Tulajdonképpen szürreális, hogy amikor az előző poszt nagy nehezen eljutott az élesítési fázisba, addigra a bejegyzés egy részének tárgya már jó pár napja fekete hamuval vastagon borított, kiégett pusztaság volt. Alig tíz nappal azután, hogy oly vidám órákat töltöttük az ifjú hommelette-tel a Bükk-fennsíkon a szikrázó napsütésben, a szó szoros értelmében porig égett a Nagy-mező, nem mellékesen Magyarország egyik leginkább féltve őrzött természeti értéke. Valahogy így:
