2012. április 3., kedd

Újra a Bükkben

Vannak az életnek kitüntetett pillanatai, mondjuk mikor az ember véraláfutásos ronggyá szorongatott, sajgó kezét masszírozgatja egy derekas szülőszobai szeánsz után, vagy mikor élő egyenesben látja Lionel Messit ötöt Nintendózni egy európai élcsapat ellen. És ilyen kitüntetett pillanat, amikor hóna alá csapja az elsőszülöttet, magához vesz némi elemózsiát meg a fényképezőgépet, és három napra eltűnik valami magyarországi középhegységben, ahol alacsony a zajszennyezés és az éjszakai hőmérséklet, viszont magasak a fák és az adrenalinszint. Pár hónapja a Bükkbe vezérelt minket a jósorsunk, azóta mást sem hallgatok az ifjú hommelette-től, hogy "mikor megyünk már Répáshutára?", úgyhogy, gondolta magában a kezdő apuka, bár a világ elég nagy és érdekes ahhoz, hogy soha ne térjünk vissza ugyanoda, mi lenne, ha mégiscsak visszamennénk? Soha rosszabb kompromisszumot.

Azért némi változtatás akadt, mert ugyan a résztvevők ugyanazok voltak, tehát egy baráti szinténkezdőapuka, elsőszülöttünkkel egyidős gyermekével, meg a helyszín is nagyjából, de ezúttal a Déli-Bükk legjobb helyét sikerült kipécéznünk: a Pénzpataki vadászházat, ami valóban varázslatos. Pont annyira van a műúttól, hogy ne verjük le egy családi egyterű alvázát, de épp annyira messze, hogy vadregényesnek érezzük. A déli fekvés jóvoltából barátságosan süti a Nap, az összes alkalmas falfelület irgalmatlan trófeákkal van borítva, a közös terekben kandalló (!), tévé (!!), bárpult (!!!), egyszóval rettenetesen pártállami az egész, az ember állandóan arra számít, hogy egy kapitális szarvasbika agancsai mögül maga Czinege Lajos bukkan elő, hogy ennen, sztálini módra különös anyagból gyúrt nyelvével nyalogassa le valamely szexisebb színésznő testéről a csokoládét.



Na de a kádári árnyaktól eltekintve Pénzpatak valóban fantasztikus hely, a házigazda-gondnokházaspár részéről azzal a fajta vendéglátói attitűddel, ami egy szempillantás alatt kis családot farag az étkezőben véletlenszerűen összegyűlt vendégseregből. Mindemellé remek pozíció is, közvetlenül a Bükk-fennsík alatt, központi fekvéssel, ragyogó kiindulópontjaként nagyszerű csillagtúráknak. Persze a Bükkben minden hely jó hely, mert maga a Bükk jó hely, de erről már hosszasan áradoztam múltkori túránk fentebb linkelt posztjában. Úgyhogy jöjjön a túra speciálisan kirándulásokra kidolgozott lakótársi SWOT/AACSE analízise!


View Tamás-kút - Vörös-kő-völgyi forrás - Tamás-kút in a larger map

Erősségek: a Bükk legnagyobb erőssége páratlan változatossága. Ha a legutóbbi túra a fennsík déli oldalán sorakozó "kövekre", azaz sasbércekre koncentrált, most alacsonyabbra tűztük ki a célt - nem utolsósorban kezdőapai gerinceink kímélése céljából. Mert a gyerekek nem lettek kisebbek, viszont gyalogolni éppúgy nem óhajtanak, mint fél évvel ezelőtt, ezért józannak láttuk a klasszikus kétharmados szabály fenntartását. (Bár a "kétharmad" kifejezéstől valószínűleg mindenki hátán feláll a szőr, meg kell nyugtatnom az olvasót: ezúttal nem fülkeforradalmi dominanciáról, hanem a kétharmad gyaloglás/egyharmad cipelés aranymetszésének elvéről van szó.)



Egyszóval a súlyos szintkülönbségekkel terhelt sasbércezés helyett inkább barátságos, a különböző karsztjelenségek vizsgálatát előtérbe helyező túrácskára határoztuk el magunkat. Ennek első elem volt egy rövid bemelegítő séta minden karsztjelenségek legizgalmasabbikához: a Pénzpataki víznyelőbarlanghoz.



Nem tudom, hogy a képen átjön-e a dolog lényege: ez egy víznyelő mélyén ásítozó barlangszáj, amiben lazán eltűnik a völgyben folydogáló kis patak - ami jelen esetben, legnagyobb meglepetésünkre még jócskán fagyott állapotban nemcsordogált. A gyermekek mindenesetre vad kíváncsísággal leselkedtek a mélyben eltűnő jégzuhatagba:



Mondjuk nem csoda, hogy ilyen erős kezdés után másnap már fitymálva nézegették az ilyen apró, mezei víznyelőket:



És felháborodva keresték ezek alján is a lukat.



Úgyhogy harmadnapra már - az érdeklődés fenntartása végett - emelnünk kellett a tétet, és a Kis-kőháti zsombolyhoz kellett ellátogatnunk.





És ha már karsztjelenségek, akkor íme a Nagy-mező, a maga töbrös-dolinás-víznyelős-borókás valójában:





Persze a változatossághoz hozzátartozik a kötelező mélyavarozás (aminek ideológiájáról itt lehet bővebben olvasni), ami a késő őszi, kora tavaszi túrák allandó vonzereje és programpontja:









Ez az utolsó kép már átvezet az igazi izgalmakhoz, hiszen egy rendes kirándulás alapvető alkotóeleme a rosszul felmért távolság, a lehetőségek durva túlbecslése, és az ebből fakadó erdei ránksötétedés. De sebaj, legalább kitűnő naplementét lehet élvezni:





Gyengeségek: igazából nem tudom, hogy gyengeségnek könyvelhető-e el az, hogy karsztjelenség-túránk igazi látványosságai erősen időjárás-függők. Ilyentájt, március közepén-április elején, azaz a hóolvadás idején normális körülmények között a Bükk déli völgyeinek fantasztikus időszakos forrásai az igazi különlegességek, de pénzpataki vendéglátóink már jó előre lelombozták kedélyünket. Sem a Fekete-len, sem az Imó-kő, sem a Vörös-kő-völgyi forrás nem üzemelt, pedig az Imó ilyen jól néz ki aktívan:



A Vörös-kő pedig ennyire szuper (lett volna):



Ehhez képest az Imó így nézett ki:



De ez persze nem szúrta el az ifjú hommelette kedvét, hiszen ő egyrészt még nem tudja, hogy miről maradt le, másrészt egy kiszáradt forrásban nagyszerűen lehet barlangászni.



A Vörős-kő-völgyi forrásnál pedig jobb híján azzal lehetett szórakozni, hogy vajon el lehet-e tömni örökre több köbméter avarral az amúgy sem működő forrást.



Csoda-e ha ennyi izgalom, csalódás és fárasztó tevékenység után, a háromnapos túra végére már két igazi hegyi medve mered morcan maga elé az egyre sűrűsödő pihenők egyikén?



Lehetőségek: végtelenek. Ha valaki nem rajong a karsztjelenségekért, akkor koncentrálhat a növényzetre, ami ebben a korai időszakban sajnálatos módon kimerül a hóvirágban, ezekből viszont csinos, egymillió forintos eszmei értékű csokrokat vihet haza kedvesének.





De például a taplókkal...



...is remekül lehet barátkozni.



Mások a környék ipartörténetét tanulmányozhatják: a környékbeli völgyek tele vannak hutákkal, szén- és mészégetőkkel meg hasonló izgalmakkal, a nagyon elkötelezettek pedig elmerészkedhetnek egész a Garadna-völgyig, ahol a híres Fazola-féle őskohó található. Mi ezt most kihagytuk, mivel sokkal érdekesebbnek találtuk a répáshutai faipar velünk élő műemlékeit, néhány útszéli, szétkapott Kamaz formájában. Imádom, imádom, imádom, amikor a lányom, Barbie-jait és hamisított, kinai, hulló sörényű My Little Ponyjait messzire dobálva ilyen áhítattal szemlél egy felnyitott vezetőterű szovjet erőgépet:





Íme, az esőben kinfelejtett, árva sebességváltóház meséje:





És persze az elmaradhatatlan kicsi lány-nagy gumi kontraszt:



Az ipartörténet egy nagyszerű emléke egyébként a felsőtárkányi kisvasút is, aminek váltójára elemi bűvölettel vetették rá magukat a gyermekek:



De éppígy nagyszerű lehetőség a környék állatvilágának tanulmányozása, ami jelen esetben meglehetősen korlátozott volt, mert a vadászház trófeáin (szarvas, őz, muflon), illetve az udvaron ugató loncsos kutyán és az általa fára kergetett macskán kívül a legnagyobb élőlény, ami az utunkba akadt, ez volt:



Ilyenkor szokott eljönni az a pillanat, amitől a kezdő apuka retteg, jelesül, hogy egyáltalán nem tudja a választ leányának aránylag kézenfekvő kérdésére: "Papa, mi ez?" Ilyen esetekben természetesen egyáltalán nem szabad elkövetni azt a hibát, hogy azt válaszoljuk: "Drága ifjú hommelette, megmondom neked őszintén, halvány lila fingom sincs róla", hiszen egyrészt egy világot törnénk össze ránk kikezdhetetlen, mindentudó tekintélyként tekintő gyermekünkben, másrészt úgysem hagyna békén, amíg valamit nem mondanánk neki. A kezdő apukának az ilyen esetekre kész válaszai vannak: "Ó, ezt ismerem, de sajnos most csak a latin neve jut eszembe. Ez egy gyönyörű, kifejlett, hím pragmatica sanctio." Vagy ultima ratio. Madárhangoknál kézenfekvő válasz a párját hívó nota bene. Kedves virágok esetén magától értetődő a sicitur adastra. A lehetőségek, klasszikus műveltségtől és a gimnáziumi latin fakultáció hatékonyságától függően végtelenek, orvos- és ügyvédapukák előnyben.

Veszélyek: hogy a gyermekünk, a rá jellemző kiszámíthatatlansággal megjegyzi a fent említett rendszertani meghatározásokat, és évekkel később megbukik biológiából. Egyéb veszélye a túrának nincs, hacsak nem ajzottuk fel túlságosan kíváncsiságát, és hangos zokogással adja tudtunkra a kiszáradt források fölött érzett csalódottságát. Illetve jelentős veszély még, hogy alulbecsüljük a természet erejét, és egyáltalán nem készülünk fel arra, hogy a fennsíkon még március idusán is végtelen hómezők várnak ránk:



Életkor: a fenti izgalmak főleg három-négyéves kor felett hatnak a gyerekekre, ezért ennél fiatalabb kisdeddel nem igazán érdemes belevágni.

Hordozás: kizárólag sajátlábas megoldás elképzelhető, kisebb gyereknél babakocsi kizárva, legfeljebb hordozókendős-hátihordozós megoldás elképzelhető.

Ellátmány: a Bükk híresen rosszul felszerelt színvonalas turistaházakkal, illetve főleg kulcsosházak vannak, ezért csak magunkra számíthatunk. Mészkőhegységről lévén szó, a fennsíkon egy csepp víz sincs, az egy szinttel lejjebb elnyúló 5-600 méter magas hegyek között viszont rengeteg a forrás, vízzel tehát nincs probléma. Répáshután egyértelműen a Vadász panzió és vendéglő a megfejtés, az ilyesfajta mókusvakító, minden szempontból nagyon magyar gasztronómiai kalandokkal:



Oktatás-nevelés: az oktatnivalók zömét, karsztjelenségeket és egyebeket már tárgyaltuk. Egy ilyen visszatérő túrának a legnagyobb erénye azonban, hogy renekül be lehet mutatni általa az állandóságot és a változást. Utunkba került például ez az elágazás, ahol tavaly is jártunk, és ahol a legnagyobb örömünkre megtaláltuk a kerítésoszlop tetején egykor általunk elhelyezett követ.



Vagy megszemlélhettük múltkori utunk szó szerinti csúcspontját, az ifjú hommelette sajátlábas magassági rekordjának színhelyét, a Tar-kő monumentális, 950 méteres ormát.



Tavaly óriási sikert aratott a répashutai Lego-templom, akkor ugyanis a toronytető még - összerakva ugyan, de - a földön volt. Mára felkerült, ezzel mutatva utat gyermekeinknek a sikeres építőkockázásban.



Nagyjából így végződött kis kirándulásunk. Összefoglalásul tényleg csak annyit, hogy valóságos transzállapotban mókáztuk végig ezt a három napot, és igazán nem bántuk meg, hogy az izgalmasnak ígérkező fővárosi tüntik helyett inkább a Bükk vad bércei közé száműztük magunkat.









Végezetül pedig egy, a kirándulást tökéletesen jelképező, emblematikus kép, ami egyúttal a túra adatait is helyettesíti, mert a kezdő apuka halálosan lusta, hogy statisztikát készítsen.



További, gyermekkel abszolválható kirándulások leírásai emitt.

4 megjegyzés:

  1. na vegre. remelem a legkozelebbi bejegyzes nem 3 honap mulva lesz megint...

    VálaszTörlés
  2. én is csak azon tudok nyígni, hogy hoooool a beííígééééért sok havi beszámolóóóó? hol a sok minden, ami így meg úgy?

    persze, sejtem hol, szóval inkább csak legyen ennyi: de jó, hogy végre!

    VálaszTörlés
  3. Nagyszerű! Egy kis pontosítás: Az első "technikai" képen a háttérben látható orosz erőgép semmiképp sem Kamaz, sokkal inkább egy Ural típusú haszongépjármű...

    VálaszTörlés
  4. A háttérben valóban Ural van, de a megbillentett fülkés, az Kamaz.

    VálaszTörlés