2011. szeptember 16., péntek

We call it Le Big Mac


Szomorú, de az utóbbi időben annyira nem volt alkalmam hosszasabban főzőcskézni, hogy szégyenszemre egy régebbi alkotást vagyok kénytelen előhalászni a tarsolyból. A talján konyha bűvöletében élő lakótársi közösségünk néhanapján súlyos gasztronómiai atavizmusba esik, különösen lakótársamon tör ki időnként az elemi vágy valami hamburger-típusú fenoménra. Ilyesmiből ehetőt azonban a Wendy's kivonulása, a rendszerváltás utáni Magyarország egyik legszomorúbb kudarctörténete óta nem nagyon lehet találni hazánkban (leszámítva persze a generációsfíling-mozgóképek nagy kedvencét, a Moszkva téri ratburgerest). "Ki, ha én nem?" - gondolta egy szép napon a kezdő apuka, és elhatározta, hogy hamburgerrel lepi meg szeretteit. Gyorsan végignézte a szakirodalmat, azaz a témába vágó Tarantino-filmeket, aztán nekikezdett. Pár óra múlva, izzadtan, csatakosan, nyakig majonézben, sistergő olajcseppektől égő kézfejjel arra a következtetésre jutott, hogy aki a hamburgert gyorséttermi kajának gondolja, az nyilvánvalóan súlyos realitásvesztésben szenved. Merthogy...

2011. szeptember 13., kedd

Őrizője atyámfiának?

Sejtettük mi, hogyne sejtettük volna, hogy a kétgyerekes életmód legsúlyosabb próbatétele - mármint az újdonságként jelentkező sztereó ricsaj, illetve az embertelenné feszített tempójú életritmus után - a testvérféltékenység lesz. Éppen ezért már időben, tehát szinte a fogantatás pillanatában igyekeztünk nekikezdeni a kezelésnek: három és fél év gyereknevelés a legkezdőbb apukát és anyukát is azzal a hamis illúzióval ajándékozza meg, hogy már nem is olyan kezdő, tehát intuícióit, ösztöneit, megérzéseit kiegészítve némi szakirodalom-tanulmányozással képes lesz kordában tartani az idősebb gyermek féltékenységét. Na persze.