Nemzeti Tanévnyitó

Isten és kedves olvasóim látják a lelkét, a kezdő apuka erején felül igyekszik távol tartani magát a politikától ebben a blogban. Nem azért, mintha nem érdekelne a közélet, vagy manapság mélyen elharapózott, divatos cinimussal azt gondolnám, hogy úgyis mindegy, csak a zsebüket tömik. Nem, egyáltalán nem gondolom, hogy egykutya, de egy ilyen félig személyes, félig konyhafilozofálgató gyerekblog posztjaiban nincs helye politika állásfoglalásnak. Egy kezemen meg tudom számolni, hogy az eddigi kétszázvalahány bejegyzésben hányszor esett szó politikáról vagy politikusokról (talán csak ebben a posztban, de itt is egy szakpolitikai kérdés kapcsán) - jellemző módon a leghosszabban Sarah Palinről írtam, de róla is elsősorban a férje ürügyén. Nem is igen szeretnék változtatni ezen az alapálláson, omlettkénk blogját nem mocskoljuk politikával, de ami itt a hétvégén "Nemzeti Tanévnyitó" ürügyén történt, az mélységesen megdöbbentett. És most csak azért írok róla, mert a lassan, de biztosan cseperedő ifjú hommelette révén hamarosan (Szentséges Szűzanyám, ha minden jól megy, még ebben a kormányzati ciklusban!) szembesülünk majd a közoktatás drámai helyzetével és irányítóinak, hm..., meglehetősen sajátos világlátásával. Szóval most politizálni fogok, meglehetősen elkeseredetten és indulatosan, aki nem bírja az ilyesmit, ne is lapozzon.


Szóval a Nemzeti Tanévnyitó. Első pillantásra még tetszetős is lehet az ötlet; a tanév megnyitása valóban rengeteg embert, diákot, szülőt, tanárt, tankönyvkiadót és írószerboltot érint, óvodától középiskoláig évfolyamonként körülbelül 90 ezer gyerekkel számolva simán megvan a másfélmillió gyerek, plusz a családtagok meg az intézményi dolgozók - nyugodtan mondhatjuk, hogy a magyar oktatásügy kétmilliónál jóval több emberrel áll napi kapcsolatban, tehát igazán logikus, hogy legyen valami nagy központi izé, amivel e jelentős társadalmi alrendszer fontosságát kifejezhetjük. Ha van tisztavatás, bányásznap, Critical Mass, akkor igazán lehet Nemzeti Tanévnyitó is. Eddig a szép eszme.

Azonban ne felejtsük el, hogy választási év van, alig egy hónap múlva jönnek az önkormányzati választások. Minden ilyesfajta rendezvény úgy kell bármelyik pártnak, mint egy falat kenyér: lobogó zászlók között, professzionális hangosítással el lehet mondani egy csomó embernek, hogy mi a stájsz, szinte csuklón lehet ragadni őket, és elegánsan vezetni a kezüket a szavazófülkében a megfelelő karika fölé.

Na, ebből a szempontból a Nemzeti Tanévnyitó maga a megtesült technicista kampánytökély. Akárki találta ki, bizonyosan zseni, mégha a James Bond-gonoszok rafinált tervekkel világuralomra törő módján is az. Itt van például a helyszín: Hódmezővásárhely esetében csak alig lóg ki a lóláb. Nyugodtan el lehet játszani, hogy a kormány egyfajta elismerésként "adta" Vásárhelynek a Nemzeti Tanévnyitót, a hatalmas integrációs munka "jutalmaként", mint ahogy azt az itt látható egyórás, hervasztó felvételen többször is elmondják.

Persze arról már kevesebb szó esik, hogy ebben a mintavárosban három hetet késik az egyik iskola felújítása, de ne legyünk rosszindulatúak. Ám amikor Lázár János polgármester, és később Hoffmann Rózsa államtitkár hangsúlyosan ismételgetik, hogy "miért éppen Alaszka", valahogy nem tudom elhessegetni magamtól a gyanút: bár az egy óra folyamán mindenki gondosan kerülgeti, hogy kimondja Lázár János legfontosabb pozícióját, azért mégiscsak lehetett a dologhoz valami köze annak, hogy ő a Fidesz frakcióvezetője. Az én lázálmos, elfogult víziómban valahogy így jelenik meg a "jutalom": Te, Jánosom, mondja Kósa Lajos kampányfőnök, nem lehetne nálatok ez az izé, ez a Nemzeti Tanévnyitó? Kitalálta itt a Szalayban a Rózsa, lenne tévé, meg menne a Réthelyi, szerintem jó ötlet, csak az a baj, hogy a jövő héten lenne... - Dehogynem, Lajos, tök jó ötlet, úgyis újraindulok, tudod, minden nüansz számít. Főtér kell? Simán. Szendvicsek? És így aztán Lázár János nyugodtan, bár összmagyar iskolai tanévnyitóhoz képest meglepő szervilizmussal mondhatja, hogy "Köszönet és hála a Magyar Köztársaság kormányának ezért." (05:47)

(Remélem, jól érzékelhető a helyzet - választási rendszerbe kódolt - iróniája. A Harmadik Köztársaság legfőbb népképviseleti, és ezáltal politikai hatalma legnagyobb pártjának vezetője elhaló hangon rebeg hálát a neki elvben felelősséggel tartozó, és tőle függő végrehajtó hatalomnak, hogy abba városba hozott egy rendezvényt, amelynek egy személyben ő a vezetője. Ha van helyzet, ami miatt újra elő kellene venni a képviselői összeférhetetlenség kérdését, ez az.)

Igen, a főtér. Ez a terv legszebb része. Hiszen ha egy iskolában, tanintézményben tartanák az évnyitót, akkor nem lehetne olyan szépeket mondani, mint amilyeneket Hoffmann Rózsa, a Nemzeti Erőforrás Minisztériumának oktatásért felelős államtikára mond: "A nem egészen száz napja hivatalba lépett kormánynak a választások eredménye egyértelműen kijelölte tehát az útját. Olyan új világ kiépítésére kaptunk felhatalmazást, mi több: kötelezvényt, amelyben már nem a hazug ügyeskedések megtévesztő öndicsérete, hanem az emberek jólétéért, a közjóért végzett munka áll a politikusok cselekvéseinek középpontjában." (20:37) Elismerem, teljességgel adekvát mindezt 6-12 éves gyerekeknek előadni, csak az a fránya, jelenleg hatályos közoktatási törvény nem teszi lehetővé, hogy ezt oktatási intézményben tegyük. Nosza, vigyük ki a fiatalokat a főtérre, így már semmi sem gátolhat minket abban, hogy megfelelően értelmezzük az országgyűlési választások végeredményét. Ja, hogy mindezt nem egy kampánygyűlésen, önkéntes hallgatóság, hanem a Nemzet Tanévnyitóján, kivezényelt és jelenlétre kötelezett iskolások előtt tesszük? Mit nekünk az egyoldalú, kényszerítő, alárendelő kommunikációs helyzet! Mint az államtitkár asszony is elmondja, "a szelíd kényszerítések nyomán meghozott kicsiny gyermeki erőfeszítések puhányság helyett igazgyöngyöket eredményezhetnek" (35:20), és hát mi lehet szebb "kicsiny gyermeki" erőfeszítés, mint egy órán keresztül álldogállni szeretett városunk főterén, miközben rém unalmas, színtelen hangon felovasott beszédekben politikailag orientálnak bennünket.

(Csak hab a tortán, hogy ezt az egész kutyakomédiát a Magyar Televízió élő egyenesben közvetítette, illetve a felvételt később feltette a honlapjára, ami elég súlyos személyiségi jogi kérdéseket vet fel. Feltételezem, a tanévnyitó hallgatóságából senki sem adta beleegyezését, hogy felvételt készíthetnek róla, és mivel gondolom a jelenlét [mégiscsak egy tanévnyitóról van szó] kötelező volt, nem is nagyon volt módja megtagadni ezt senkinek.)

A puhányság, pontosabban a puhányság megvetése amúgy is vezérmotívuma Hoffmann Rózsa nagyívű, bár a gyerekek számára nyilvánvalóan agysejtpusztító beszédének (az államtitkár hosszasan ecseteli a készülő közoktatási törvény erényeit, ami nyilvánvalóvá teszi, hogy álságos bevezetőjét meghazudtolva nem tanévnyitó beszédet mond, hanem kurvára üzen a médiának, reménykedve abban, hogy a hétfői Magyar Nemzet címlapon hozza az óriási sztorit: Kiigazították az óvodai nevelési alapprogram TORZULÁSAIT! És ezen a ponton jött el az a mozzanat, amikor végképp felborult bennem a borjú. Az igazából tökéletesen hidegen hagy, hogy a hódmezővásárhelyi gyerekeket és szüleiket teljesen hülyének nézik, ezt a problémát oldják meg ők. De hogy egy magára valamit is adó pedagógus-politikus a következőkben részletezett hermeneutikai zagyvasággal mindenkit hülyének néz, az már mégiscsak túlzás.

"A gyermekek túlzott dédelgetése, minden kívánságának azonnali kielégítése nem más, mint puhánnyá tevő kása" (34:25) - vezeti fel, Szent Istvánt idézve, a nagyszabású képet az államtitkár asszony, majd rátér arra az általános pedagógiai vesszőparipára, hogy az ifjúságnak példaképekre van szüksége. A példakép nem az anya vagy az apa vagy Kásás Tamás, ó nem, hanem egy, az ifjúság szívéhez és elméjéhez köztudottan közel álló személy, Deák Ferenc. Nem részletezem, Hoffmann Rózsa sem teszi, hogy mitől lenne alkalmasabb példakép egy csongrádi tizenéves számára egy XIX. századi politikus és pártvezér (hacsak nem ez utóbbiért), mint mondjuk egy XXI. századi sportoló. A példakép-alkotáshoz elengedhetetlen egyfajta szoros érzelmi viszony, amit azért elég nehéz kialakítani egy kizárólag képekről ismert, furcsa nyelvet használó, nagybajszú bácsival. Én magam mindenesetre valószínűleg döbbent csenddel jutalmaznám, ha a leányom, az ifjú hommelette, valamikor bakfiskorának kezdetén azzal coming outolna, hogy "papa, fontos dolgot kell mondanom, rájöttem, hogy nekem voltaképp Deák Ferenc a példaképem". Elismerem, szeretni, tisztelni, nagyra becsülni lehet sőt, kell is elképesztő politikai intuícióért, fantasztikus tárgyalási stratégiájáért és technikájáért, nagyszerű humoráért, és mindazért, amit az országért tett, na de példaképként tekinteni rá?

Na mindegy, nem is a példaképesdi a lényeg, hanem ami utána jön, az teljesen elképesztő. Hoffmann Rózsa elmondja a következő anekdotát (szó szerint idézem, 36:30-tól):

Feljegyezték róla [mármint Deákról], hogy az 1860-as évek valamelyikében egy alkalommal összecserélte a kalapját egy - hogy a fenti képnél maradjunk, puhány - fiatalember hasonló fejfedőjével. Amikor az visszavitte a kalapot az ismert politikusnak, a következő párbeszéd zajlott le közöttük:
- Összecseréltük a kalapjainkat. Úgy látszik a fejméretünk körülbelül megegyezik.
Deák erre ezt válaszolta:
- Körül igen, de belül nem.

Majd ezek után figyelmezteti "pedagógustársait" arra, hogy legyenek mindig tudatában a "belső fejméret fontosságának".

Eddigre valószínűleg a hallgatóság minden tagja totális gombatripbe révedt, ezért aztán senki sem jött rá, hogy ez az anekdota úgy, ahogy van hülyeség. Ha "összecserélték" a kalapjaikat, azaz mindketten hibáztak, akkor ebből a kis történetből csak egy mogorva vénember arroganciája szűrődik le. "A hatvanas évek valamelyikében" - ez így nem mond semmit, hiszen a sztori szempontjából nem mindegy, hogy Deák politikai életműve mely nagy csúcsának környékén (a felirat idejében? A kiegyezés előtt vagy után?) történt mindez.

Persze a válasz megvan, aránylag könnyen visszafejthető: Hoffmann Rózsa (vagy nagytudású szövegírója) nem tesz mást, mint egy-az-egyben kimásol egy bizonytalan eredetű anekdotát - honnan máshonnan, mint a Sulinet portálról, az közimerten megbízható információk gyűjtőhelyéről, azzal a kis módosítással, hogy beleteszi azt a teljesen értelmetlen közbeszúrást a fiatalember vélelmezett puhányságáról. (Miért is puhány? Azért mert Deákkal mer viccelődni? Vagy mert akkora a feje, mint Deáknak? Vagy mert visszaviszi a kalapot? Vagy mi van?)

A Sulinet cikke úgy, ahogy van, baromság. Az anekdota először Széll Kálmán, akkori miniszterelnök szájából hangzik el a képviselőház 1901. november 27.-i ülésén. Széll úgy említi, mint az - ekkoriban mindenekelőtt Eötvös Károly és Mikszáth jóvoltából kiapadhatatlanul áradó - Deák-anekdoták egyik olyan példáját, amelynek születésénél ő maga is jelen volt:

"Ez a »körülbelül« szó eszembe juttat egy jelenetet, a melynek tanuja voltam. A 60-as évek vége felé történt. Kiment egyik este Deák Ferencz a szabadelvű klubból és kereste a kalapját a szögön. (Halljuk ! Halljuk!) Nem találta meg. A mint kereste, ránézett egy mellette álló képviselőtársunkra, - én is képviselő voltam akkor - Besze Jánosra, a kinek a fején meglátja a kalapját. Azt mondja Deák Ferencz Besze Jánosnak: János, ez az én kalapom. Besze János leveszi a kalapot fejéről, megismeri és igy szól: Igaz, bátyám, körülbelül egyforma a mi fejünk. Deák Ferencz erre ezt mondta: Körül lehet, de belül nem.
(Derültség. Zaj a néppárton.)"

Széll Kálmán a Wikipedia szerint 1868-tól volt képviselő, tehát elég pontosan be lehet lőni az anekdota születésének idejét. Deák ekkor volt hatalma (vagy inkább: tekintélye) csúcsán. Röviddel a sikerre vitt kiegyezés után, a róla elnevezett kormányzó párt elnökeként, szinte csak névleges ellenzékkel (aminek nagy része 1875-ben be is olvadt a Deákpártba), a haza bölcseként, amikor utólag is minden az ő politikai stratégiáját igazolta. Besze Jánossal sokáig politkai ellenfelek voltak, és csak 1865, a felirati és a határozati párt egyesülése után kerültek egy platformra. Besze nagyszerű szónok és elkötelezett hazafi volt, komoly 48-as veterántekintéllyel, és bizonyosan kemény ideológiai vitapartner. Látható, hogy az eredeti anekdotában ő hibázik (aza ő veszi fel Deák kalapját), de egy finom nüansz (nem a fejméret egyformaságáról van szó, hanem a fejük egyformaságáról) arról tanúskodik, hogy a közismerten szerény és kifinomult humorú Deák egyáltalán nem arra utal, hogy a másik butább lenne nála, hanem gondolkodásmódjuk különbségére: "belül nem egyforma a fejünk". Így már tényleg igazi Deáki szellemesség lesz a visszavágásból, nem az a faragatlan, lekicsinylő durvaság, amit Hoffmann Rózsa tulajdonít a történetnek.

Az anekdota pontosan ugyanígy kerül át Tóth Béla nagyszabású gyűjteményébe, A magyar anekdotakincsbe, ami a mai napig a Deák-anekdoták legátfogóbb gyűjtőhelye. Aránylag ismert is, bár némileg elhalványul az igazi, komoly, zseniális Deák-bon mot-k árnyékában, amiket a legnagyobb bőséggel és gyilkos iróniával Mikszáth szór elénk.

A Deák-kalap motívuma egy pontosan meghatározható időpillanatban kerül be a "nemzeti oldal" folklórjába: 2002. május 7.-én, Orbán Viktor híres búcsúbeszédében (amikor a polgári körök megalakítására hívta fel a népeket) idézi az anekdotát, annak illusztrálására, hogy a szoclib kormány voltaképp a polgári kormány által megkezdett utat folytatja. Tehát még itt sincs szó lekicsinylésről, inkább a "külső" és a "belső" különbségéről.

A sztori azóta rendszeresen fel-feltünedezik különböző fórumokon és beszédekben, viccesnek szánt, amolyan "figyelem-visszarántó" retorikai fordulatként. Érdekes módon az eredeti tréfa és a Hoffmann Rózsa otrombasága közötti missing linket ismét csak Orbán szolgáltatja, aki - a beszámolók szerint - egy 2009-es szombathelyi beszédében már nem egyszerűen képviselőről, hanem "fiatal képviselőről" beszél, akit Deák, immár némileg lekicsinylően "fiatal barátomként" szólít meg. A Magyar Életrajzi lexikon szerint az anekdota eredeti, Orbán és Hoffmann száján névtelenségbe hulló szereplője, Besze János 1811-ben született, tehát a sztori idején ötvenes éveinek végén járó, meglett férfiú volt (nyolc évvel fiatalabb Deáknál). Megmondom őszintén, számomra értelmezhetetlen, hogy miért lett a közel hatvanéves Beszéből "fiatal barátom", hacsak nem azért, hogy ezzel a finom retorikai eszközzel Orbán önnön érettségét hangsúlyozza.

Közben a már linkelt Sulinet-oldalon egyenesen no name fiatalemberré változik szegény Besze, aki ráadásul nem tévedésből felveszi, hanem akivel Deák kölcsönösen összecseréli a kalapját. Így aztán sikerül teljesen kiherélni, vagy ami még rosszabb: deákiatlanítani az anekdotát, ami ilyen formában egyszerűen méltatlan a "haza bölcséhez", és alkalmatlan arra, hogy bármit is kifejezzen személyiségéből. Hoffmann Rózsa még tovább megy a félreértelmezésben, belekölt egy "puhány" fiatalembert, ezzel már eleve meghatározva jól megdolgozott közönségének ideológiai elvárásait. Jó, hogy azt nem mondta: "liberális", brrr, aki kalapot lop, de annyi gerince sincs, hogy megtartsa, ezért visszaviszi.

Persze, mint a Hírcsárda emlékezetes levélváltása óta tudjuk, szegény Hoffmann Rózsának vajmi kevés humorérzéket és konnotatív szövegértelmezési képességet juttatott a sors. De könyörgöm, szerény képességekkel is lehet valaki tisztességes pedagógus, és egyáltalán nem szükséges (sőt, kifejezetten káros) zagyva ideológiai mondandónkat ("puhánnyá tevő kása", "igazgyöngy", "szelíd kényszer", "példakép", "belső fejméret fontossága" stb.) meghamisított, egészen pontosan egypontnullássá butított anekdotákkal megtámogatni. Egyetemi oktatóként pedig forráshasználatban talán túlláthatna a Sulinet portál horizontján, mégha csak egy ostoba politikai kampánybeszédről is van szó egy viccrendezvény, a Nemzeti Tanévnyitó alkalmából. Amiről nem tudunk semmit, arról nem tudunk beszélni, és amiről nem tudunk beszélni, arról hallgatni kell.

És ha belegondolok, hogy fennál a lehetősége annak, hogy az államtitkár asszony pedagógus korában is hasonló zagyvaságokkal butította diákjait, akkor sírni támad kedvem. Uramisten, mennyi munka lesz elmagyarázni szegény ifjú hommelette-nek, hogy egyik legnagyobb politikusunk, Deák Ferenc nem egy ilyen rossz humorú, arrogáns tökfej volt, hanem sajnos az a helyzet, hogy a tanítónéni nem érti, hogy ki volt Deák, és ostoba lózungokon kívül egyetlen értelmes gondolata sincs a világról, a magyar történelemről és hagyományainkról. Hogy olyan műfaji kérdésekbe már ne is menjünk bele, hogy mit jelent a magyar anekdota a történelmi emlékezet számára, hogyan teszi élővé a történeti tudatot, irodalomtörténeti jelentőségéről nem is beszélve, Jókaitól Mikszáthon át Esterházyig.

Nekem csak ezért fáj ez az egész: élénken árulkodik hazánk oktatáspolitikusainak párttagságtól független szellemi színvonaláról, és ez a szellemi színvonal sajnos döntően befolyásolja majd kedves kis omlettünk egyedfejlődését, akárhova helyezzük azt a nyomorult ikszet azon a szavazólapon.

Update: elnézést kérek mindenkitől, e poszt írása közben annyira felbasztam az agyamat, egy dühből írtam meg az egészet, hogy elsiklottam egy másik, a helyzetbe kódolt lehetőség fölött. Ez pedig az, hogy Hoffmann Rózsa egyszerre áldozat és haszonélvező, méghozzá a szélsőségesen egyoldalú kommunikációs szituáció áldozata és haszonélvezője. Ez tipikus szónoki (és pedagógusi) helyzet, ami súlyos csapdát rejt magában. Rövid felsőoktatási pályafutásom során volt alkalmam tapasztalni a "sötét oldal" csábítását, azt, hogy milyen könnyű visszaélni a előadói pozíció hatalmi lehetőségével. Adott egy rakás kivezényelt, jelenlétre kötelezett, és - nagyon fontos! - korlátozott tudásából és a helyzetből adódóan reakcióra képtelen hallgató, diák, iskolás, gyerek. Mindenfajta, az elvárttól eltérő véleménynyilvánítás tiltott és büntetendő (érdemjeggyel, megvetéssel, nevetségessé tétellel, intővel, szívatással, röpdogával, kiküldéssel, éreztetett gyűlölettel, szélsőséges esetben testi fenyítéssel - a pedagógusi eszköztár kimeríthetetlen. Most kivételesen ne menjünk bele abba, hogy ezt a szituációt milyen elképesztő eszközökkel próbálják maguk a gyerekek feloldani - tudom és értem, hogy tanárnak lenni sem könnyű, de most a helyzet alapstruktúrájáról beszélek.) Ez a szituáció a Nemzeti Tanévnyitó élő közvetítésének esetében kivételesen pőre formájában valósult meg.

Mindenfajta kommunikációelmélet ordas közhelye, hogy ez a szélsőséges, hatalmi, "oktrojált kommunikációs helyzet" mindenfajta kommunikációs típusok legkevésbé produktív formája. A (poszt)strukturalistáktól az egzisztencialistákig, a hermeneutáktól a beszédaktus-elmélet nagyjaiig jóformán mindenki egyetért abban, hogy a nyitott kommunikációs helyzet valamivel hatékonyabb információáramlással jár a zártnál. "Az igazság bábájának" lenni hasznosabb, mint szó nélkül kitépni a gyereket az anyja hasából, hogy e blog védjegyszerű képzavarainak egyikével éljek.

Az egyoldalú, visszajelzés nélküli kommunikáció legnagyobb veszélye nem is az, hogy nem termel tudást, hanem az, hogy végtelenül elkényelmesíti a beszélőt (a "tudás kizárólagos birtokosát", ugye). Nem véletlen, hogy minden retorikai alapvetés "a közönség megragadásának" technikáit vázolja, tök fölöslegesen, hiszen a tömeg megragadásának nyilvánvalóan leghatékonyabb módja néhány gépfegyveres karhatalmista. Zárt, egyoldalú kommunikációs szituációban a szónok, pedagógus stb. bármit mondhat, a közönség, a címzett, a Másik figyelme adott, és a közönség, a címzett, a Másik tudása hermetikusan ki van zárva a kommunikációból. Így aztán a monolit tudás áramlását nem akadályozza semmi. Bármilyen hülyeséget mondhatok, még fel sem kell készülnöm, ám ez a tudás akkor is csak az én szubjektív tudásom, az én nézőpontom marad, ezernyi hibalehetőséggel, hamis úttal, tévedéssel és önmagukba visszacsatoló gondolatmenetek rövidzárlataival.

A gyerekek (és szüleik) nincsenek abban a helyzetben, hogy azt mondják: "mély tisztelettel, Rózsa néni, de ez merő ostobaság, az anekdota nem így hangzott el, a tanárnő következtetései helytelenek, és az egész példázat merőben hamis. A tanárnő egyszerűen meghamisítja Deák szellemét." Ezért mondom azt, hogy Hoffmann Rózsa a szituáció végtelenül elkényelmesedett (igen: puhány) haszonélvezője, ugyanis, miután pontosan tisztában van hatalmi helyzetével, minimális erőfeszítést sem tesz arra, hogy ellenőrizze forrásait, hogy végiggondolja, mit is jelent voltaképp az általa idézni kívánt anekdota. A felműveltekre jellemző módon biztos a dolgában, hiszen a helyzet kizárja, hogy tévedésen kaphassák. Ugyanakkor szomorú áldozata is e helyzetnek, hiszen a párbeszéd, az adekvát reakció hiánya reménytelenül elkényelmesít, egyre kevesebb erőfeszítést igényel a beszélőtől, egyre kevésbé kényszeríti rá, hogy az esetleges ellenérvek, ellenvélemények számbavételével csiszolja és kiteljesítse érvelését, egyszóval: csúnyán elbutít. Szókratész meg csak röhög - na nem a markába, hanem a kezében tartott bürökpohárba, hiszen végső soron az is az athéni nép szép kommunikációs gesztusa volt.