2008. június 28., szombat

Hetedik havi összefoglaló

Minden hónapban azzal kezdem ezeket az összefoglalókat, hogy "komoly határkő", "fejlődési ugrás", "látványos változás" és hasonlók. Mostanáig tartott rájönnöm, hogy a hihetetlen ugrások nem valamely hónap és életkori stádium sajátoságai - egy féléves kor körüli csecsemő folyamatosan elképesztő tempóban fejlődik és változik. Egy hat-héthónapos gyerek úgy szívja magába a világot, mint a szivacs, a kezdő apuka meg lankadatlan döbbenettel szemléli a biológiai és kognitív változások szédítő tempóját. Úgyhogy szentül fogadom, hogy mostantól abbahagyom a mérföldkövezést, mert világosan látszik, hogy az egész csecsemőkori fejlődés (ajándék képzavar kedves olvasóimnak:) mérföldkövekkel van kikövezve. Ami tegnap még tétova kísérlet volt a gyerek számára, az 24 órával később már magától értetődő rutin, a következő napon meg meghaladni való, unalmas ismétlődés. Lássuk tehát, miről is beszélek.

2008. június 27., péntek

Puritanizmus és kedvenc fotó

A kezdő szülőknek hat és fél hónap kellett ahhoz a felismeréshez, hogy egy csodás pannon naplemente fontosabb kellék a fürdetéshez, mint a csilli-villi, hipermodern, csúszásgátlós fürdetőkád vagy a hét nyelven beszélő kádállvány, vagy bármi, ami méregdrága, hatszor tesztelt és gyerekorvosok által garantáltan bababarát. Bizonyító erejű mozgókép belül.

Egy mezei lavór, egy kopott hokedli és a már említett pannon naplemente: ennyi bőven elég az ifjú hommelette eddigi földi pályafutásának legemlékezetesebb fürdetéséhez.



És ha már a természetközeliségnél tartunk: bár a kezdő apuka igyekszik megkímélni e blog látogatóit önnön fotóitól, most mégis idehelyez egyet. Egyszerű oknál fogva: ez a kedvence. Valóban van valami mélyen kifejező abban, ahogy apuka révedve szemléli a Szent-György-hegy csodás délkeleti lejtőit, vágyakozva tekintve arrafelé, ahonnan az ország legjobb Olaszrizlingjei származnak. Eközben a rendkívül objektívérzékeny hommelette barátságos öntudattal mered a kamerába.



A fotó minőségéért elnézést, diáról lett szkennelve, és a procedúra során csúnyán elveszett az eredeti kép árnyalatgazdagsága.

2008. június 25., szerda

A tudomány szolgálatában

A szerzetből jó ideje kiugrott "tudósként" (hehe) a kezdő apuka még most is erős rokonszenvvel viseltetik a tudományos munka iránt. Ezért amikor megtudtam, hogy egy régi ismerősöm komoly és lelkes pszichofiziológiai kutatást végez féléves csecsemőkön, drága, megértő, bár kissé aggódó lakótársammal úgy döntöttünk, hogy fél óra erejéig gonosz és romlott agykurkászok karmai közé lökjük az ifjú hommelette-et. Érzékeny lelkű kismamák óvatosan lapozzanak, belül szörnyű fotók: gyermekünk Lajka kutya és Enos majom nyomában.

A vizsgálat indokául szolgáló kutatás lényegében a gyermek- és csecsemőkori beszédfeldolgozás pszichofiziológiai feltárására irányul. Hogyan reagál a csecsemő az emberi hangra, hogyan érzékeli a beszélt nyelv változásait, ritmusát, hogyan tesz különbséget a fonémák között? A mi lelkes kutatóinkat elsősorban a beszédfeldolgozási és későbbi nyelvértési zavarok (diszlexia stb.) érdeklik, és egy monumentális diszlexia-kutatássorozat
nemzetközi hadtestének felderítő ékeként (micsoda gyönyörű képzavar, ha már nyelvi zavarokról beszélünk!) a koraszülött csecsemők beszéltnyelv-feldolgozási problémáit vizsgálják. Ebben a kísérletben a mi időre született hommelette-ünk a kontrollcsoport egyik elemének dicső szerepét töltötte be.

Bár a magam részéről akkor lássak pszichológust, amikor magyargárdistát vagy eszdéeszes kopogtatócédula-gyűjtőt, egy ilyen kognitív-pszichofiziológiai alapkutatást nagyon rokonszenvesnek találtam. Úgyhogy egy szép, esőáztatta szerda délelőtt elzarándokoltunk a honi kognitív kutatások elefántcsonttornyába, egy ütött-kopott terézvárosi bérház cselédlépcsőn keresztül megközelíthető első emeletére. (Mint később kiderült, közvetlenül a majmok fölé, akik szegények, elektródával az agyukban tengetik mindennapjaikat az alagsorban.)

Mire észbe kaptunk, már egy hangszigetelt süketszobában találtuk magunkat, gyermekünk pedig úgy nézett ki, mintha Dr. Frankeinstein egy speciálisan földöntúli képességű vízilabdások létrehozására irányuló kísérletének alanya lenne.



Az a rémes pólóssapka nem más, mint az agyhullámokat érzékelő elektródák aránylag stabil rögzítésére szolgáló szerkezet. Nem áll túl fényesen, de hát nem is a Prada milánói headquarterén voltunk.



Az egyetlen ijesztő mozzanat (szerencsére ebből omlettkénk semmit sem vett észre) egy brutális méretű fecskendő volt, amiből hihetetlen színű elektrolitot nyomtak a makacsul kontakthibás érzékelők alá.



Nos, nagyjából minden készen áll, hogy a világ legszebb, legszeretetreméltóbb és legokosabb gyermeke által kibocsátott, a világ legszebb, legszeretetreméltóbb és legokosabb agyhullámait csapdába csalják.



A kísérlet maga nagyon rövid volt, de annál mókásabb. A bedrótozott kisded édesanyja ölében tesz-vesz, miközben a hangszórókban egyetlen szó ismétlődik mantraszerűen: "banán-banán-banán-banán-panán-banán-banán". Ebből egyértelművé vált számomra, hogy egykor majmos állatkísérletekkel kezdték. Tehát a sok "banán" között elrejtve egy-két "panán", illetve néha megváltozott hangsúllyal: "ba-nááán". Ilyenkor, gondolom, az agyhullámok virgonc táncba kezdenek, a szeizmográf meg vadul kileng. A ifjú hommelette meg egyáltalán nem érti, mi ez a hülyeség a banánokkal.



Nos, körülbelül ennyi volt a vizsgálat, a tanulékony hommelette egyszer ugyan elsírta magát, de aztán annál lelkesebben gyártotta a kutatási alapanyagot. És most már örökre beleíródott elméjébe egy nagyszerű hangalak, valószínűleg a későbbiekben nem fog problémát okozni számára a megismerkedés a Velvet Underground és Andy Warhol művészetével.

Mielőtt az érzékenyebb szülők felháborodnának, hogy micsoda tortúrának tettük ki gyermekünket, elárulom, hogy a 20-25 perces "ülés" egy kétszer 3-4 perces kísérletet foglal magában, a maradék idő a sapka fel- és leszerelése. Az aktus kevésbé invazív, mint egy kötelező ortopédiai vizsgálat (ahol ugye 130 fokig ráncigálják szegény gyermek combjait). Az elektródák csak elvezetik az agy elektromos hullámait, így hatásuk össze sem mérhető mondjuk az ultrahang durván invazív beavatkozásával, amikor a magzat csak úgy fürdik a hanghullámokban. Az egész kísérlet összes kellemetlen következménye, hogy szegény hommelette feje csatakos maradt a rákent elektrolittól.

A felbecsülhetetlen értékű pozitívum viszont, hogy újabb gyermeki örömet okozó tevékenységgel bővült a kezdő szülők repertoárja. Kissé rosszkedvű/unatkozó utódunknak azóta elég csak annyit szavalni, hogy "banán-banán-banán-banán-panán-banán", és máris földöntúli vigyor ül ki a képére. A kételkedőknek üzenem, íme a kognitív tudományok nyilvánvaló gyakorlati hasznosulása. Köszönjük, science!

Azoknak, akik 15-20 év múlva hasonló nagyszerű fotókat szeretnének mutogatni gyermekük udvarlójának az első családlátogatáson, esetleg csak a tudomány névtelen katonáivá szeretnének válni, emitt a vizsgálat leírása és a jelentkezés.

2008. június 24., kedd

A mi uccánk

A mi uccánk olyan ucca, ahol vidám nyári záporok után szélesen hömpölyög az áradat. A mi pátriánk olyan pátria, ami mindig tud kalandtúra-meglepetésekkel szolgálni. Újlakon az élet csupa izgalom, és egy békés, polgári vasárnap délutáni séta is bármikor magas hőfokon izzó, életveszélyes túlélőtúrává változhat. Haláltmegvető apai bátorság, elkeseredett küzdelem az elszabadult elemekkel, sorsát beletörődve tűrő gyermek és remegő kezű anyuka. Csak erős idegzetűeknek.

A mi uccánk olyan ucca, ami a Hármashatárhegy déli vizgyűjtőjéhez tartozik. Erre szabadul el Csatárka, Pálvölgy, Szemlőhegy, József-hegy és a Rózsadomb nagy részének vize. Lakótársi közösségünk alig fél éve költözött a mi uccánkba, ez volt az első nyári záporunk, így aztán meglehetős meglepetésként ért minket, amikor némi megázással tarkított laza polgári sétákból visszaérve ez a látvány fogadott minket a mi uccánkban:



Talán a kissé pixeles felvételből is látszik a tényállás: hat méter széles, járdától járdáig tartó, padkáig érő sebesfolyású áradat, amolyan Discovery Channeles, Defenderes, Elza kölykeis szafarifíling, és ójaj!, a mi kis lakásunk az utca túloldalán van. Utoljára a Biharban láttam ehhez hasonlót boldogult ifjúkoromban, akkor boldogan tapicskoltunk a combközépig érő vízben. Apuka lába most sem remegett meg, kézbe kapta elsőszülöttjét és heroikus, még inkább titanikus elszántsággal átkelésbe kezdett. Anyuka keze viszont annál inkább remegett, úgyhogy e hőstettről mozgókép nem született, csak egy sokatmondó fotó:



Nagyon helyes, tanuld meg, drága hommelette-em, az élet csupa kihívás és kaland!

2008. június 23., hétfő

Az apák napjáról

Internet- és térerőhiányos badacsonyi kóricálásaink miatt felgyűlt pár poszt - ez az apáknapos dolog is majdhogynem aktualitását vesztette, hiszen e nagyszerű ünnep hivatalosan az elmúlt hét vasárnapjára (azaz június 15.-ére) esett. Ettől függetlenül azért a dolog megér egy bejegyzést, mert 1) így legalább a kezdő anyuka felkészülhet a jövő évire; 2) ez az apáknapja-ügy pontosan körülírja az apasággal kapcsolatos legsúlyosabb társadalmi problémákat. Vigyázat, borzalmasan hosszú poszt!

Ha még éltek volna bennem kételyek azzal kapcsolatban, hogy a magyar társadalom az elképzelhető legkonzervatívabbak közé tartozik, amihez képest a hindu kasztrendszer vagy a perzsa ajatollah-rezsim liberális mennyország, akkor tavaly március 18., azaz apaságom kiderülése óta e kételyek tökéletesen szertefoszlottak. És azóta az is nyilvánvalvá vált, hogy e társadalmi konzervativizmus egyik legfontosabb megnyilvánulási területe a család és a nemi szerepekről alkotott kép.

Az egyik legsúlyosabb dolog, amivel szembetalálkoztam, hogy hiába próbáltam bármiféle magyar nyelvű szakirodalomhoz fordulni: ezekben az apának tökéletesen másodlagos szerep jutott, mindössze egy-két bekezdés vagy még annyi sem. (Akkor még végképp) kezdő apukaként semmiféle eligazítást nem találtam arra nézvést, hogy miféle mentális kihívásokkal kell szembenéznem, milyen brutális hatást gyakorol egy pre- vagy posztnatális stádiumban lévő gyerek az apai élet- és gondolkodásmódra, az apa mindennapi cselekvéseire. Anyuka így, anyuka úgy - minden könyv, honlap, buta fórum és okos szakember csak azt a képet erősítette, hogy a terhesség, a szülés, a csecsemőkor valami obskurus női ügy, mint a körömlakkozás vagy az érdektelen árleszállításokról való végtelen diskurzus. Legnagyobb meglepetésemre kiderült, hogy magyar nyelven lényegében semmi értékelhető nem olvasható az apai szerepvállalásról, az apai viselkedési modellekről, az újszülöttel való apai kommunikációról vagy akár a Couvade-szindrómáról. Sehol sem esik szó az apai öntudatról (annál több az ostoba, hiú és ellenszenvesen macsó apai büszkeségről), arról az elképesztő érzelmi hullámvasútról, amibe nem csupán az anya, hanem bizony az apa is beleül, végighullámhegy-völgyezve negyven hetet, meg ami még utána jön. Minden kezembe kerülő szakkönyv félreérthetetlenül feltételezett magának egy olvasót - és ez az olvasó nyíltan és kimondva az anya volt. Apukáról meg csupán ennyi: tehermentesít, biztonságot ad, este hazajön és öröm nézni, ahogy játszik a gyerekkel. Na jó, de hogyan? Forrt bennem a düh és a tanácstalanság.

Főleg akkor lettem nagyon dühös, amikor elkezdtem felfedezni az angolszász nyelvterületen tobzodó, brutálisan gazdag blogoszférát - az öntudatos, kiegyensúlyozott apák blogjait és közösségeit, amelyek (terhességének mentális bizonytalanságai ellenére fantasztikusan segítőkész, megértő, türelmes és intelligens lakótársam bölcs biztatása mellett) lényegében az egyetlen támpontot jelentették az apaszerep kialakításában.* Sajnálatos módon egykeként még otthonról, a szüleimtől sem tudtam mintákat hozni. Az ifjú hommelette megszületéséig lényegében nem volt a kezemben csecsemő, két óránál többet soha nem töltöttem gyerektársaságban, olyan apa pedig egyáltalán nem volt ismeretségi körömben, akinek viselkedését modellként fogadhattam volna el. A néhány apák által írt könyv pedig (noha akadt köztük kifejezetten szórakoztató) felszínesen és erőltetetten elhumorkodta az egészet. Nehéz, de vicces - körülbelül ennyi volt, ami kiderült belőlük, ezt meg már magamtól is sejtettem.

Voltaképp magamtól kellett rájönnöm, hogy az apaság érés, egy soha véget nem érő önismereti folyamat, és ennek a folyamatnak nemhogy a közepe, de igazából a kezdete az a szülőszobai pillanat, amikor érzed, hogy megfordul a világ (egészen pontosan a feje tetejéről a talpára, mint Marx tette szegény Hegellel). Bár Augustinustól is sokat tanultam a dologról, de valójában csak az ifjú hommelette döbbent rá arra (nap mint nap), hogy mit jelent a feltétel nélküli, önfeladással határos szeretet. Az önfeladást nem úgy kell érteni, hogy az apuka lemond az esti korcsmázásról vagy nullára redukálja időrabló hobbitevékenységeit - persze erről is szó van, de ezek az ügyek eltörpülnek a valódi önfeladás mellett. Amellett, hogy az énedet teljesen alárendeled egy másik énnek - jelesül a gyereknek. Félreértés ne essék, nem az akaratodat rendeled alá az ő akaratának, például minden józan belátásod ellenére vattacukrot vásárolsz neki, amikor hisztériás rohamában földhöz veri magát. Nem erről van szó.

Sokkal inkább arról - és ez nagyon új élmény a kezdő apuka számára -, hogy létezik egy lény, akit feltétel nélkül úgy fogadsz el, ahogy van. Drága lakótársam terhessége alatt sokat készültem arra, hogy ne úgy nézzek a gyermekemre (most tudatosan használom az egyesszámot) mint elvárásaim és vágyaim majdani beteljesítőjére. De mint a kis hommelette születésekor kiderült, felesleges volt a tréning: amikor először tartottam a kezemben, hús a húsomból, egy szempillantás alatt értettem meg, hogy - mint minden újszülött - valóságos személy, individuum, saját világgal, saját énnel, amit én minden körülmények között, feltétel nélkül tiszteletben fogok tartani. Korábban soha nem tudtam elképzelni a szeretetnek ezt a brutális erejét, és azt, hogy a szeretet ilyen kötelékét semmiféle szó és semmiféle tett nem képes szétszakítani. Már-már dogmatikus és szentimentális katkó dumának tűnik, de ez a szeretet valóban felszabadít.

Van persze még egy csomó más dolog is: felelősség, lemondás, törődés, munkamegosztás, nevelés stb., amikről itt most szándékosan nem beszélek, mert az apaságnak egy olyan mozzanatát akartam leírni, amiről - butaságból vagy szemérmességből, ki tudja? - mindenki mélyen hallgat. E hosszú ömlengés igazából azt a célt szolgálta, hogy legalább egy kis szeletét bemutassam az "apaszerep" gazdagságának, az apaság felszabadító élményének. Mert erről a kis szeletkéről és erről az élményről méltatlanul kevés szó esik. Az apa nem (vagy nem csak) támasz, tehermentesítő, pótpelenkázó, hanem az egyik szülő, aki sanyarú biológiai adottságainál fogva nem képes ugyan szülni és szoptatni, de ettől a két apróságtól eltekintve éppoly gazdag, átélt és mély viszonyt tud kialakítani (sőt, ez kötelessége is!) a gyermekével, mint az anya.

Ilyen értelemben az apák napja nem valami fura angolszász hóbort, nem a political correctness egy túlhajtott kozmopolita vadhajtása. Nem hülye divatmajmolás, nem is konc, amit néhány ajándékként szolgáló leárazott nyakkendő vagy kifutó szériás palmtop kíséretében odavethetünk szegény apukáknak. Sokkal inkább egyfajta emancipációs állomás, mint mondjuk a Gay Pride, annak nyilvános elismerése nők és férfiak, anyák és apák részéről egyaránt, hogy az apa, az apai szemszög, az apai részvétel az anyáéhoz hasonlóan kulcsfontosságú egy gyerek teljes világának létrejöttében. És ezt ebben a nyomorú országban, ahol az apák (a "családfők") túlnyomó többsége van olyan ostoba, hogy bármilyen okból kivonja magát a családi élet nagy részéből, az anyák meg általában beszorulnak a macsóista háztartásbeli-gettóba, nem lehet eléggé hangsúlyozni.

Nagyon nehéz kiszakadni az "apuka húzza az igát, anyuka pisztergálja a gyereket" szörnyű modelljéből. Lehet, hogy az önismeret teljes hiányáról tanúskodik (majd a drága lakótárs kioszt, ha nem így látja), de e sorok írója aránylag jó apának és aránylag jó, bár néha túlságosan dominanciára törő társnak tartja magát; mégis gyakran kapja magát azon a semmivel sem igazolható viselkedésen, hogy egyszerűen lepasszolja az ifjú hommelette-et. Már két órája bőg az éjszaka közepén? Jöjjön anyuka, és oldja meg. Nem akar rendesen enni? Majd anyuka befejezi az etetést. Eljött a fürdés ideje? Apuka kicsit fáradt, nem lehetne, hogy ma anyuka fürdessen? Azt hiszem, ez a fajta apai viselkedés megbocsáthatatlan. Puszta gyengeség, 1) annak beismerése, hogy anyuka jobban csinálja; 2) annak elismerése, hogy apuka számára mindig van egérút, apuka kiszállhat, van hova hátrálnia. Pedig ez drámai tévedés: apukának (Orbán szép szavaival) nincs hova hátrálnia, és nem szállhat ki, apuka nem lehet kevésbé elkötelezett, mint anyuka. Semmi más, mint visszaélés, kihasználása és egyben megerősítése annak az ugarszagú, velejéig és mocskosan konzervatív szemléletnek, ami jó előre leosztja a családi szerepeket és alapvetően a férfiak relatív kényelmére, illetve a nők alávetettségének megerősítésére szolgál. A nők, az anyák meg mit tehetnek - egyetlen módon vívhatják sajátos szabadságharcukat, mégpedig úgy, hogy ha már magukra vannak hagyva, akkor kisajátítják a gyermekekkel kapcsolatos beszédet. Ezért van az, hogy az összes könyv, nevelési és gondozási tanácsadó, mentális és fizikai felkészítő a nőkhöz szól, az apukák meg képzetlen, felkészületlen vagy jó esetben autodidakta zombiként ténferegnek a gyerekszoba csodálatos univerzumában.

Ha az apák napja valamit is hozzátesz e barbár családmodell és -szemléletmód felszámolásához, akkor bizony van értelme - és ma Magyarországon ez az egyetlen értelme.

*Volt egyébként másik támpont is - bármilyen hülyén, okoskodón és pökhendien hangzik, ez imádott filozófusom, Merleau-Ponty fenomenológiája volt, de erről majd máskor inkább.