2010. augusztus 26., csütörtök

Színes Város

A kisgyerekes budapestieknek valószínűleg nem kell különösebben ecsetelnem, hogy csodás metropoliszunk milyen esztétikai és életviteli nyomás alatt tartja lakóit. Nem szeretnék most itt demszkyzni meg bojárivánandrásozni, de az biztos, hogy ez az elképesztő adottságokkal rendelkező város arculati és élhetőségi téren messze elmarad a benne rejlő lehetőségektől. És ennek nem is elsősorban a város- és kerületvezetés letaglózó vizuális igénytelensége és műveletlensége a felelős, nem is a pénzhiány, nem is a megdöbbentő fantáziátlanság, ó nem. Leginkább az ún. "civil kezdeményezések" hiánya az, ami egyre inkább egyfajta madáchi falanszter felé tolja el a városképet.

2010. augusztus 23., hétfő

Az első mozielőadás

(E poszt nagy része már közel két hónapja kész van, de sosem volt érkezésem befejezni. Most, hogy a Bogyó és Babóca-sorozatot moziban is bemutatták, talán van némi aktualitása a dolognak.)

Tartozom egy vallomással: az ifjú hommelette szülei mindketten elkötelezett mozibuzik. Sajnos erre nem létezik megfelelően emelkedett és jelenséget a maga nagyszerűségében leíró magyar szó, talán a francia cinéphile kifejezés írja le a legszebben a dolgot. Nem egyszerűen a filmeket szeretjük: akkor egy VHS/DVD/Blueray-lejátszóval, meg egy házimozi-rendszerrel le is tudhatnánk a dolgot. De sajnos nem erről van szó: mi a mozit imádjuk, legyen az süppedő kagylóüléses, agyonhűtött multiplex, irdatlan gyöngyvászonnal, vagy összeszotyizott falusi kisbüdös, recsegő széksorokkal, fehérre meszelt, pókhálós fallal. Tulajdonképpen - persze azért bizonyos határok között - mindegy is, hogy mi megy: nekünk a mozielőadás szakrális élménye kell, az ezerszer játszott celluloid óriásira nagyított karcolásai, a látóteret betöltő látvány, a film anyagszerűsége, amit csak a moziban kaphatunk meg. Valahogy úgy, ahogy vallásos áhítatot át lehet élni egy apró, hálószobai házioltár előtt is, de az igazi transzcendencia azért mégiscsak egy böszme nagy gótikus bazilika főhajójában csapja meg az embert.