Még egyszer az apák napjáról...

...amelynek alkalmából a nők átvették az uralmat a tradicionális férfi-felségterületen, azaz a konyhában, és egy vidám sütögetés keretei között meggyes tortával lepték meg a kezdő apukát. AZ aláfestő zene pedig mi más is lehetne, mint...

A szívem apué

Persze, az apák napja, mégha egy kicsit megkésve is. Bírom ezt a napot, legalább annyira, mint a téma nélkül tengődő televíziós szerkesztők, akik végre ragyogó kis színesekkel tölthetik a híradó végét (20:40-től). Ilyenkor ugyebár "több figyelem irányul az apákra", ahogy azt szép zsurnalizmussal mondani szokás, felemelő volt például ezen a borongós vasárnap reggelen arra ébredni, hogy lakótársam halottakat is felébresztő suttogással azt magyarázza az ifjú hommelette-nek, hogy "hagyd a papát aludni". Réges-régen, ebben a megfelelően szentimentális posztban már kifilozofáltam magam az apák napjáról, jöjjön inkább egy dal, megkésett üdvözletként minden apának, akinek - hozzám hasonlóan - nap mint nap megyűlik a baja a szerep által támasztott követelményekkel. Na nem, nem Zorán, meg nem is Madonna, hanem a legnagyobbak egyike: Cole Porter, és a My Heart Belongs to Daddy.