2009. január 3., szombat

14:09. Egy kis következtetés

Aránylag kevés szó esett eddig az ifjú hommelette beszédfejlődéséről, legfeljebb elszórva a havi összefoglalókban. Pedig viharosan fejlődő utódunk már hordoz magában egy keveset a majdani szószátyár pletykafészekből. Lelkesen szövegel, mégha nem is kifejezetten latinovitsi magasságokban. Egy-egy szótagokat oszt meg velünk, de éles fülű, gyerekre hangolt lakótársi közösségünknek ez is elég, hogy nagyjából felfogjuk, miről társalog. Mindez már-már rutinszerű, de egy-két kommunikációhoz kapcsolódó logikai bravúrja néha igencsak meglep.

Az előzményekhez hozzátartozik, hogy ifjú utódunk már képes megnevezni egy csomó dolgot. Ennek részleteit majd egy másik alkalommal osztom meg, most elég annyi, hogy lakótársi életterünk egyik legfontosabb, sokat használt, mindig elöl lévő és őrült kíváncsiságot gerjesztő tárgyát, a telefont omlettünk a számunkra is könnyen értelmezhető "te" fonémával jelöli.

Szilveszter reggelén, tehát a 14:09. napon az ifjú hommelette ébresztett. Egy ilyen ébresztés általában úgy zajlik, hogy amelyik szülő előbb felébred a kisded állhatatos motyorászására-zajkeltésére, az bemegy érte a szobájába, és a lelkes gyermeket ráereszti a félálomban szendergő másikra. Ezúttal én szenderegtem, és drága lakótársam uszította rám a forgószélként támadó omlettkét. Arra riadtam, hogy egy apró lény püföli a bal fülemet, miközben azt kiabálja lelkesen: "Te! Te! Te!"
- Az nem "Te!", drága, elviselhetetlen gyermekem - bújt ki belőlem azonnal a gondos pedagógus -, hanem "fül". És ha tiszta erődből vered, az marhára fáj.
Nagyjából ennyivel elintézettnek is véltem a dolgot, és erőtlenül zuhantam vissza a félálomba, miközben omlettkénk szokásához híven feltúrta az egész ágyat, aprólékosan tanulmányozható testrészek, ráncigálható lábszőr vagy nyomogatható köldök után kutatva. A reggeli kómának köszönhetően csak nagyon lassan esett le, hogy miről is van szó.

Az ifjú hommelette elég sokszor látja használatban a telefont - jelesül úgy, hogy a fülünkhöz emeljük (a telefont, nem az hommelette-et). Majdnem ennyiszer látja a telefon jelét is (arasz-szerűen feltartott kezünket - a hüvelyk- és a kisujj egymástól eltartva, a középső három ujj leszorítva, a kéz az arcunkhoz emelve, hogy a hüvelykujj a fülnél, a kisujj a száj előtt van), amihez persze modjuk a "telefon" szót is. Ennyiből valószínűleg egyértelmű számára, hogy az általa nemes egyszerűséggel "te"-nek nevezett érdekes fekete tárgynak valami köze lehet testünk egy darabjához, a fülhöz. Az imént nem történt más, mint az, hogy kinyilatkoztatta ezt az asszociációt. Ránézett a fülemre, lényegében az egyetlen belőlem látható dologra (a többit jótékonyan takarta a paplan), és mivel más érdekes dolog nem volt a környéken, semmi sem vonta el a figyelmét, ezért nyugodtan tudott asszociálni: a fülemről eszébe jutott a telefon, és ezt rögtön kifejezésre is juttatta.

Talán annak is lehet jelentősége, hogy a "fület" nem tudja megnevezni, bár tudja, mi az: ha megkérdezzük, hogy "Hol a papa/mama/Lulu kutya stb. füle?", azonnal rámutat, de ha a fülünkre mutatva megkérdezzük, hogy "Mi ez?", nem képes még megmondani. Lát egy fület (talán még abban sem biztos, hogy az apjáé), és kimondja a legközelebbi asszociációt, amit képes kimondani - ez a "te", azaz a telefon. Ennek a magyarázatnak ellentmond persze, hogy ha a fülünkre mutatva megkérdezzük, hogy "Mi ez?", akkor nem mondja, hogy "te". Ennek az lehet az oka, hogy ez utóbbi esetben gazdag szituatív környezetben van a gyerek (fül, szem, száj, másik ember, gyorsan érkező következő kérdés stb.), így nem indul be az asszociációs folyamat, mert más elvonja a figyelmét. A magam részéről mindenesetre azonnal kipattantak a szemeim e kitűnő spontán kísérleti szituációtól.

2009. január 2., péntek

A Zújévi Zaher


A kezdő apuka már tökölt azon pár napja, hogy mivel lehetne méltóképp emlékezetessé tenni az új év első napjának délelőttjét. Lencsefőzelék, korhelyleves - már-már magától értetődő dolgok újlaki magányunkban, aztán szilveszter délelőttjén a spájzban álldogállva villámként hasított belém a felismerés: elegendő csak a karácsonyi ajándékba kapott mérhetetlen mennyiségű étcsokit, és távoli, indiai-óceáni szigetekről érkezett vaníliarudat hasznosítani. A kezdő apuka ilyenkor áldja eszét, hogy évek szigorú szemöldök-ráncolásával szerencsésen leszoktatta a közeli s távoli rokonságot a tejcsoki-ajándékokról, ehelyett lényegében ember nem mer étcsoki nélkül a lakásba lépni az ünnepi idényben. Úgyhogy minden adott volt a tökéletes újévi meglepetéshez: egy szép, fejlett Sacher-tortához - természetesen a Bécsi Filharmonikusok újévi koncertje mellé. Gemütlich, wienerisch polgári idill belül.

Mert ugye a Wiener Philharmoniker ünnepi koncertje szintén kihagyhatatlan. Boldogult ifjúkoromban a Musikverein közvetítésének első taktusaira sikerült nagyjából harmadszor is berúgni, hogy boldog alkoholmámorban fetrengve flesseljünk a strapabíróbbakkal a Kék Duna-keringő dallamára. Már akkor imádtam azt a szörnyű burzsoá idillt, ami egyszerre idézte meg a bécsi kongresszus rokokóban fuldokló estélyeit és a Proust-regények Madeleine-t zabáló nagypolgárságát (tudom-tudom, nem a nagypolgárság zabál Madeleine-t, hanem a narrátor, de tökrészegen ez egyre ment). Perverz vonzódásom az újévi koncerthez azóta is töretlen, ha választanom kell a frakkba bújtatott és ékszereiket rázó kapitalisták valcer-haláltánca és az IndyMedia Marx-paródiába hajló osztályharca között, akkor bizony tudom, hogy hova álljak. Az újévi koncertek iránti polgári szimpátiámat csak erősítette a tény, hogy érthetetlen módon a két Strauss fültépő keringőmaratonjait általában a legnagyobbak vezényelték: Zubin Mehta, Harnoncourt, és az idén Daniel Barenboim. Ez utóbbi különösen szíven ütött, Barenboim feleségével, Jacqueline Du Prével készített Brahms és Chopin csellószonáta-felvételei lakótársi etalonnak számítanak - valahogy nehezemre esett elképzelni e finom billentésű zongoristát vidám valcereket vezényelni. De gondolom van az a marketingérték és van az a honorárium, amiért megéri elviselni a császárváros közönségének vastapsát, miközben az ember minden idők legelcsépeltebb koncertfináléját, a Radetzky-marsot vezényli.

No de nem is ez a lényeg, hanem az, hogy a bécsi kongresszus-asszociáció azonnal előhívta a tökéletes édesség-kísérőt e nagyszerűenk ígérkező koncert mellé: a Sachert.

A Sacher ugyanis immár örökre összefonódik a bécsi kongresszus egyik kulcsfigurájával, Metternichhel, akinek az anekdota szerint egy 1832-es estélyére készült el először e nem mindennapi torta. A Sacher egyúttal arra is bizonyíték, hogy a gasztronómiában is létezhetnek Mozarthoz hasonló forradalmi zsenik. Megalkotója, Franz Sacher ugyanis állítólag mindössze 16 éves volt, amikor ezt az egyedülálló remeket összehozta. A lebetegedett főszakács helyére beugorva alkotta meg, szinte improvizációként ezt a zseniális, és a maga egyszerűségében lenyűgöző tortát, amiben tulajdonképpen semmi különös rafinéria sincs: csokoládés piskótatészta, sárgabaracklekvár és csokibevonat. Mintha csak a nap végi maradékokat pakolta volna valaki össze egy süteménnyé egy másodrangú cukrászda kiürült raktárából. Ehhez képest a Sacher 1) élethossziglan megalapozta alkotója hírnevét; 2) Bécs emblematikus tortája lett; 3) állati finom. Bár a titkos receptet a Sacher-dinasztia féltve őrzi, azért az eredetihez közelítő végeredményt adó leírás számtalan szaladgál a szakkönyvekben.

A kiindulópont kézenfekvő: másfél tábla (tehát 150 gramm) fincsa étcsokoládé.



Ezt kell valamivel kevesebb (kb. 125 gramm) vajjal vízgőzön felolvasztani.



A végeredmény a lenti képen láthatóhoz hasonló selymes massza, amit egy időre nyugodtan félretehetünk hűlni, hogy nekiláthassunk a komolyabb kihívásoknak.



Például rögvest egy kis kulimunkának: egy maréknyi (kb 50 gramm) mandula blansírozásának...



...és megpucolásának, majd ledarálásának. Kézenfekvő persze mindezt eleve darált mandulával helyettesíteni, de hát akkor aztán alig marad munka, úgyhogy daráljunk csak nyugodtan magunk.



Aztán következhet a munka lényegi része, de előbb pár szó az időzítésről: ha pontosan a fináléban óhajtjuk felszolgálni a Sachert, akkor reggel kilenc tájt érdemes nekikezdeni az elkészítésnek. Tudom, ez a reggel kilenc nem épp Szilveszter-kompatibilis időpont, de hát az ifjú hommelette nem ismer se Szilvesztert, se másnaposságot, úgyhogy kíméletlenül felzavarja a kis családot reggel hétkor. Tiszta szerencse, hogy szegény lakótársamra brutális migrén tört előző este (ennek is tudom az okát, de erről majd máskor), ennek köszönhetően lakótársi közösségünk már tízkor ágyban volt, jókora nemet mondva az éjféli koccintásra. Így aztán a kezdő apuka kipihenten gyakorlatozhatott a konyhában reggel kilenckor (nem mellékesen így az újévi Sacher egyben migrén-ellenes hangulatjavító intézkedésnek - úgynevezett HJI-nek - is tökéletes volt). Méghozzá imígyen:



Egy tálban összekevert kb. fél bögre keményítőt fél bögre liszttel (a bögre-SI átváltáshoz szeretettel ajánlom a Recipe Goldmine kitűnő konverziós táblázatát), egy teáskanál (kb. 1/3 zacskó) sütőporral, a ledarált mandulával és a már említett, nagyvonalúan illatozó vaníliarúdból...



...kikapart béllel.



Ezután a bécsi cukrászat lelkes követője egy nagy tálba üti öt tojás sárgáját (a fehérjére is szükség lesz, érdemes megőrizni, különben lőttek a tortának).



A tojásokat elkeveri egy púpozott bögre cukorral, jó habosra.



Majd szép lassan csomómentesre keveri a lisztes-keményítős kutyulékkal,



illetve az olvasztott csokoládéval.



Közben nekiesik a tojásfehérjének.



A cél a kőkemény hab. Sose higgyünk a látszatnak!



Bármilyen masszívnak is tűnik a hab, a kulcsfontosságú habtesztet mindig el kell végeznünk. Aránylag egyszerű, bár annál kockázatosabb műveletről van szó: a felvert habot tartalmazó edényt lefelé fordítva kb. 10 másodpercig a fejünk fölé tartjuk.



Ezáltal mintegy személyes hitelünkkel kezeskedünk a hab minőségéért. Ha nem hullik az egész a nyakunkba, akkor mehet a csokoládés masszába. Finoman, óvatosan kavargatjuk, nehogy összeessen.



Ha ehhez hasonló trutymót kapunk, akkor eddig nagyjából mindent rendben végeztünk.



Nincs más dolgunk, mint a masszát ízlésesen elrendezni egy kivajazott, kilisztezett formában (a mi lakótársi alapdarabunk egy 26 cm-es csatos elem).



Szép simára rázogatjuk, és jó előre begyújtott 180 fokos sütőbe rakjuk. Kb 45 percre van szüksége ahhoz, hogy...



...csúfot űzzön a kezdő apuka lelkesedéséből, és egy ehhez hasonló rémálommá varázsolja a Sacher-sütést:



Nem marad más hátra, mint az, hogy a kötelező sütőben hűlést követően egy szép nagy kenyérvágó késsel lefarigcsáljuk azt a szörnyű vulkanikus kúpot a tetejéről, majd vízszintesen félbevágjuk a maradékot.



Időközben előkaparunk a spájz mélyéről másfél-két deci ki-tudja-honnan odakerült sárgabaracklekvárt (ezúton is keressük az önzetlen ajándékozót), amit gyorsan felforrósítunk...



...és szátkenünk a lapokon.



Juthat a tetejére is, a lényeg, hogy a forró lekvár némiképp (de ne teljesen!) átitassa a tésztát.



A felső tortalapot visszahelyezzük az alsóra, és egy-két tábla felolvasztott étcsokoládét szétkenünk a tetején meg az oldalán, majd hagyjuk rádermedni. Tapasztalataim szerint ez a legnehezebb művelet, ugyanis az ideális Sacheren tökéletes, tükörsima csokibevonat tündököl - na, ez a kezdő apukának sosem sikerült. De mi mégsem a dekadens császárvárosi arisztokraták, meg a gonosz diplomata-herceg kegyeit keressük, hanem drága, plebejus lakótársunknak próbálunk hangulatjavító intézkedést összehozni, ezért itt bocsánatos bűn a közepes külalak. A lényeg, hogy még a koncert vége előtt tálalható formába hozzuk Sacherünket.



Amint a fenti képen látható, ez maradéktalanul sikerült. A mértéktelen korhelyleves- és lencsefőzelék-zabálást méltóképp koronázta meg a közvetlenül a Kék Duna-keringő előtt feltálalt újévi Sacher. A helyzet vidámságát persze erősen beárnyékolta Barenboim rögtönzött - és súlyához képest mértéktartóan rövid - beszéde.



Sajnos csak később ébredtem rá, mit is jelenthetett az askenázi-argentin származású, egyszerre izraeli és palesztin álampolgárságú Barenboimnak, az arab-zsidó tagokból álló Nyugat-Keleti Díván Zenekar társalapítójának (a másik a palesztin származású Edward W. Said volt), az első izraeli Wagner-előadás karmesterének, a közel-keleti párbeszéd egyik legnagyobb hatású támogatójának levezényelni ezt az eszképista valcerkoncertet a Világ Leghülyébb Nevű Hadműveletének - Öntött Ólom - ötödik napján, amikor már nyilvánvaló, hogy nemhogy a békére, de a párbeszédre sincs semmi esély. Meglehetősen paradox volt, ahogy békét éltető elfúló szavai után intésére a Bécsi Filharmonikusok rázendítettek a pattogós katonai indulóra, a Radetzky-marsra. Hát igen, az embernek megkeseredik a szájában a Sacher, de hát, mind mondtam, van az a honorárium...

Az újévi idillt ettől eltekintve csak az ifjú hommelette tombolása törte meg, amikor rájött, hogy ő egyáltalán nem részesül a tortából. Neki igazán rosszul indult az esztendő.

A főzőzene pedig magától értetődik: nesztek, a Radetzky-induló. Erre aztán lehet csokikrémet kavargatni. Még mindig jobb, mint a Búcsúszimfónia erőltetett humorú verziója, amelyikben Barenboim tréfásnak szánt módon értetlenkedik, hogy hova mennek a zenészek.

2009. január 1., csütörtök

Kúl és kínos

És ha már évvégi listák: ha a New Musical Express összerakott egy "cool listet", és példáját követte ez a rém ciki blog is (amelyről a mai napig nem tudom eldönteni, hogy valami ordenáré vicc-e vagy komolyan gondolták-e létrehozói - mivel a siralmasan trendinek szánt dizájn egy előregyártott sablonból származik, az előbbire tippelek), akkor ez a közepesnél gyengébb blog sem maradhat ki. Lássuk tehát, mi manapság végtelenül kúl és mi tartozik a kellemetlenül kínos ügyek közé kisgyermek-témakörben. Kétszer tizenhárom-plusz-egy okosság egyenlően elosztva a kúl/kínos dualitásban.

Kúl

1. Hordozókendő, mei tai, podegi.

2. Apás szülés.

3. Nyilvános helyen szoptatni.

4. Saját készítésű játékokkal ellátni a gyereket.

5. Stay-at-home-dad.

6. Püré-, tápszer-, büfifolt a nyakkendőn vagy az öltönymellényen, de különösen a mandzsettán.

7. Elkísérni az anyát a terhességgel kapcsolatos összes vizsgálatra - ezzel összefüggésben annyit lógni a munkahelyről, amennyit nem szégyell az ember.

8. Szervezett keretek között gyerekruhákat és -játékokat cserélni, kölcsönözni, ajándékozni.

9. 300 forintért vadiúj BabyGap cuccokat turkálni.

10. 2 Chix pólók.

11. GreatDad.com.

12. Kettő vagy annál több terhes anya, belvárosi kávéház teraszán, epersarlottal (feltéve, hogy öltözékük nem kertésznadrág+frottírzokni+klumpa szett).

13. Kettő vagy annál több kisgyerekes apa, bárhol.

+1. Pelenkázó a férfivécében. (Bármilyen jófejkedő, gonosz, kizsákmányoló, tizenkettőből-egy-tucat multi az IKEA, sajnos kúl.)

Kínos

1. A "pocaklakó" szót bármilyen összefüggésben használni.

2. Internetes fórumon vagy kommentben bármilyen módon és hangvételben, bármelyik oldal mellett vagy ellen felszólalni a szoptatás vs. tápszer, a természetes szülés vs. császármetszés, illetve a kórházban vs. otthonszülés vitákban.

3. A Suttogóról nagy bölcsen kijelenteni, hogy "amerikaiaknak íródótt".

4. Gyermektelen ismerősöket gyerektörténetekkel halálba untatni.

5. Az újszülött nevében egyes szám első személyben írt naplót, emlékkönyvet, blogot, iwiw- és/vagy facebook-oldalt nyitni.

6. Gunyorosan olyasmiket mondani, hogy "***, aztán mégis felnőttem valahogy". (A *** helyére tetszés szerint behelyettesíthető az "engem is tejjel itattak csecsemőkoromban", "én is nézhettem tévét", "nekem is antibiotikumot adtak", "már félévesen ehettem csokit" mondatrészek bármelyike.)

7. Játszótéren, rendelőben, baráti körben azon versengeni, hogy kinek a gyereke fordult meg/állt fel/indult el/beszélt előbb.

8. Cigarettázva babakocsit tolni.

9. Velvet Poronty.

10. Kismama vezércikkek.

11. Kezdő apaként szabadkozva vagy magabiztosan leszögezni, hogy "most még nem igazán tudok mit kezdeni a gyerekkel, de majd ha beszélni/járni/focizni/olvasni/csajozni/pasizni kezd..."

12. A szülés előtt megkérdezni az orvost, hogy voltaképp mennyi is lesz a paraszolvencia, majd a szülés után átnyújtani a borítékot - na, ezek tényleg nagyon kínos szituációk.

13. Gyerekgondozási és -nevelési kézikönyvekben a "szülő" szó helyett következetesen az "anya", "anyuka", "kismama" szavakat használni.

+1. Gyerekkel bármilyen politikai és közéleti rendezvényen, felvonuláson, békés vagy békétlen tüntetésen, ellentüntetésen - akár csak nézőként - részt venni.

A szülőség 10 legfelemelőbb pillanata

Szilveszter környékén minden közepesnél gyengébb bulvártermékben drámaian megszaporodnak a legkülönbözőbb összesítések és listák. Ennek örömére és alkalmából lakótársi kettősünk is összerakott néhány listát, összefoglalva mintegy az évet. A feladat egyszerű volt: a kezdő apuka és anyuka is összerakta külön-külön felsorolását a gyermekesdi 10-10 legfelemelőbb pillanatáról. A kezdő apuka kicsit tágabban értelmezte a dolgot, mert belevette a terhesség iddőszakát is. És ha már felemelő pillanatokról van szó, akkor hozzácsaptuk a néhány legmegrázóbbat is - szerencsére ez utóbbiakból nem volt sok. Fontos hangsúlyozni, hogy nem tudtuk, hogy a másik miket sorolt fel; így aztán igen érdekesek az összecsengések.

A legfelemelőbb pillanatok a kezdő apuka szerint

1. Megjelenik a második csík.

2. Az a kétdimenziós ultrahang, amin már kivehetők a magzat testrészei.

3. Az anyja hasfalán keresztül a tenyereden érzed a rúgását.

4. A gyerek feje kibukkan a szülőcsatornából.

5. A magzatmázas újszülött az anyja mellkasán.

6. Az újszülött először a karodban.

7. Éjszaka felriadsz, és rájössz, hogy egy csecsemő legalább olyan hangosan alszik, mint egy bölény: fújtat, horkant, röfög, motyorászik és zajosan forgolódik.

8. Este hazaérsz, a gyerek feléd fordul és azt mondja: "pa-pa".

9. Valami hülye vicctől (jellemző példák: a mutatóujjaddal mellkason bököd, látványosan pisszegsz neki, belefújsz az arcába stb.) gyöngyözve, gurgulázva, egész testét rázva kacag, aztán rögvest csuklani kezd.

10. Gyerek a víz alatt, reflexből visszafojtott lélegzettel, miközben levegőbuborékok szállnak fel a testéről.

A legfelemelőbb pillanatok a kezdő anyuka szerint

1. Ha nevet.

2. Ha együtt röhögnek apukával.

3. Alvás közben látni.

4. Arra ébredni, hogy ő ébreszt.

5. Első dolgok elcsípése.

6. Ha mamának hív (még ritka).

7. Spontán puszi.

8. Tanítani neki valamit, aminek örül.

9. Kendőbe kötve rajtam alszik.

10. Ha dumál magában.

A legmegrázóbb pillanatok a kezdő anyuka szerint

1. Amikor elvitték műtétre.

2. Amikor visszahozták.

3. A gyomormosásos délelőtt.

A legmegrázóbb pillanatok a kezdő apuka szerint

1. A gyerek mélyaltatásban.

2. Kórházfolyosón hallgatni, ahogy a vizsgálóban mossák a gyomrát.

3. Bármikor, amikor őszintén, átélten és mély elkeseredéssel sír (és amely sírást pontosan meg lehet különböztetni bármely más sírástól).

2008. december 31., szerda

"A legszebb meséket..."

Tulajdonképpen egész másról akartam írni az év utolsó posztjában. Egy remek listát terveztem, amolyan gunyoros összefoglalását terhesanyás-gyereknevelős tapasztalataimnak, amikor a kétségkívül legjobb magyar gyerektémájú blogon, Szirka blogján ráakadtam a Miniszterelnöki Hivatal november végén indult kampányára. Mivel lakótársi közösségünk egy televízió nélküli platóni államban tengeti az életét, ezért fogalmam sincs, hogy mennek-e ezek a reklámfilmek bármelyik csatornán. Az tény, hogy rég nem láttam ilyen hatékony és kulturált szpotokat. Szinte hihetetlen, hogy kormányzati megrendelésre készültek (szomorú személyes tapasztalatom ugyanis, hogy az állami megrendelésre készült társadalmi célú kampányoknál általában alapkövetelmény, hogy ne mondjunk semmit, és lehetőleg azt is észrevétlenül tegyük). Ehhez képest ez a kampány működni látszik, megértő, ízléses, okos és hatásos. Nem édeleg, nem szentimentális (még Herendi Gábor veszekedős filmje is megtorpan a giccshatáron - bár egyiknél-másiknál pont úgy éreztem magam, mint Robert De Niro az Analyze Thisben, amikor elsírja magát egy életbiztosítás-reklámon), és mivel értelmes dolgokat mond okosan és érdekesen, ezért talán még a célját is eléri. A legkevesebb, amit tehetek, hogy év végi offtopic kitérőként megosztom e filmeket. Boldog új évet.









2008. december 30., kedd

13:21. Steps Ahead

A kezdő apuka kifejezetten rossz apuka és még rosszabb dokumentátor. Mindenféle hülye recepteket jegyez le, meg ostoba álfilozofikus példabeszéd-paródiákat, miközben rémisztő méretűre dagadt az ifjú hommelette fejlődéstörténetével foglalkozó elmaradt posztok tömege. Mert hiába találta ki, hogy havi összefoglalók helyett napi megfigyeléseket örökít meg, és hiába gyűlnek a sajtcédulák, mobiltelefonos bejegyzések és hasonlók, mire éjszakánként oda jut, hogy "feldolgozná" ezeket,már egy fia gondolatra sem telik tőle. Márpedig a gyermek tevékenységét értelmezni és kulturáltan összefoglalni kemény intellektuális erőfeszítés. A sok tartozás (csak néhány példa: járás, beszéd, jelelés, hozzátáplálás és hasonlók) közül megpróbálok behozni némi elmaradást - apró omlettkénk ugyanis nekilátott gyakorolni a járás bonyolult technéjét. Első lépések belül.

Korábban már többször esett szó arról, hogy hogyan finomodik egyre jobban egy csecsemő motoros tevékenysége, hogyan kezd el egyre intenzívebben és magabiztosabban mászni. Aztán megörökítettem azt a pillanatot is, amikor omlettkénk először felállt (8:9).* Tulajdonképpen attól a pillanattól kezdve jár - mégha nem is önállóan, hiszen mindig kapaszkodott valamibe az apja nadrágszárától a tűzforró radiátorig, de lépései igen határozottak voltak. Mi, kezdő szülők már egész megszoktuk a fal vagy az ágy melett oldalazó gyermek látványát, és csendes derűvel figyeltük, ahogy óriási kerülők árán jut el a kiszemelt végcélhoz; nem egyenesen, hanem arra haladva, amerre kényelmes és stabil kapaszkodókat sejtett. Annál érdekesebb volt, hogy szemmel láthatóan nem nagyon erőlködött ezen a járás-dolgon: sosem kísérletezett az önálló lépdeléssel, ha elfogytak a lehetséges támasztékok, gondolkodás nélkül a földre vetette magát, és egy tankhadosztály dübörgésével négykézlábazott át a szobán. Kivételt csak az jelentett, amikor bármely testrészével, főleg a térdével vagy a sípcsontjával nekitámaszkodhatott valaminek (jellemzően a földön heverő kezdő apuka bordáinak), és mindkét kezét magasba emelve lelkesen egyensúlyozott. De járásról, járásra tett kísérletekről ezekben az esetekben szó sem volt.

Mi a magunk részéről nem nagyon erőltettük a dolgot. A kezdő apukának szent meggyőződése, hogy egy gyermek fejlődéstörténetében (időben) az utolsó dolog, amit nem kell megtanítani, a járás. Eljön mindennek az ideje, nyugtatta magát, olyan még nem volt, hogy egy egészséges gyerek négykézláb maradt volna, másrészt a járás olyan, a fajra jellemző általános cselekvési minta, amit nyugodtan nevezhetünk ösztönnek - következésképp teljesen felesleges tanítani vagy erőltetni. Akár másoktól ellesett minta, akár öröklött készség, akár belső igény szüli, a járás ideje magától eljön, ahogy a gyermek mondjuk látni is megtanul, anélkül, hogy bárki kondicionálná erre. A járás a környezethez való idomulás egyik legfontosabb eszköze, csak ki kell várni, amíg a belső késztetések és az anatómiai adottságok összhangba kerülnek.

Nagyon érdekes volt látni, hogy gyermekünk - és gondolom minden más gyermek is - kialakított egy sajátos, "köztes" helyváltoztatási formát. A mozgásfejlődéssel foglalkozó cikkek általában úgy egyszerűsítik le a járáshoz vezető út leírását, hogy a gyerek először négykézláb mászik, aztán "felegyenesedik" és járni kezd, előbb különböző támasztékok segítségével, aztán azok nélkül. Nos, ez egyáltalán nem így van. A kettő között van ugyanis egy általam elég fontosnak ítélt stáció, a "térdenjárás". Ifjú hommelette-ünk heteken át végeláthatatlanul gyakorolta ezt a tevékenységet, amit nagyjából úgy lehet elképzelni, mint egy különösen vallásos katolikus bűnbánati koreogrefiáját: felsőteste felegyenesedik, derékszöget zár be a földdel, kezei már nem a talajon vannak, hanem a teste mellett egyensúlyoz velük, combjai szintén függőlegesek, térdét vinkliben megtöri és a lábszáraira támaszkodik, és térden csúszva halad előre. Azért érdekes ez, mert látszik, hogy a medencéje és a combcsontjai már tökéletes alátámasztják a gerincoszlopot, viszont a lábai, különösen a talpa önállóan még valószínűleg nem bírja el a testét, és az egyensúlyérzéke sem olyan fejlett még, hogy talpra álljon. Mindenesetre ez a mozdulatsor biztató és meggyőző jel volt.

Sztoikus nyugalmam ellenére azért irracionális módon a gyomromba ugrott a szívem, amikor december ötödikén (tehát 13:13. napon) megcsörrent a telefonom, és drága lakótársam eufóriától elfúló hangon jelentette be, hogy omlettünk tizenegyet lépett. Az elkövetkező napokban már nekem is módomban állt megfigyelni a kedves gyermek mókás, általában pár bizonytalan lépés után totális kollapszusba fulladó kísérleteit. Sajnos erről az időszakról nem készült mozgókép, ugyanis a gyermek járás közben képtelen volt másra koncentrálni. Ez azt jelentette, hogy amint előkerült a videókamera, rögtön az kezdte érdekelni, aminek következtében elfeledkezett a járásról, tehát azonnal hasraesett. Földön kalimpáló omlettkéről meg már kb. ezerórányi felvételünk van, úgyhogy be sem kapcsoltuk a kamerát.

Aztán egy vidám, hancúrozós este, a címben említett 13:21-en (tehát december 13-án, egy héttel az első lépések után) végre sikerült olyan steril kísérleti szituációt teremteni, amiben a megfigyelő minimális hatást gyakorol a megfigyelt jelenségre. Igazi kincset sikerült megörökítenem, abban az értelemben, hogy a lenti ötvenvalahány másodperc eszenciális módon sűríti magába a járás kezdeteinek majd' minden fontos elemét.



Mint említettem, omlettkénk egy héttel korábban tette meg első önálló lépéseit. Eme egy hét alatt nem nagyon segítettünk neki a járkálásban (én, szigorú kezdő apukaként egyáltalán nem, kdves lakótársam meg csak azzal a finom, puha támasztó mozdulattal, ami a videó elején is látszik: épphogy csak hagyja a gyermeket a hüvelykujjába kapaszkodni, és a mutatóujjával időnként megtámasztja a gyermek csuklóját, nehogy kicsússzon a szorításból). Viszont minden egyes önálló járáskísérlet végén (amik általában drasztikus összeeséssel jártak) viharos üdvrivalgásban törtünk ki, úgyhogy omlettünk annyit elsajátított, hogy a járás valami jó dolog, mert nagy dicséret jár érte. (Hű, mennyi "jár" egy mondatban!)

A hangot leszedtem, mert a kezdő apuka nem szívesen osztja meg azt az artikulálatlan gügyögéskomplexumot, ami lakótársi közösségünk esti mókázásait kíséri. Brubeck finom zongorafutamai és Joe Morello lazán virtuóz kávajátéka amúgy is sokkal szórakoztatóbb kíséret. De a gesztusok így is árulkodóak: tudni kell, hogy sikerült megörökíteni azt a pillanatot, amikor ifjú hommelette-ünk életében először elindul hátrafelé - drága lakótársam látványos csodálkozása 00:04-nél ennek szól. Aztán 00:11-től különös játék alakul ki: a kis omlett, mintha egyensúlyának határait keresné, elkezd jobbra-balra dülöngélni. Nyilvánvaló, hogy gyakorlásról van szó, a gyerek, kihasználva, hogy egy hozzá maximálisan alkalmazkodó támasztékra (az anyja kezére) lelt, megpróbálja összerendezni mozgását. Pontosan mérhető, hogy ehhez mennyi időre van szüksége: 00:17-nél az anyja megpróbálja elengedi a kezét (ennek köszönhető az a kézmozdulat a kép bal széle irányába), de omlettünk nem hagyja. Az anyja megérti, és megható összhangban dülöngélnek néhány másodpercig. Ekkor érdekes dolog történik: hommelette átveszi a kezdeményezést, bontja a szemkontaktust és oldalra néz, anélkül, hogy a dülöngélést abbahagyná. Ezzel egy szempillantás alatt függetleníti magát az anyja mozgásától, és kialakítja a saját ritmusát. Nyilvánvalóan megérett az idő: ennek szól az a türelmetlen, rugózó mozdulat 00:29-nél (jelentése kb.: "Engedj már el! Most már megy magától.") A gyermek egy pillanatig egyensúlyoz, majd felméri, hogy hová is kell eljutnia (eközben lelkesen biztatom, hogy jöjjön oda hozzám), aztán életében először járás közben megfordul (erre vonatkozik a látványos anyai rácsodálkozás 00:36-nál), és elkezd felém kacsázni.

Ami itt nagyon érdekes, hogy 1) már nem csak a járásra koncentrál: az első lépéseknél még igencsak összpontosít, de amikor 00:40-nél kinyújtom felé a kezemet, egyértelmű és lelkes interakcióba lép, anélkül, hogy kizökkenne a járás ritmusából; 2) a kezeit már nem csak egyensúlyozásra használja: megpróbálja elérni a felé nyújtott kezet, tehát megszűnik a kezeivel egyensúlyozni, viszont továbbra is talpon marad. A legnagyobb meglepetés 00:44-nél jön el: az ember azt hinné, hogy alig várja, hogy végre stabil támasztékhoz jusson, ehhez képest éppen csak megérinti az ujjamat (mint egy úszó a fordulónál a falat), és fordul is el (ez váltja ki anyja hitetlenkedő csodálkozását 00:47-nél). Talán még maga a gyerek is meglepődik saját bátorságától, ez aztán végleg ki is zökkenti. Jól látható, ahogy ránéz az anyjára, ezzel elveszíti a ritmust, megbotlik - viszont nem elesik, hanem kifejezetten kontrollált mozdulattal, kezeivel elegánsan egyensúlyozva térdre hull. 00:52-től pedig az látható, ahogy együtt örül a szüleivel a nagy tettnek, és aztán azon nyomban más kezdi el érdekelni (ilyenkor jön a hisztérikus moutogatás, aminek kb. annyi a jelentése, hogy "Azonnal adjátok ide azt a pöttyös labdát! Nem értitek, hülyék?! Ide vele!")

Látható tehát, hogy egy ilyen kis hétköznapi, villanásnyi, ötvenmásodperces részlet is mennyi finom összjátékot, mennyi bonyolult mechanizmust, a kognitív folyamatok micsoda gazdagságát rejti. Pedig nem történt más, csak egy budapesti gyerek nyolcat lépett. Nos, ha valamiért szeretem a gyereknevelést, akkor az éppen az, hogy nekünk, felnőtteknek teljesen magától érdetődő dolgok "magátólértetődőségét" kérdőjelezi meg, értelmezi újra, és világít rá mindennapi cselekvéseink bonyolultságára. A gyerekkel együtt valahogy minden nap én is újratanulom a világot - kicsit olyan ez, mintha az anyanyelvünket magyaráznánk egy külföldinek, de ezt a sok okosságot majd inkább máskor fejtem ki. A lényeg: az ifjú hommelette jár.

*A félkövérrel szedett számok, mint mindig, azt jelölik, hogy a gyermek életének hányadik hónapjának hányadik napján történt az esemény.

2008. december 29., hétfő

Zen-babaista példabeszédek 07.

Ben-ce mester intelme Bel-la mesterhez az emberiség legnagyobb találmányairól.

- A tűz, a kerék, meg a zippzár, e három - okította egy este Ben-Ce mester Bel-La mestert, aki bár igen nagy bölcs volt, még vajmi keveset tudott a tudománytörténetről. - Ezek között pedig a legnagyobb a zippzár. Mert bár fájdalmat képes ez is okozni, nem is kicsit (tudja ezt minden férfiú, kinek akár egyszer is beszorult a slicce), de embert ölni mégsem lehet vele, nem úgy, mint az előző kettővel. Sok szent vértanú veszett már el tűz és kerék által, de a zippzár békés találmány, ebben rejlik egyedülálló nagyszerűsége. Feküdj tehát nyugodtan, Bel-La mester, és Buddhára kérlek, hagyd, hogy felhúzzam végre a hálózsákodon.

További Zen-babaista példabeszédek emitt.

2008. december 28., vasárnap

Cassoulet


Történelmi pillanat érkezett el az Úr 2008. eszendejének karácsonyán: a kezdő apuka cassoulet-készítésre adta a fejét. Mivel a karácsonyi időszak, jó magyar szokás szerint amúgy is a mérhetetlen mennyiségű, brutális koleszterintartalmú kaják főzésének-felfalásának ideje, nem mellékesen pedig az évnek csak ebben a szakában lehet másfél napnyi, főzésre fordítandó szabadidőt találni, kézenfekvő volt, hogy beteljesítsem régi vágyamat, és embertelen adag cassoulet-vel terrorizáljam rokonságomat, illetve ismerősi és baráti körömet. Hegynyi babba főzött féldisznó, sznobéria, frankofón parasztromantika, okszitán gyomorrontás, lakótársi karrierem legbonyolultabb ételének stációi belül.

Így utólag elmondhatom, hogy a cassoulet elkészítése egyáltalán nem vicces. Bár hónapokon keresztül tervezgettem a receptet, kutattam mindenféle szakácskönyvekben és honlapokon, többször már majdnem neki is futottam (hogy aztán a józan ész és az időhiány minduntalan az akció lefújására kényszerítsen), arra egyáltalán nem számítottam, hogy a cassoulet elkészítése tényleg 16 órán keresztül tart. Pedig a tisztességesebb receptközlők korrektül figyelmeztettek. Egyetlen dolog kárpótol csupán az elvesztegetett tizenhat óráért - hogy a cassoulet tényleg olyan elképesztően finom, ahogy azt rajongói állítják.

A lényegre térve: a cassoulet a délfrancia - pontosabban okszitán - konyha egyik kulcsétele, klasszikus parasztkaja, aminek szülőföldjén, azaz a Toulouse-Castelnaudary-Carcassonne-vonalon igazi, mély, profond kultusza van, mint mondjuk Baján a halászlénak vagy Székelyföldön a puliszkának. Drabális egytálétel, de tény, hogy nem a hétköznapokra való. A cassoulet minden brutalitása ellenére inkább ünnepi étel (vagy legalábbis úgy képzelem), mivel elkészítése valóságos szertartás - a maga szigorú liturgiájával leginkább egy honi disznóvágásra vagy egy osztrák rétesnyújtásra emlékeztet. Természetesen Languedoc tartomány (az egykori Okszitánia) minden városa és települése kidolgozta a maga jellegzetes cassoulet-verzióját. A leghíresebb és leggazdagabb variáció Castelnaudaryból származik - persze, hogy ez a leghíresebb, hiszen ez az Albi, Toulouse és Carcassonne közé beszorított városka nem nagyon képes más módon felvenni a versenyt hírneves szomszédaival.

A cassoulet-nak liturgiája ugyan létezik, de pontos és kizárólagos receptje nemigen. Helyesebb inkább úgy fogalmazni, hogy a cassoulet-nak szelleme van, mint mondjuk - ezért is ideális karácsonyi étel, mivel remek metafora - a karácsonyfa-díszítésnek: adott a váz, a fenyő (persze már az is árulkodó, hogy ki milyen fát választ), aztán azt már ki-ki úgy díszíti, ahogy jól esik; a végeredmény mindenképp karácsonyfa lesz. Nagyjából ez a helyzet a cassoulet-val is: léteznek eszenciális, kikerülhetetlen elemei. Ilyen például a szép, nagyszemű fehérbab, a lassú, órákig tartó sütés, a karakterét adó rengeteg friss zöldfűszer és a kezdő apuka értelmezésében maga az edény, a gigantikus, mázas cseréptál, a cassole (oksztánul caçòla), amiben az étel elkészül, és amiről a nevét kapta.


A mi speciális lakótársi esetünkben ez utóbbi beszerzése volt a legnagyobb kihívás. Óriási szerencsémre édesanyám pont rendelkezett egy ilyesmivel. Persze túlzás lenne azt állítani, hogy az okszitán néprajz elkötelezett kutatójaként őrizgetett egy cassole-t az almáriumban; valahonnan Erdélyből szerezte be egykor, és egész gyermekkoromat beárnyékolta az attól való rettegés, hogy az a gigászi, zöld mázas edény egyszer a fejemre esik a polcról. (Most jól továbbadom a családi pszichózist: az ifjú hommelette második karácsonya ugyanazon zöld mázas edény árnyékában telik.)

Ha az edény megvan, a többi "szinte gyerekjáték". Első körben nem kell mást tennünk, csak gondoskodni arról, hogy a cassoulet-készítés szent pillanatára rendelkezésre álljon 3-4 liter marhahús-alaplé, három délceg liba konfitált mellehúsa, illetve kb. másfél kilónyi beáztatott bab. E három összetevő elkészítése is belekerül olyan 10-12 órába. Ha ezek megvannak, egy vidám decembervégi hajnalon kipakolhatjuk a konyhaasztalra a legszükségesebb hozzávalókat. Ezek a mi újlaki verziónk szerint a következők voltak (szokásommal ellentétben klasszikus recept-felsorolás következik):

Hátsó sor: 1) apuka kedvenc porcelándisznója (erre igazából csak pszichológiai okokból van szükség, hogy legyen aki bátorít minket a cassoulet-főzés embertpróbáló óráiban); 2) egy palack száraz fehérbor (természetesen lakótársi konyhánk állandó főzőbora, az itt megénekelt Légli Blanc); 3) az előző este beáztatott másfél kiló szép, nagyszemű fehérbab; 4) 2 db 400 grammos hámozottparadicsom-konzerv; 5) négy liter alaplé.

Középső sor: 1) egy póréhagyma; 2) egy diszkréten illatozó füstölt csülök; 3) némi zöldségféle, jelesül 2 sárgarépa, 2 fej fokhagyma és 2 fej vöröshagyma (fontos összetevő lenne még egy dundi zellergumó, de ez ezúttal elmaradt); 4) a cassoulet "szíve", a bouquet garni, azaz a fűszercsokor: egy csomó kakukkfű, rozmaring, oregánó, babérlevél, petrezselyem, zellerlevél és lestyán (meg amit még a konyhában-kertben találunk a pitypangtól a borostyánig) átkötve; 5) az említett konfitált liba.

Első sor: 1) petrezselyem és zeller (de ezt már felsoroltuk a bouquet garninál); 2) egy kilónyi sütnivaló kolbász (az eredeti receptek úgynevezett "toulouse-i kolbászt" írnak elő. Mivel fogalmam sincs, hogy az miféle, nem átallottam fantasztikusan illatozó talján édesköményes kolbásszal helyettesíteni, és elmondhatom, nem bántuk meg); 3) egy kilónyi tarja. 4) a csoportképről lemaradt ugyan, de fontos elem egy félkilónyi jó húsos füstöltszalonna - én a kolozsváriban találtam meg az ideális partnert.



Mindez már önmagában is fölséges és inspiratív látvány. Jöhet tehát a cassoulet-készítés lélektanilag legfontosabb mozzanata:



Miután a főzőbor megadja a megfelelő kezdőlökést, nekivághatunk a végtelennek tetsző utazásnak. Először is viharos gyorsasággal blansírozzuk a beáztatott babot,



majd az alaplével,



és a kissé megbontott csülökkel feltesszük főni.



Nagyjából másfél óra kell neki, ezalatt nekilátunk a húsneműk előkészítésének. Fontos és megkerülhetetlen mozzanat: a konfitált liba zsírjából kimetszünk egy adagot, és ezen pirítunk. Először a felkockázott tarját.



Nem szükséges, hogy puha legyen, fűszerezni sem kell, elég, ha egy kis színt kap.



Aztán jöhet a kolozsvári,



amit szintén felkockázunk. Jómagam rajta hagytam a bőrét is, hadd küzdjenek a majdani fogyasztók.



Szépen lesütjük:



És újabb adag libazsíron nekilátunk a kolbásznak.



Eddigre már az egész lakás olyan szagot áraszt, mint egy lacikonyha. Ha eddig nem tettük, legalább ennél a pontnál érdemes egy kis időre eltávolítani a gyermeket a konyhából, hacsak nem akarjuk, hogy az édibédi kis fürtös teremtmény olyan szagot árasszon, mint egy hentes egy keményen átdolgozott nap után.



Pár perc alatt átsütjük a kolbászokat.



Aztán már csak a libamell van hátra. Mivel ez amúgy is omlós-porhanyós már, elegendő csak a bőrös oldalát ropogósra sütni.



Ha gyorsan dolgoztunk, és nem foglalkoztunk irreálisan sokat a főzőbor kóstolgatásával, akkor eddigre nagyjából elkészült a bab is.



Emeljük ki belőle a csülköt, szépen fejtsük le a húst a csontról és szabdaljuk fel. (A babot szűrjük le, de az Istenért!, az alaplevet semmiképp se öntsük ki, még egyáltalán nem teljesítette be küldetését!)



Ha semmit sem felejtettünk ki (ez nem is olyan könnyű!), akkor valahogy így néz ki a végeredmény:



Hát nem csodás? Mintha valami zsírolimpia logója lenne. Feledkezzünk meg egy időre a csodásan illatozó húsfélékről és fordítsuk egyre homályosuló tekintetünket a zöldsége irányába.



A két fej apróra vágott vöröshagymát és egy fej (!) vékonyra szeletelt fokhagymát lazán futtassuk meg - mi máson, mint - libazsíron.



Aztán belesomhatjuk a felkockázott sárgarépát...



...majd, amikor félig megpuhult, jöhet a paradicsomkonzerv. Ezeket kulturáltan összefőzzük.



Amíg rotyog, összerakjuk a bouquet garnit, és még egy elegáns trükk: egy igazi objet trouvé, talált tárgy, egy szegfűszegekkel teleszurkált harmadik fej hagyma képében.



Elérkezett a nagy pillanat: az előkészületeknek vége, jöhet a cassoulet-főzés Legszebb Mozzanata: elő a cassole-lal!



Az aljára, mintegy dedikációként ízlésesen elrendezzük a csülök lehámozott bőrét.



Majd egy adag bab.



És a rég áhított perc: a húsoknak berakodása. Ismét egy liturgikus titok: a kezdő apuka eddigre teljesen elállatiasodik, kézzel pakolja a fantasztikus összetevőket, miközben zsírtól csillogó ujjakkal fennhangon magyaráz a döbbenettől egészen elnémult ifjú hommelette-nek. A főzőbor poharának falán szinte már át sem lehet látni a rengeteg ujjlenyomattól.



Úgy a fele táján helyet talál a - nevezzük most már így - cassole-ban a szegfűszeges hagyma és a fűszercsokor is. Közben a másik fokhagyma gerezdjeit és a felkarikázott póréhagymát ötletszerűen szétszórjuk a lassan, de biztosan megtelő edényben.



Közben nem feledkezünk el a paradicsommártásról sem.



Nos, majdnem kész vagyunk. Ha mindent bepakoltunk (nem kizárt, hogy némi bab kimarad), felöntjük az alaplével és a maradék főzőborral (de valószínű, hogy erre a célra sajnálatos módon egy másik palackot kell bontanunk). Érdemes figyelni, hogy egyáltalán nincs szükség sózásra: a csülkös alaplé, a szalonna és a többi hús teljesen feleslegessé teszi.



Ennél szebb és grandiózusabb gasztronómiai produkciót valószínűleg sosem fogunk létrehozni. Kirángatjuk tehát drága lakótársunkat a konyhába (aki főzés közben, középhaladó sorozatjunkie-ként simán kivégezte a Day Break 13 részét), hogy készítsen egy fotográfiát a digitális örökkévalóságnak.



Aztán az egész mehet a 140 fokos sütőbe. Még jó, hogy anyukám edénye pont befér, bár a rács már jól láthatóan a töréshatár közelében hajlik.



Három óra múlva a végeredmény valami ehhez hasonló. Ne ijedjünk meg, ha a teteje kicsit megég vagy kiszárad. A belseje elképesztően szaftos, kifejezetten érdekes az összhatás, ha a tetejével elkeverve egy-két ropogós babszem vagy megpörkölődött csülökdarab kerül az utunkba.



Hát így... Ezzel nagyjából el is telt a nap. A zsírszag véglegesen beette magát a kezdő apuka zoknijába, az ifjú hommelette hajába, az ágyneműtartóba, drága lakótársam mohair-jeibe, de a végeredmény mindenért kárpótol. A cassoulet egyszerre brutálisan rurális és fennkölten átszellemült, primitív és rafinált, de az is biztos, hogy egy tányérnál többet lehetetlen belőle enni, mert azonnal hazavág.

Még egy fontos megjegyzés: a szemfülesek azonnal felfedezhetik a cassoulet közeli rokonságát a sólettel. Ugyanaz a cserépedényes megoldás, ugyanaz a lassú sütés, még a szükséges babfajta (szép, nagyszemű fehérbab) is hasonló. Ennek ellenére a közvetlen történelmi kapcsolat nem bizonyított, arról nem is beszélve, hogy tapasztalataim alapján a cassoulet igazi aromáját a - hogy is fogalmazzak finoman - nem kifejezetten kóser disznóhúsok sokasága adja meg, természetesen a bouquet garni csodás mediterrán ízkavalkádján túl. Bár - lakótársi konyhánk hagyományaihoz híven - semmiféle röfögő teremtménynek nem vagyunk nagy barátai a tányéron, a cassoulet esetében el kell ismernem, a sertéshús itt igazán indokolt.

Főzőzenének pedig - erősítendő étkünk okszitán gyökereit - a kitűnő Dupain zenekart ajánlom, de most lusta vagyok CD-t grabbelni, ezért majd 1-2 nap múlva érdemes visszanézni.