2008. július 5., szombat

Darwin még mindig kísért

Alig pár nappal azután, hogy gyermekünk nem elhanyagolható ugrást tett az egyedfejlődésben, újabb ékes bizonyítékát kaptuk az evolúciónak. A tudományos megerősítés nem vár helyről érkezett: az orvostudomány és lakótársi közösségünk találkozása a plasztikai sebészet műtőasztalán.

A bizonyítás előzményeihez tartozik, hogy tündéri omlettkénk egyetlen nyilvánvaló szépséghibája (természetesen az éjszakai randalírozásokon túl) egy, a nyakán születése óta virító rizsszemnyi szemölcs-szerűség. Most még alig látszik ki a hurkák alól, de egyértelmű volt, hogy rövid időn belül kezdeni kell vele valamit. Kedves lakótársam megelégelte a dolgot, és rajtaütésszerűen elvonszolta utódunkat a gyereksebészetre, ahol alig kétórás várakozás után meg is született a diagnózis, mely a következő, Csicseró és Pázmány Péter legszebb kifejezéseit ötvöző szövegből állt:

Nyakán terime? St: A jugulum felett a kp. vonalban a bőrből kiemelkedő porcot is tartalmazó kb. félborsónyi mobilis reactiomentes környezetű branchiogen rudimentum. Dg: Cartilago branchiogenica reg. suprajugularis colli."

A veretes szöveg lényege, hogy az ifjú hommelette nem mással büszkélkedhet, mint egy ún. kopoltyúív-fejlődési rendellenességgel (ami azért nem olyan vicces, az ilyesfajta kopoltyúív-dolgokból brutális ciszták és sipolyok tudnak kialakulni).

Egy kis okosság: ha természettudományokban páratlanul járatlan kezdő apaként jól értem, akkor az embrió öt kopoltyúívvel (vagy kopoltyúív-párral?) és az ezekhez tartozó barázdákkal meg artériákkal kezdi az egyedfejlődést. A későbbiekben, tehát a 6. hét után e kezdetleges szervek fejlődése új irányt vesz, és ezekből fejlődik ki az állkapocs, külöböző nyaki mirigyek, a garat, az arc és a fül bizonyos csontjai stb. A lényeg: az embrionális fejlődés korai szakaszában ezek a szervek anatómiailag azonosak a halakban megtalálható kopoltyúkkal, és csak később lépnek főemlős-pályára.

Szóval drága utódunk összeszedett egy branchiogen rudimentumot, azaz kopoltyúív-csökevényt, ami még ráadásul el is porcosodott. Nincs nagy tragédia, lehetne rosszabb is a helyzet, fenyegettek már minket súlyosabb fejlődési rendellenességgel is. Mindenesetre eszembe jutott, hogy gyermekünk születése után már a kórházban megállapították, hogy - szintén enyhe fejlődési zavar - részben le van tapadva a nyelve. Ezzel akkor nem sokat foglalkoztunk, és amennyire laikusként meg tudjuk állapítani, mára már nyoma sincs, de most óhatatlanul felmerült bennem a kérdés: lehet, hogy a két dolog összefügg?

Na mindegy, az egyetlen aggasztó tény, hogy augusztus végén szike alá kell fektetni az utódot, amiben nem is a kés az aggasztó, hanem az, hogy a műtétet altatásban kell elvégezni. De ezen ráérünk majd akkor aggódni.

Ami most érdekel, innen a poszt címe is, hogy kedves kreacionisták, ha az evolúció valami sátántól való humbug, A fajok eredete meg az Antikrisztus műve, akkor mi a fenét keres a gyerekünkben egy csökevényes kopoltyúív?

Az ember állva áll

Rengeteg dologról lehetne szó mostanság, az ifjú hommelette földi pályafutásának nyolcadik hónapjában, de hetünket egyetlen igazi nagy ügy uralta. Elsőszülöttünk, gondos időzítéssel, napra pontosan másfél évszázaddal az evolúcióelmélet megszületése után nemes egyszerűséggel felállt.

Fantasztikus kezdőapai megérzéseimnek köszönhetően ezt a napot otthondolgozással töltöttem. Ebből általában semmi jó nem szokott kisülni, apuka a konyhában dühödten veri a billentyűzetet egy halom mosogatnivaló közepén, hozzá sem lehet szólni, a legkisebb pisszenésre is agresszív mormogással és rutinszerű "haggyámábékénnel" reagál. Jack Nicholson a Ragyogásban, igen.

Szegény anyuka, általában elviseli ezt a minősíthetetlen viselkedést, gondolom a "legalább együtt a család" illúziójába ringatja magát. Ezúttal azonban éles kiáltás szakította félbe elmélyült brífírási kísérleteimet, és a szobába rohanva a következő elképesztő és egyben felemelő látvány tárult a szemeim elé:



Igen, az ifjú utód álldogállt, a járóka keretébe kapaszkodva, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne, tenyérbemászó képén feneketlen büszkeség. Sajnos csak egy telefonnal sikerült megörökíteni a nagy pillanatot, mire előkerült egy normális fényképezőgép, addigra a kis omlettke kollapszált, miután rájött, hogy még így sem éri el a polcon sorakozó Miles Davis-életművet.

2008. július 1., kedd

Tarhula sarda


Be kell vallanom, kicsit megkésett ez a bejegyzés, mivel erre az ételre majd' másfél hónapja kerítettünk sort, abban az időszakban, amikor úgy tűnt, drága lakótársamnak vészesen fogy a teje, és az ifjú hommelette a krónikus alultápláltság jeleit mutatta. A kezdő apuka kétségbeesetten kutatott valami jó kis tejszaporító recept után, és, mintha az ég küldte volna, a recept lángoló csipkebokorként fénylett fel egyik kedvencem, az utolérhetetlen Chili & Vanilia egyik friss bejegyzésében. Nem más volt ez, mint a fregula sarda, a némiképp magyarosra hangszerelt "szárd tarhonya", aminek az alapja a csodás lakótársi manna, az édeskömény. Ez valóban égi jel volt, en toutoi níka, legyőzzük a tejszegénységet, úrrá leszünk az ínséges napokon!

Köztudott ugyanis, hogy az édeskömény, ez a nagyszerű növény, aminek az apologetikáját egy korábbi posztban hosszasan ecseteltem, igen kitűnő hatással van a tejképzésre.

Egy kis kitérő: a mai napig megdöbbent az anyai szervezet fantasztikus finomhangoltsága. A magam részéről szeretek jókat enni, finomakat főzni, nemes alapanyagokat használni és rafinált ízkonstrukciókat létrehozni, de ezt korábban sosem azért tettem, mert valami közvetlen hatást
vártam volna el az asztalra kerülő étektől. Persze igyekszem tartani magam az "az vagy, amit megeszel" alapigazságához (leszámítva egy-egy kínai zacskós algalevest, és persze a magashegyi túrák tragikomikus portésztáit), de igazából nagyon ritkán érzékeltem, hogy valamilyen étel azonnali fiziológiai hatást váltott volna ki, persze a jóllakottság érzetén kívül - a méregerős halászlétől történő drasztikus leizzadás altípusáról most nem beszélek.

Ehhez képest nagyon meglepő volt azzal találkozni, hogy az anyai szervezet azonnal és ellentmondást nem tűrőn reagál a (nem) megfelelő étkezésre. Ha kevés a folyadék - rögvest apad a tej. Ha anyuka nem eszik eleget - rögvest apad a tej. Ha iszik egy pohár sört - rögvest megindul a tej. Ha édesköményt eszik - rögvest elindul a tej. És így tovább - mindenfajta étel közvetlen és azonnali hatást vált ki, ami elképesztő gyorsasággal nyilvánul meg az anya közérzetében, biológiai folyamataiban és így tovább.


Ezért kezdtem boldog vigyorgásba, amikor a Chili & Vanilia pompásan burjánzó gasztroblogján elém ugrott a fregula sarda, ez a titokzatos szárd népi étel, amiről korábban csak utalás szintjén hallottam Kyle Phillips nagyszerű hírlevelében - utánanézve némi vigaszt adott, hogy neki sem nagyon volt fogalma arról, hogy mi is az a fregula.

Klasszikus szárd tésztáról van szó, ami Szardínia szigetéhez hasonlóan valahol félúton állomásozik az észak-afrikai partok és az európai kontinens között: hasonlít a kuszkuszra, hasonlít a tarhonyára, amolyan morzsolt-pirított ügy, és mivel a Chili & Vanilia szerzője lelkesen buzdította olvasóit arra, hogy bátran helyettesítsék csak tarhonyával, én sem köpdöstem le magam a tükörben a szentségtörésért. A dolog lényege amúgy is az édeskömény volt, no meg a jelentős mennyiségű császárhús, hiszen az utóbbi időben méltatlanul elvegetarianizálódott lakótársi konyhánk, ami miatt a kedves anyuka többször is hisztérikus lázadásban tört ki.

Tehát: egy buci édeskömény, pár szelet császárszalonna, hagyma, fokhagyma, egy vidám bögre tarhonya és persze sáfrány. Így indul a fregula - amit esetünkben inkább tarhulának vagy fregonyának kellene nevezni.



A hagyma-fokhagyma-édeskömény-triumvirátus sorsa az, ami általában a triumvíreké: kíméletlenül felszabdaltatik. A továbbiakban sorsuk inkább János apostoléra emlékeztet, amennyiben forró olajban főzetnek-pároltatnak az alábbi szentképen ábrázolt módon.



Pár perc múltán rávettetik a császárszalonna, amit szintén megpirítunk kissé.



Ekkor jöhet a tarhonya. Én a célra jó nagyszemű házi tarhonyát választottam, ezzel persze később meghosszabbodik a főzési idő.



Szép aranysárgára pirítjuk a tarhonyát, aztán...



...nyakonöntjük némi vízzel vagy valami hasonló értékű folyadékkal. A kezdő apuka, markánsan erősítve a recept rusztikus jellegét, víz helyett az alapanyagokkal harmonizáló sonka-főzőlével dúsította az így teljesen kárpát-medenceivé asszimilált fregulát.



A nagyszemű tarhonyának kellett vagy negyven perc, amíg a levet magába szívta és megpuhult. A sós lé miatt fűszerezni alig kellett, némi sáfrány azért került bele, meg, amint az a lenti képen is látható, sóhajnyi friss bazsalikom a tetejére, meg persze finomra forgácsolt pecorino. Hát íme, a rusztikus tejszaporító, a szárd parasztok hosszú életének egyik titka, amelyben magas szintű egységben tömörül az édeskömény ánizsos aromája, a császárhús-sonkalé füstös íze és a fincsa juhsajt testessége.



Mellé persze dukál valami saláta is, a háttérben feldereng az utóbbi idők egyik legjobban sikerült csúcsmodellje, egy - kb. négy és fél perc alatt összedobható - lilahagymás paradicsomsaláta, de ennek receptjét majd egy másik alkalommal osztom meg.

Főzőzenének meg valami gyors, rusztikus, egyszerű - ha már a tejhiányról volt szó, akkor jöhet a kötelező szellemes tréfa: No Milk Today. Vicces, mi?

No Milk Today - Hermans Hermits

2008. június 29., vasárnap

Mütyürkézés

Hát íme, néhány felvétel az előző posztban megénekelt hommelette-i tevékenység, a "mütyürkézés" mibenlétéről. Lehet, hogy gyermekteleneknek nem olyan sokkoló a látvány, amint egy kopasz kiskrampó néhány fűszálat birizgál. De a kezdő apuka számára letaglózó azt megfigyelni, ahogy egy élőlény, aki pár hete még nem tudta szembefordítani a hüvelykujját a többivel, a világgal jóformán kizárólag a száján keresztül ismerkedett, és egyáltalán nem volt fogékony az apró részletekre, az most elmélyülten birizgálja a fűszálakat.