2011. szeptember 29., csütörtök

Bükk - mert megérdemeltük

El kell mondjam, a legifjabb hommelette megszületése óta eltelt két hónap (a korábbi posztokban taglalt, és legszívesebben örökre elfelejtendő események miatt) annyira húzós volt, hogy régi szokásunkkal ellentétben lényegében egyetlen másodpercünk sem volt egyik lábunkat a másik után tenni valami barátságos erdei ösvényen. Persze igazából nem is akartunk kirándulni: a nyár, a kezdő apuka esküdt ellensége alapjaiban teszi lehetetlenné a túrázást kétezer méteres tengerszint feletti magasság alatt. Mindehhez hozzájött a budai hegyeket elözönlő darázstömeg, úgyhogy a kezdő apuka meg az ifjú hommelette tűkön ülve várták a kánikula múltát, meg azt a néhány napnyi, szusszanásnyi csecsemőgondozási szünetet, amikor a drága lakótárs a másodszülöttel felszerelkezve édesanyjához menekül. És amikor eljött a pillanat, gyorsan feltrombitáltak egy hasonló cipőben járó kezdőapukát, szintén négy év körüli elsőszülöttjével, és csapot-papot, anyát-öcsit hátrahagyva irány a Bükk - mert már igazán megérdemeltük.

E leírás kereteit jelentősen feszegetné az anyai és apai nevelési stílus közötti különbségek mélyreható bogozgatása, de annyi bizonyos, legalábbis ez az én személyes kezdőapai meggyőződésem, hogy egy három-négyéves gyereknek igencsak jót tesz, ha napokra elszabadul apjával az óvó anyai karmok elől. A kezdő apuka tapasztalata az, hogy valami sajátos okból hihetetlenül le tudunk lazulni kettesben, és borzasztó jó eltűnni egy kicsit kettesben (ezúttal: négyesben, két apa, két gyerek) a világ elől. Persze az anyák ezt szülői kompetenciájuk elleni brutális támadásként szokták megélni, és ebben van is valami. A probláma érzékeltetésére csak két fotó. Az elsőn az látható, ahogya figyelmes és alapos édesanya reggelenként finom ujjaival gondosan elrendezgeti leányunk frizuráját:



Bűbájos és tiptop, nemde? Most nézzük meg, hogyan is néz ki mindez a kezdő apuka újraértelmezésében:



Nos, azt hiszem, ennyiben össze is foglalhatjuk az anyai és az apai gyereknevelés szakadéknyi különbségeit.

Visszatérve a poszt voltaképpeni témájához, nem hiszem, hogy van Magyarországon hegység, ami a Bükknek akár csak a közelébe érhetne (hacsak nem számítjuk a Zempléni-hegységet, a Mátrát, a Börzsönyt vagy a Mecseket, esetleg a Bakonyt). Valami drámai félreértés, esetleg egy Petőfi nevű csepűrágó-fűzfapoéta káros befolyása miatt csak harmadikként lett  nemzeti park a teljesen értelmetlenül lapos Hortobágy és az aggasztóan érdektelen Kiskunság után. Ez utóbbiak legfeljebb csak Jancsó Miklós és Szomjas György filmjeihez szolgálhatnak kulisszaként, ezzel szemben a Bükk igazi, komoly, rejtelmes vadregényes vidék, már-már hegység a maga változatosságával, összetettségével és kimeríthetetlenségével. Az összetettség a kezdő apuka boldog ifjúkorának partikuláris szempontjai szerint azt jelentette, hogy nem volt még egy hely e történelmi viharok tépázta hazában, ahol ilyen jókat lehetett sziklamászni és barlangászni egyszerre - Dédes itthoni viszonylatban elképesztő falai és az István-lápai barlang itthoni viszonylatban elképesztő méretei, a hámori sziklafal vásári hangulata és Szamentu-barlang kegyetlen, kavicsos és vizes kuszodából nyíló csodás nagyterme... és mindehhez szuper felszíni túrák, a fennsík káprázatosan tisztán kirajzolódó karsztjelenségei, az Imó-kő vagy a Vörös-kő fantasztikus időszakos forrásai, a Hámori-tó vagy a Lázbérci tározó nagyvonalú sziluettje, a Bél-kő félig felfalt kristálytiszta mészköve, előtte a ciszterci apátság minimalista, de zseniálisan tájba helyezett tömbje... na szóval nem is áradozok itt tovább, a lényeg, hogy a Bükk a legfaszább hely Magyarországon, vita nincs, punktum.

Egy rendes kezdőapuka természetesen lányára is igyekszik áthagyományozni a Bükk feltétel nélküli csodálatát, ezért is vezetett utunk pont ide. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy eredetileg nem Répáshutára igyekeztünk, hiszen az a völgyben van, és már előre sejtettem, hogy nem lesz egyszerű menet felhurcolni az átok kis ellenállókat magára a fennsíkra. És bár hazánk második legjobb turistaháza (az ágasvári után természetesen), Hármaskút fenn van a fennsíkon, nyolcszázötven méteren, a gondnok néni többszöri felszólításomra sem volt hajlandó takarítást és befűtést eszközölni, ehelyett elirányított minket a répáshutai kempingbe. Jobb híján ez is megtette, bár ez 560 méter magasan (pontosabban alacsonyan) van, ami minimum háromszáz méternyi felfelé kutyagolást jelentett, ráadásul a néni által beígért szarvasbőgést sem lehetett hallani. Pedig az ifjú hommelette teljes transzban várta a nagy eseményt, ám be kellett érnie egy hihetetlenül csiricsáré lakókocsifestéssel, ami bőgő szarvasokat, acsargó farkasokat és egy Weber-szimfóniára elegendő vadászt ábrázolt.

Szóval a fennsík kulcshelyét, a hármaskúti vadászházat buktuk, ezért aztán egy jókora szintekkel telirakott sasbérc-túra mellett döntöttünk. Mint az remélem köztudott, a Bükk mészkőtömbje körben derekas letörésekkel fut le a háromszáz méterrel alacsonyabb dombvidékbe; ezek az úgynevezett "kövek", van belőlük vagy nyolc, a déli oldalon az Őr-kő - Pes-kő - Cserepes-kő - Tar-kő - Három-kő vonal ad ki markáns sziluettet. Ezek közül mi, józan belátással csak a két legkeletibbnek indultunk neki - így is tizenöt kilométert sikerült kanyarogni, ami azért két morcos kis martalóccal, akiknek csak azon jár az eszük, hogy hogyan juthatnának fel apjaik nyakába, nem olyan vicces. Na de lássuk a túra hagyományos SWOT, és speciális AACSE-analízisét!


Répáshuta-Tar-kő-Répáshuta nagyobb térképen való megjelenítése

Erősségek: a túra legfőbb erőssége nagyvonalúságában rejlik. Remek és elegáns útvonal végig a Bükk-fennsík déli peremén, időnként meggyőző kilátással le, egész Egerig, de persze itt nem Eger a lényeg, hanem a Dél-Bükk látványosan indázó dombvonulatai, amik szinte terepasztalként terülnek el a lábunk alatt. A Magyarországon egyedülálló két-háromszáz méteres meredek szintkülönbség egészen alpesi hatást kelt, amit azt talán ez a tar-kői panorámafotó bizonyítja is:



Másik erősségként az aránylag könnyen legyőzhető, de mégis tiszteletet parancsoló csúcsokat lehet említeni: ritkán van mód arra, hogy az ifjú hommelette egy túrán, aránylag rövid időn belül kétszer is megdöntse sajátlábas magassági rekordját (amit eddig a fentebb linkelt 789 méteres Ágasvárral tartott). Íme a bizonyíték, a büszke kukker:



Az extra csúcsteljesítményhez természetesen extra csúcs-csoki jár.



Gyengeségek: a gyengeségek természetesen a kényszerű kiindulópontból adódnak. Répáshutáról felvonszolni egy gyereket a 950 méteres Tar-kőre nem annyira szórakoztató, mint inkább megterhelő. Bár az ifjú hommelette igen szépen teljesített, és zokszó nélkül végiggyalogolta a 15 kilométeres táv kétharmadát, azért tizenhét fickándozó kilót cipelni öt kilométeren át a nyakadban, terepen, eléggé gerincoszlop-próbáló feladat. Mérhetetlen gyengeségnek tudom be, hogy nemhogy szarvasbőgést nem hallottunk (igaz, nem is keltünk fel hajnalban miatta), de az ezen a környéken oly gyakori szénégető-boksákból sem láttunk egyet sem.

Lehetőségek: óhh, ezekből számtalan van. Vidám kezdőapukai-elsőszülötti négyesünk elég feszített ütemben érkezett és távozott, mindössze egyetlen napot kirándulva (a másodikat kommersz, kispolgári, kocaturistás kisvasutazással-barlangozással töltöttük Lillafüreden), de fönt a fennsík végtelen lehetőséget tartogathatott volna számunkra. Irdatlan barlang- és zsombolyszájakat lehet illő távolságból és megfelelő áhítattal szemlélni; szuper móka lett volna megnézni a híres csipkéskúti lipicai csikótelepet, be lehetett volna nézni Jávorkútra, Bánkútra; egész közle volt a Nagy-mező, ahol teljesen tisztán rajzolódnak ki a víznyelők, dolinák és töbrök - egyszóval a fennsík ezernyi varázslatos dolgot rejt, amit még egy négyéves is értékelni tud.

Veszélyek: ilyesmik kizárólag a sasbércek tetején leselkednek az apró gyermekekre, akiknek nyilvánvalóan akkor támad kedvük vidáman fogócskázni, amikor egy harmincméteres mészkőszirt tetején állnak.

Életkor: valamelyest komolynak minősíthető túráról van szó, több mint ezer méter szinttel, ezért négyéves kor alatt nem érdemes nekivágni, hacsak nem óhajtunk hónapokig kezeltetni egy krónikus gerincsérvet.

Hordozás: babakocsival egyértelműen járhatatlan, viszont bármilyen hordozóval kitűnő. Az út második fele, az úgynevezett "Török-út" jó kilométer hosszan sűrű cserjésben vezet, ami simán letépi a háti hordozóban szállított gyermek fejét, úgyhogy ott érdemes vigyázni.

Ellátmány: mivel a körút jórészt a fennsík peremén vezet, forrás útköben egyáltalán nincs, és ez a rész turistaházakban is hiányt szenved. Úgyhogy mindent vinni kell. Szerencsére Répáshuta amilyen eldugott, épp annyira felszerelt település, a Vadász panzió korrektül hozza az itt elvárható félszlovák-félmagyar konyhát, bár a brutálisan mikrózott sztrapacskát érdemes messzire elkerülni. Ezzel szemben a Hutai gazdagleves fantázianevű, valószínűleg a konyhai maradék újrafelhasználására kitalált levesköltemény kitűnő, és ne feledkezzünk meg a frissen csapolt Arany Fácánról sem. A Vadász mellett áll egy különös hibrid, egy közértbe oltott kávézóba oltott cukrászda, vasárnap is nyitva.

Oktatás-nevelés: lévén a Bükk a legsokoldalúbb magyarországi középhegység, számtalan módját találhatjuk gyermekünk képzésének. Mi persze, nagyon okosan a legvadabb részére mentünk, ahol tulajdonképpen semmiféle civilizációs tudást nem szedhet magára gyermekünk, hacsak a környék sajátos, "moduláris LEGO-módszernek" nevezhető templomépítési hagyományait nem óhajtja tanulmányozni:



Mint említettem, ezúttal boksákat nem láttunk, pedig azok (legalábbis az én naiv kezdőapukai elképzelésem szerint) állati érdekesek lehetnek egy négyévesnek. Ehelyett inkább a vidék négylábúinak jellegzetes házőrzési technikáit lehetett nagyszerűen megfigyelni. Két legyet egy csapásra, egyszerre kerítésoszlop-záró figurális dísz és őrző-védő feladatokat ellátó haszonállat, nincs is ennél hasznosabb:



Mint említettem, a szarvasbőgést bebuktuk, és a Bükktől merőben idegen módon a legnagyobb nem humanoid élőlény ez a - fogalmam sincs, hogy micsoda, de nevezzük így: - ganajtúró volt:



És amennyiben a történelem menetét jelentősen befolyásoló hadvezért óhajtunk nevelni leányunkból, úgy erre is kitűnő alkalmat ad egy ilyen kirándulás. Még egy utolső egyeztetés a vezérkarral, egy bögre forró kávéval a kézben egy csípős hajnalon az utolsó simításokat végezni Moszkva elfoglalásának haditerve fölött, íme:



És ha már Bükk, akkor az oktatás-nevelés természetesen a karsztjelenségek tanulmányozásával kell, hogy teljen. A felszíni karsztformákat már magabiztosan vágja az ifjú hommelette, legalábbis egy víznyelőt már meglehetős biztonsággal felismer. Úgyhogy kirándulásunk másnapján a felszín alatti karsztjelenségek következtek, mindenekelőtt a cseppkőképződés folyamatának ismertetése a Szent István-barlangban. "SZTA-LAK-TIT - SZTA-LAG-NIT - SZTA-LAG-NAT" - szavalta az ifjú hommelette lelkesen:



De éppily elkötelezetten ismerkedett a keskenynyomtávú dízelmozdonyok irányítófülkéivel:



Ez volt tehát a Bükk, magassági rekorddal, életének első barlanglátogatásával összekötött idénynyitó túrája. Végül a kirándulás csupasz adatai:

Útvonal: Répáshuta - János-rét - Három-kő - Tar-kő - Toldi-kapu - Répáshuta

Távolság: 15 km (9,3 mérföld)

Szint: 1150 m (575 fel, 575 le)

Csúcs-csoki: Tar-kő (949 m)

Menetidő/pöcsölés/összesen: 06:00/03:00/09:00

Átlagsebesség: 2,5 km/h

Átlagos emelkedő/lejtő: 13%


További, gyermekkel abszolválható kirándulások leírásai emitt.

2 megjegyzés:

  1. iszonyú cuki a lány!

    de ha már posztoltál, felteszem hetek óta gyülevészedő kérdéshegyeimet:

    1. MIKOR LÁTUNK MÉR KÉPET A MÁSODSZÜLÖTTRŐL? Belláról is akartam követelni, de azt most megkaptam :-)

    2. Könnyebb a csecsemőkor másodikkal? Legalább egy kicsit? De tényleg...

    3. "(...) angyali türelmű lakótársát (aki egyébként egyáltalán nem volt angyali türelmű, kizárólag azokban a meghitt pillanatokban, amikor az ifjú hommelette-tel összebújva magyarázta neki, hogyan is fejlődik pocakjában az új jövevény)"

    ezen nem tudok elmenni... ez burkolt beszólás? vagy mifene? esetleg egyáltalán nem volt angyali, mert... dögös volt? vagy mi?

    erre tudom, nem lehet jó választ adni, de mégis. ti is ölitek egymást a gyerekek fölött? (mi igen, az elején iszonyú volt.)

    VálaszTörlés
  2. Köszönjük!

    A válaszok, csak sorjában:
    1) kép majd akkor lesz, ha eltűnnek a tejkiütések. (Mondjuk ezek már eltűntek, igazából nem is ez a probléma, hanem hogy etikus-e egy olyan posztot kirakni, ami pár fotóban dokumentálja, hogy hogyan is jutott el a másodszülött az inkubátorból a szuperjófej kéthónapos stádiumába.)

    2) Másodikkal sokkal könnyebb, még úgy is, hogy nekünk nem volt az. (De ehhez talán a lakótársamnak is lesz egy-két szava.)

    3) Nem, egyáltalán nem volt angyali. Ezer bajunk van, nem ritkán öljük is egymást, mint szerintem mindenki, de ez nem tartozik erre a blogra. (Többek között ezért is javallott lelépni ilyen néhány napos túrákra. Mindenki megérdemli, hogy pár napig ne idegesítse magát azon, hogy a másik milyen bénán neveli a gyereket.)

    VálaszTörlés