2011. július 16., szombat

Az ajtódíszről és az ostobaságról

A kezdő apukával néhanapján előfordul, hogy elhomályosodik a látása, minde vér az agyába tódul és vörös ködként ül elméjére. Nyirokcsomói izzadni kezdenek, keze ökölbe szorul, megszűnik az idő, és csak a toporzékoló, tehetetlen düh munkál benne, a kába stressz, amitől legszívesebben törni-zúzni támadna kedve. Bármily meglepő, ilyen állapotba nem akkor kerül, amikor mondjuk utódja, az ifjú hommelette az átlagosnál erőszakosabban próbál meg újabb és újabb nyalókákat és Pez-utántöltőket kicsikarni egy szupermarket-pénztárnál, irdatlan hisztériával és a környező javakorabeli hölgyek rosszalló pillantásaival kísérve. Ó, nem - ezeket a szituációkat már megtanultam Gandhi pacifizmusával és az Aquinói jáborságával kezelni. Ilyesfajta agresszív stresszhelyzet akkor tör rám, amikor az emberi ostobasággal találkozom, a maga egyetemességében. Bizonyára mindannyian ismerjük azt a jelenséget, amikor eszenciális butasággal találkoznuk: ahogy egy fekete lyuk irdatlan tömege megtöri a teret, úgy feslik fel a világ szövete, és a hasadékon át betüremkedik világunkba a rettenetes, mindent magába szívó ostobaság a maga pőre valójában. Igazán nem akarom túlságosan dramatizálni a dolgot ezekkel a monumentális képekkel, de pár napja pont beleszaladtam egy ilyenbe. És mivel a legifjabb hommelette remélhetőleg hamarosan bekövetkező születésénél fogva az én kedves lakótársammal meglehetősen érintettek vagyunk a témában, bizony az a vörös köd csak leszállt az elmémre. Nem kertelek: a babajelző ajtódíszről van szó.

2011. július 13., szerda

Lesley Barnes

Amióta egyáltalán elkezdett érdekelni ez a gyerekesdi, azóta hangoztatom rendületlenül, minden lehetséges fórumon, hogy a túlzás nélkül zseniális glasgow-i zenekar, a Belle and Sebastian nélkül nem létezhetne modern gyerekpop. A B&S minden megmozdulásában, még legbonyolultabb számaiban és leginkább konceptuális lemezein is van valami elementárisan gyermeki báj, amit mi sem jelez jobban, mint az, hogy még a nevét is egy gyerekkönyvről, Cécile Aubry Belle és Sébastienjéről választotta. És bár a zenekarvezető, Stuart Murdoch korunk legbonyolultabb, vagy inkább legszubtilisebb popzenészeinek egyike, egyáltalán nem popzenészhez illő életrajzzal, meglehetősen bonyolult, áttételes szövegekkel, az ő finoman hangszerelt, remekül szerkesztett szerzeményei azok, amiket csont nélkül, bármikor megmutatok az ifjú hommelette-nek, arról nem is beszélve, hogy az ő nevéhez fűződik minden idők egyik legjobb angolszász gyerekpoplemeze, a Colours Are Brighter. Nade alapvetően nem is a Belle and Sebastiant akarom itt mennybe meneszteni, az együttes tulajdonképpen csak apropó egy reveláció megosztásához, ez pedig nem más, mint Lesley Barnes.