Szomorú, de az utóbbi időben annyira nem volt alkalmam hosszasabban főzőcskézni, hogy szégyenszemre egy régebbi alkotást vagyok kénytelen előhalászni a tarsolyból. A talján konyha bűvöletében élő lakótársi közösségünk néhanapján súlyos gasztronómiai atavizmusba esik, különösen lakótársamon tör ki időnként az elemi vágy valami hamburger-típusú fenoménra. Ilyesmiből ehetőt azonban a Wendy's kivonulása, a rendszerváltás utáni Magyarország egyik legszomorúbb kudarctörténete óta nem nagyon lehet találni hazánkban (leszámítva persze a generációsfíling-mozgóképek nagy kedvencét, a Moszkva téri ratburgerest). "Ki, ha én nem?" - gondolta egy szép napon a kezdő apuka, és elhatározta, hogy hamburgerrel lepi meg szeretteit. Gyorsan végignézte a szakirodalmat, azaz a témába vágó Tarantino-filmeket, aztán nekikezdett. Pár óra múlva, izzadtan, csatakosan, nyakig majonézben, sistergő olajcseppektől égő kézfejjel arra a következtetésre jutott, hogy aki a hamburgert gyorséttermi kajának gondolja, az nyilvánvalóan súlyos realitásvesztésben szenved. Merthogy...