Belle and Sebastian nélkül nem létezhetne modern gyerekpop. A B&S minden megmozdulásában, még legbonyolultabb számaiban és leginkább konceptuális lemezein is van valami elementárisan gyermeki báj, amit mi sem jelez jobban, mint az, hogy még a nevét is egy gyerekkönyvről, Cécile Aubry Belle és Sébastienjéről választotta. És bár a zenekarvezető, Stuart Murdoch korunk legbonyolultabb, vagy inkább legszubtilisebb popzenészeinek egyike, egyáltalán nem popzenészhez illő életrajzzal, meglehetősen bonyolult, áttételes szövegekkel, az ő finoman hangszerelt, remekül szerkesztett szerzeményei azok, amiket csont nélkül, bármikor megmutatok az ifjú hommelette-nek, arról nem is beszélve, hogy az ő nevéhez fűződik minden idők egyik legjobb angolszász gyerekpoplemeze, a Colours Are Brighter. Nade alapvetően nem is a Belle and Sebastiant akarom itt mennybe meneszteni, az együttes tulajdonképpen csak apropó egy reveláció megosztásához, ez pedig nem más, mint Lesley Barnes.

2.

Ahogy a - szép magyar szóval - gesztáció a vége felé közeledik, úgy hatalmasodik el a kezdő apukán a felismerés: hát igen, a második gyerek egészen más, mint az első. Azt hiszem, e mély értelmű bölcsesség némi kifejtésre szorul.

44:07. Nyelvóra

A mama álmos és lassú.
A papa gyors és igazi.