2008. július 24., csütörtök

Rusztikus születésnap



Nagy napra virradtunk a elmúlt hétvégén, szülői munka- és életközösségünk először ünnepelt szűk családi születésnapot hármasban. Drága lakótársam volt az a szerencsés, aki kettőnk közül először részesült az első, gyermekkel töltött születésnap megtiszteltetésében. És ehhez mit tudna hozzátenni a kezdő apuka? Az almárium mélyéről előhalászott egy klasszikus receptet, ami egykor (a recept forrásául szolgáló ismerős után) Nóra-féle rusztikus néven lett törzskönyvezve a lakótársi szakácskönyvben. Már el is felejtettem, mikor készítettem utoljára ilyesmit (lakótársam szerint pár éve többször is), de a kész termék alapján meg kellett állapítanunk: noha az eredeti recept az idők során megszámlálhatatlan módosításon ment keresztül, a végeremény továbbra is fenséges. Szülinapi tortának (bár műfaját tekintve távol áll attól) pedig egyenesen ragyogó: nevéhez méltón rusztikus, mégis könnyed és kecses, illeszkedik a nemzetközi irányzatokhoz, mégis rejt magában helyi ízeket, mellőzi a flancot, de mégis kifinomult, egyszóval pontosan olyan, mint egy felvidéki templom gótikus Madonnája. Boldog születésnapot, drága lakótársam, kedves, rusztikus Madonnám! (Plusz kukker.)

A Nóra-féle rusztikus elkészítéséhez mindenekelőtt gyümölcsre van szükségünk. Az eredeti forrás bármilyen gyümölcsöt engedélyez, a lényeg, hogy friss legyen és többféle - saját tapasztalataim alapján elsősorban erdei bogyós ügyek kerülhetnek bele, például az alant látható áfonya-szeder-ribizli kombináció. E nagyszerű termések bájos külalakja és kifinomultan savanykás íze pompásan ellenpontozza a piskótaszerű tésztát és az édeskés öntetet.



A gyümölcsökből kb. 3-400 grammra lesz szükségünk. Emellé sorakozik fel stabil falanxban pár tojás, fél kiló liszt, negyed kiló vaj, egy zacskó sütőpor, némi só, egy gesztusnyi fahéj és kb 200 gramm cukor.



Első lépésként a tésztát rakjuk össze: a lisztet bekeverjük a vaj felével (esetleg egy kicsit többel), a sütőporral, 125 gramm cukorral, nagyon kevés sóval és 1-2-3 tojással - ez utóbbiból annyit kell belerakni...



...amennyitől ilyen laza, kissé ragadós, omlós, könnyen gyúrható massza lesz.



Ha ezzel megvagyunk, félrerakhatjuk, hadd pihenje ki magát. Amíg a tésztánk mentálisan felkészül a gyümölcsök befogadásának nagyszerű élményére, addig nekiláthatunk az öntetnek: a maradék vaj, 2 tojás, fahéj és cukor. A cukrot nem kell túlzásba vinni, épp csak annyira van szükség, hogy némiképp összeálljon a gusztustalanul csomósodó vaj-tojás ötvözet.



Mindezt laza csuklómozdulatokkal összekeverjük.



Aztán bevetjük a nagyágyút: a tökéletes, anyáról fiúra öröklődő családi sütőformát, amit félig megevett ugyan már a rozsda, de a rusztikus dolgok csakis rusztikus dolgokban készülhetnek. Kivajazzuk, majd a tészta kétharmadát belegyömöszöljük, hogy pár centis pereme legyen, imígyen:



Egy kevés búzadarát hintünk rá, hogy a gyümölcsök értékes nedveit az szívja fel, és ne a tésztánkat áztassák szivaccsá.



Ezután jöhet a Nóra-féle rusztikus elkészítésének legcsodálatosabb, ihletett pillanata: a tésztára zúdítjuk a hamvas, izgató, rakoncátlan gyümölcsöket. Az ihletett pillanat nem kevés önmegtartóztatást igényel: tényleg nagyon nehéz megállni, hogy a konyhai dolgozó ne markoljon bele két kézzel, és falja fel az édes kis bogyókat. A kezdő apukát is csak drága lakótársa iránt érzett forró és feltétlen szeretete tartotta vissza a végzetes lépéstől. Öntudatos és felelősségteljes Évaként elhessegettem tehát a gyümölccsel kísértő kígyót (ezt a különbejáratú születésnapi képzavart neked küldöm, drága lakótársam!), ami nem volt könnyű. Nézzétek csak, kedves kezdő apukák, milyen fotogének a kis édesek:



Úgyhogy gyorsan el is rejtettem őket ennen szemem elől, gondosan betakarva a kísértést a vajas-tojásos-cukros-fahéjas krémmel.



Ugye, hogy már nem is olyan vonzó?



Ezután jöhet a lakótársi trükk: ízléses cartouche-t, azaz kör alakú lapot készítünk sütőpapírból,



...amin szétkenjük/lapogatjuk az egyharmadnyi megmaradt tésztát.



Íme:



Erre azért van szükség, hogy szétnyomkodás-mentesen rá tudjuk borítani a süti tetejére.



A végeredmény valami ilyesmi. Aránylag hermetikusan tésztaburokba zárjuk a mosolygós gyümölcskavalkádot, a lukakat biztos, de finom mozdulatokkal eldolgozzuk, az egész tetejét megszórjuk fenyőmaggal (lehet dióval-mandulával is, dehát itt egy lakótársi születésnapra készül a rusztikus, és egy lakótársi születésnap elképzelhetetlen fenyőmag nélkül - a lényeg, hogy legyen, ami ropog majd a fogaink alatt).



Ezek után alacsony hőmérsékletre állított sütőbe helyezzük, és nagyon lassan, akár két órán keresztül sütjük, hogy elnyerje - ha már a bevezetésben ez volt a főmotívum - gótikus Madonnákra jellemző patináját.



A lassú sütés kulcsfontosságú - így elkerülhetjük, hogy a szélén kőkemény réteg képződjön, míg a belsejében nyers massza fortyogjon, és persze a fenyőmagnak ama gonosz tulajdonságát is érdemes kordában tartani, hogy hajlamos időnek előtte megpörkölődni. Sütőt nem nyitogatunk, mert úgy járunk, mint a kezdő apuka, akinek a fent látható módon keresztülrepedt a tortája. (Na jó, nem vagyok olyan amatőr, hogy megrepedjen, Photoshoppal biggyesztettem oda, kizárólag a szemléltetés kedvéért.)

Ezek után nincs más dolgunk, mint némi porcukor és a feleslegessé vált cartouche-ból kivágott papír számsablonok segítségével igazán születésnapivá varázsolni a kis drágát. (A 28 ebben ez esetben természetesen imaginárius szám, drága lakótársam életkorával kapcsolatban nem értelmezhető. Ő természetesen nem ennyi, hanem sokkal kevesebb.)



A végeredmény valami ilyesmi: gyönyörű, rusztikus tömb, amely mégis ezerféle ízhatással támad, és amelyben a piskótaszerű tészta, a ropogós fenyőmag, a frissességük nyomait megőrző savanykás erdeigyümölcsök és a rájuk sült édes krém nagyszerű komplexitásban olvadnak össze. Nem egy császárvárosi konditorei finomkodón túlcizellált, kizárólag eltartott kisujjal, affektálva fogyasztható remeke. Van benne valami rém szimpatikus egyszerűség és földhözragadtság, ugyanakkor rejlik benne jól meghatározható törekvés a kifinomultságra. Egyszerre hétköznapi és ünnepi, egyszóval minden szempontból megüti (sőt, túlhaladja) a lakótársi sztenderdeket. Lakótársi közösségünk ezúton is kifejezi háláját a Nóra-féle rusztikus névadójának, hogy megismertetett minket e recepttel (bár lehet, hogy jelenlegi formájában már ő sem ismerne rá).



A főzőzene pedig mi más lehetne, mint drága lakótársam egyértelmű és trónról letaszíthatatlan kedvence, a zseniális Paul Desmond szerzeménye, a Take Five. Ha már a rusztikus számtalan alakváltozáson ment keresztül, akkor "mindenki tékfájvjából" sem az eredeti, 1959-es, Time Outos verziót rakom ide, hanem a néhány évvel későbbi vokális változatot, amelyen a klasszikus Dave Brubeck Quartet a csodás Carmen McRae-t kíséri.



Itt Desmond bebizonyítja, hogy nemcsak zeneszerzőként zseniális: iskolateremtő, ahogy altszaxofon-futamai finoman kígyóznak a McRae énekelte sorok között (nem véletlen, hogy mondjuk Branford Marsalis húsz évvel később pontosan ugyanígy intonált Sting mögött - igaz, ő szopránon).

És ha alakváltozatok, akkor emitt még egy, amolyan extra születésnapi ráadásként: Paul Desmond egy későbbi szólólemezén addig gyűrte-gyúrta-csavarta-kavarta az az originált, amíg valami majdnem ugyanaz és mégis egész más lett belőle. A jellegzetes páratlan tempójú alaplüktetetés megmaradt, az eredeti téma nyomai is felismerhetők, mégsincs utánlövés jellege, mert kitűnő a hangszerelés, az MJQ-dobos Connie Kay nem is akar Joe Morello lenni, Desmond csodás, minimalista szólója pedig annyira szerény, hogy nehezen hisszük el, hogy a kor ünnepelt altszaxofonosa játssza. Tökéletes adagolás, nagyobb segítség bekeveréshez-sütéshez bármely hiperszuper digitális konyhamérlegnél. Boldog születésnapot, drága lakótárs, ifjú hommelette-ünk nagyszerű édesanyja! (Plusz kukker.)


2008. július 22., kedd

A nagy hozzátáplálás-poszt, 3. rész

Örömhír: a kezdő apuka elérkezett a hozzátáplálás feltérképezésének utolsó etapjához. A korábbi posztokban (1. rész; 2. rész) szó esett az alapelvekről, receptekről és egyéb ínyencségekről. Most a legdrámaibb akció következik: elsőszülöttünk éhes, elkészült a kajája, és nekünk, nincs mese, meg kell etetnünk.

Lakótársi közösségünknek volt már egy nutriciálisan igen nehéz időszaka, de az elsősorban szegény lakótársamat sújtotta: a kis hommelette születését követő két hét, amikor elsajátította a szoptatás embertpróbálóan nehéz tudományát. Ebből apuka természetszerűleg csak kevéssé vette ki a részét, tevékenysége arra korlátozódott, hogy mély empátiát imitálva, aggodalmas képpel üldögélt a karosszékben, és azon töprengett, hogy térdenlövésre ítélne minden plakáttervezőt, aki azokat a szétszűrőzőtt, aranyfényben úszó, boldogan és kiegyensúlyozottan szoptató anyukákat ábrázoló anyatejpárti posztereket készíti a gyerekorvosi rendelők falaira.

Ám az a kegyetlen, mellgyulladásos, tejnemjövős, ráharapós, csomósodós korszak valóságos Paradicsom volt a hozzátáplálás első néhány napjához képest - ez utóbbi ugyanis már apukát is sújtotta. Egy kegyetlenül ellenálló, a fehérizzásig felháborodott kisded, lenyűgöző röpképességű pépek, hosszadalmas rimánkodások, kézremegésig és fogcsikorgatásig fajuló idegesség: nagyjából ezek voltak a kezdeti stádium legfőbb jellemvonásai. De aztán apuka megemberelte magát, minden reggel háromszor elmantrázta, hogy "az embert az alkalmazkodóképessége emelte az evolúció legsikeresebb fajává". Úgyhogy most, aránylag sikeres gyermeketetőként beszámolhat eddigi tapasztalatairól.

E tapasztalatok elsősorban abban sűrűsödnek, hogy meghatározzuk, mely tényezők a hozzáetetés legfontosabb összetevői. Először is, kell finom püré. Ízletes, szülő által is fogyaszthatónak ítélt kaja nélkül az egész hozzátáplálás-vircsaft alapvetően kudarcra van ítélve. A második részben már bemutattam néhány finomságot, mostanra már csak egyetlen érdekesség marad, nem is annyira az íze, sokkal inkább a színe miatt (ami nem elhanyagolható szempont egy gyerek étkezés közben szórakoztatásánál). E
z pedig nem más, mint a csodás krumpliscékláscsirkés izé:



A darált és lefagyasztott csirkemellről volt már szó. A cékláról kevesebb, pedig annak idején óriási volt lakótársi örömünk, amikor megtudtuk, hogy céklát már az első napoktól adhatunk az ifjú hommelette-nek. Nagyon kevés nemesebb és egyben félreértettebb étke van a magyar konyhakultúrának (talán csak egy: a céklánál is csodálatosabb spenót). A szörnyű kádárista menzakultúrán felnőve évtizedekig abban a tévhitben éltem, hogy a cékla csakiscsak valami rettenetes, cukros-ecetes lében ázó, csoffadt és elfásodott lila dráma lehet. Sokáig tartott, mire megtanultam helyén kezelni e nemes gyökérgumót, bár lakótársi konyhánk még messze nem merítette ki a céklában rejlő lehetőségeket. Annyi bizonyos, hogy ez a krumpli-cékla kombó igazi földalatti ebédet kínál elsőszülöttünknek.



A duó párolás utáni állapota már előre jelzi a végstádiumot.



Nos, pürésítve az alábbi csudimókás eredmény születik. Nem, ez nem egy jó adag Heinz ketchup, amitől - mármint a ketchuptól - egyébként is a rosszullét kerülget. A cékla e gyönyörű, mély vöröséről...



...mi is juthat a kezdő apuka eszébe? Kedves kezdő apukák, nézzétek csak a földi szerelem allegorikus alakjának lezserül libegő köpenyét:



Mi tagadás, a hozzátáplálással együtt megkezdtük utódunk művészettörténeti képzését: látod, kedves kisded, ez itten a híres, céklából előállított tiziánvörös!

A finom püré után a második fontos dolog a megfelelő etetőszék. Elvakult lakótársi hübriszünkben a hozzátáplálás korai szakaszában azt gondoltuk: ki, ha mi nem? Megoldjuk mi etetőszék nélkül is! Úgyhogy etettünk ölben, pihenőszékben, asztalra ültetve, kanapén, ágyon, parkettán - tragikus eredménnyel. Hamar beláttuk, hogy gyermeket kizárólag szemből lehet etetni, ülve (az utód logikusan ül, de a szülő is), úgy, hogy a kisded nagyjából mellmagasságban legyen. Lehet, hogy ez trivialitásnak hangzik, de mi kemény munkával és sok-sok kudarcélmény után jutottunk el e történelmi felismeréshez.

Illusztrációként íme egy kép, amin az etetőszékbe szíjazott hommelette sunyin, de zseniális ügyességgel igyekszik maga alá rejteni a figyelem-elterelésként elérakott banándarabot, hogy aztán némi boldog fészkelődés után masszív, ember által ismert technológiákkal el nem távolítható déligyümölcs-réteget képezzen ruhájának fenekén és az ülőkén egyaránt.



Harmadszor: a partedli, amit finomkodó neológusok szívesen neveznek előkének. Pedig a partedli nem előke, hanem ideális esetben lehetőleg hermetikusan záró, űrkutatásban és hadiiparban használt anyagokból összehegesztett víz- és vegyhatlan ruházat - azzal a kis szépséghibával, hogy a NASA sosem lesz képes olyan öltözék megalkotására, amin nem hatol át a meggylé, ami köztudottan az univerzum legbrutálisabb pigmentje. Úgyhogy a magunk részéről a NASA helyett egy másik betűszót részesítünk előnyben partedli-vonalon, ez pedig így hangzik: IKEA.



Negyedszer pedig: nyilvánvalóvá vált, hogy a sikeres gyermeketetéshez az aktuális etetőnek egy Groucho Marx zsenialitásával és komikusi tehetségével kell rendelkeznie. Az utód ugyanis az evést marhára unja, és a harmadik kanál papi után más, sokkal szórakoztatóbb elfoglaltság után néz. Mindenekelőtt az elé tolt étel iránt érdeklődik, ami legfőképp abban merül ki, hogy széttárt tenyérrel jól irányzott kísérleteket végez a nevezett étel ballisztikai tulajdonságainak felmérésére. Érdeklődése ezek után a tányér aljának tanulmányozása felé fordul. Majd, páratlan találékonyságának bizonyítékaként villámgyorsan kicsavarja apja kezéből a kanalat, messzire dobja, aztán látszólagos apátiába süllyedve várja a pillanatot, hogy kissé idegessé váló őse elkövesse azt a hibát, hogy utánahajol. Az utódnak több se kell, a markában eddig rejtegetett pürétartalékkal gondosan bebalzsamozza a fejbőrét, különös figyelmet fordítva arra, hogy hallójárataiba is jusson. Ha mégis sikerül egy kanálnyit beleimádkozni a szájába, csalafinta vigyorral boldog bugyborékolásba kezd, az ablakon át péppel beterítve a kertben napozó macskákat. És apuka persze a pokolba kívánja Eva Lundgreent, a Barnslig partedli (és nem előke, ugye, a fene a finomkodós lelküket!) tervezőjét, mert a gyermeket persze ezerszer jobban érdekli az a hülyén megrajzolt, kacskaringózó karú, hányászöld majom pszichedelikus spirállal a hasán, mint bármilyen áldozatos munkával elkészített répapüré.

Nos, mindezeket elkerülendő a kisdedet szórakoztatni kell. Ha a kezdő apuka már pelenkázásokhoz listákat gyártott, akkor az etetéshez valóságos meta-listákat kell összeállítania. A vidám mondókákból, dzsessz-sztenderdekből, tábortűz-dalokból és komenista indulókból hamar kifogy, a gyermek néhány etetés után megvetően kiköp az LGT-összes hallatán, úgyhogy jöhet a Kalevala, az Őrjöngő Lóránt vagy az Odüsszeia. Természetesen fejből, hiszen a kisded a legkisebb félrenézést-puskázást messze szálló pürébombákkal bünteti, és természetesen nagyon vicces hanglejtéssel és attraktív gesztusnyelvvel előadva, hiszen egy "férfiúról szólj nékem Múzsa, ki messze bolyongott" monoton és iskolás hexameterekben nem túl érdekfeszítő. De ha igazán mókásak vagyunk, elnyerjük jutalmunk: mire Argosz megdöglik, gyermekünk is megette a neki elrendelt 150 millilitert (legalábbis ami megmaradt belőle a folyamatos szerteszét-hajigálás után).

Persze ez az ideális állapot: feltételezzük, hogy utódunk megeszi az adagját. Ez általában persze nem így van, az ifjú hommelette például nehezen félreérthető hisztériás rohamokkal adja tudtunkra, hogy márpedig ő ebből többet egy falatot sem eszik. Az esetek többségében nem is érdemes erőltetni, egy héthónapos csecsemő hatalma jóval nagyobb, mint Sztálin összes hadosztályáé, akarat-érvényesítési és manipulációs technikáihoz képest Cipolla ártatlan amatőr csupán.

Ha finom gyümölcsmix-reggelit hagy az asztalon...



...akkor a kezdő apuka számára elérkezett a nemes bosszú pillanata: boldog örömmel finom natúrjoghurtot pakol rá,



és a megdöbbent kisded orra előtt jóízűen befalja az egészet reggelire, nem elmulasztva folyamatosan emlékeztetni őt: "kár, hogy nem etted meg, pedig milyen finoooom..."

A zöldségpürékkel kissé más a helyzet. Azokra meglehetősen anakronisztikus volna joghurtot nyomni, arról az apróságról nem is beszélve, hogy zöldséget általában ebédre kap a gyermek, amikor apuka jobbára a munka frontján áll helyt. Az ebből származó maradékok sorsa általában az, hogy valahol a hűtőszekrény mélyén felejtődnek, és amikor megfelelő penészréteg képződött a petri-csészeként funkcionáló edénykékben, akkor jó pénzért elpasszoljuk penicillin-alapanyagként valami nagy gyógyszermultinak.

De mindenféle gyakorlati kellemetlenségen, idegesítő közelharcon, laptop-billentyűzetre száradt krumplipüré-maradványon, márkás nyakkendőkbe kimoshatatlanul beleivódott meggyfolton túl földöntúl fényességgel ragyog fel a korai hozzátáplálás első számú gasztronómiai tapasztalata. A kezdő apuka eddigi konyhai tevékenysége során bizony nem becsülte túl sokra a különböző zöldségkrémek, pépek és pürék fenoménjait (leszámítva persze a pestót, a puliszkát és speciális, habkönnyű szerecsendiós krumplipüréjét), a főzelékektől meg egyenesen kiverte a víz. A hozzátáplálásra való felkészülés során szó esett már a gombakrémlevesről, és az csak az első lépés volt a pürék hatalmas birodalmába vezető úton. Azóta a kezdő apuka szoros, már-már természetellenes férfibarátságba keveredett a botmixerrel, a forgókéses turmixgéppel és az almareszelővel, és csak idő kérdése volt a coming out. És most, igen, kimondom: hátrahagytam gasztrosovinizmusom egyik alappillérét, immár nyíltan szimpatizálok a különböző pürékkel, a felszabadult promiszkuitás jegyében olyan, korábban elképzelhetetlen egyéjszakás kalandokba keveredem (hozzáteszem: drága lakótársammal együtt!), mint például az alább látható színhibás fotó:



Korábban elképzelhetetlen volt, hogy pár szelet gondosan pácolt nemes fehérpecsenyét turmixgépben pürésített zellerkrém-mártással öntsek nyakon. De megtörtént az áttörés, az eredmény magáért beszélt, úgyhogy lakótársi konyhánk menüsorában egyre gyakrabban tünedeznek fel mindenféle zöldségpürék, igencsak szélesre nyitva gasztrosznobériátiól beszűkült látókörünket. És mindezt, vallom be hálásan, az ifjú hommelette táplálkozási szokásainak köszönhetjük. Újabb ékes bizonyítéka annak a közhelyszerű alaptételnek, hogy a szülővé válás tanulási folyamat.