A Nagy Szülinapi Százlabda Projekt

A születésnapi ünnepségsorozat természetesen ajándékozásban csúcsosodott ki. Sokat törtük a fejünket, hogy mi lehetne méltó és emlékezetes ajándék egy ilyen megkülönböztetett jubileumra. Aztán a leghülyébb ötlet mellett döntöttünk (a kezdő apuka vállalja a felelősséget, ő erőltette a dolgot, igaz, drága lakótársam is bűntárs, mert végül ő rendelte meg). A látványosság/ár arányt figyelembe véve végül is nem volt olyan hülye ötlet. Lapozás után színkavalkád!

Szóval egy szép napon száz darab műanyaglabda érkezett újlaki rezidenciánkra, ilyen ízléses, kartondobozos csomagolásban:



Heteken át a kisgyerekes szülőkre jellemző professzionalizmussal rejtegettük kíváncsi és vérmes utódunk elől, hogy aztán születésnapján egy ilyen remek ikeás szatyorból rajtaütésszerűen eléborítsuk.



Volt is nagy meglepetés...





...meg elmélyülés.







Aztán rájöttünk, hogy magunk alatt vágtuk a fát. Napok múltán levontuk a tanulságot: oltári marhaság volt száz darab műanyaglabdával meglepni az ifjú hommelette-et, mert lehet, hogy nagyon szórakoztató látvány, de esténként nekünk kell elpakolnunk ezeket.



Búcsúzóul még egy portré az apró és születésnapján meglehetősen indiszponált omlettkéről, ami pompásan előrevetíti, hogy fog majd kinézni egy 16 (15?, 14?) év múlva bekövetkező macskajajos hajnalon, amikor - minden atyai intés ellenére - hazatér első jelentősebb vörösboroskóla-turnéjáról és reggelig a toalettet teríti.

Első születésnapi torta

Az ifjú hommelette születésnapi eseménysorozatának kardinális kérdése az első születésnapi torta problematikája volt. Így utólag már nyilvánvaló, hogy a kezdő apukának rövid gasztronómiai pályafutása legkomolyabb kihívásával kellett szembesülnie. A végeredmény elegánsan egyensúlyozott a gasztronómiai botrány és a nutriciális csúcsteljesítmény között. A hajtás után akrobatikus sportgimnasztika gúzsbakötve.

A probléma magja a korábbi hozzátáplálás-posztokból talán már kirajzolódik. Hozzátáplálás-ügyben ugyanis lakótársi közösségünk a fontolva haladás konzervatív programját képviseli (a kezdő anyuka szerint már-már értelmetlenül óvatoskodva). ennek köszönhetően kedves utódunk idáig kíméletlenül eltiltatott az oly testi örömöktől, mint a tej, vaj, tojás, liszt, répacukor, mogyoró és hasonló dolgok.

A fenti felsorolásból már magától értetődően következik a kezdő apuka problémája: hogyan készítsen ünnepi, születésnapi tortát, amiből csupán a következő összetevők hiányoznak: tej, vaj, tojás, tejszín(hab), liszt, sütőpor, cukor, csokoládé, mogyoró, dió és egyebek. A klasszikus sütitészta- és piskótareceptek szóba sem jöhetnek, és mivel omlettkénk születésnapja jelentős hidegekkel köszöntött be, ezért a hűtött-fagyasztott túrós-gyümölcsös megoldásokra sem kerülhetett sor. Nos, erre mondom azt, hogy gúsba kötve táncolni.

Végül elkészült az alábbi improvizáció, aminek két hátulütője van: 1) állati ronda és semmi ünnepélyes nincs benne; 2) jogosítvánnyal és szavazójoggal rendelkező, ivarérett felnőtt számára egyszerűen fogyaszthatatlan (a családi asztalnál valóságos lázadás tört ki édesanyám vezetésével). E hátrányokkal szemben viszont ott ragyogott a mindent elhomályosító előny: az ifjú hommelette boldog mámorban vetette rá magát, és együltő helyében falta föl a felét (aztán másnap a másik felét).

A recept előtt általános tanulságként leszögezhetjük: sose kövessük el azt a hibát, hogy saját felnőtt-preferenciáinkat próbáljuk rávetítetni a gyerekre. Készséggel elismerem, hogy nagyszerű születésnapi torta-improvizációm magasszintű gasztronómiai érzékkel rendelkező, kifejlett egyedek számára ehetetlen - egyéves csecsemőnek viszont maga a mennyország.

A torta készítése során két alapvető problémával kellett szembenéznem. Az egyik: mivel cukrot nem használhattam (egyébként kompromisszumként belepakoltam egy adag bioszőlőcukrot), ezért arra kellett ügyelni, hogy az alapanyagok minél édesebbek legyenek. A másik: hogyan adjak mégis valami tortaszerű állagot a végterméknek úgy, hogy nem használok búzalisztet, sütőport, tojást, vajat, egyszóval bármilyen tészta triviális alapelemeit.

Nos, mivel az alapanyagoknak csak meglehetősen szűk köréből válogathattam, íme a kiinduló állapot: egy mosolygós, édes alma, egy méltóságteljes, édes sárgarépa, egy barátságosan kerekedő, édes sütőtök. Ezekhez járul egy bögre rizsliszt (ami ugye nem tartalmaz glutént), és szükség esetére, az anyag lazításához némi joghurt.



Első lépésként a felkockázott tököt némi olivaolajjal megpermetezve alacsony hőmérsékletű sütőbe rámoltam.



Atán lereszeltem a répát...



...meg az almát, lakótársi konyhánk egyik legféltettebb kincsén, minden kisgyermekes háztartás kulcsfontosságú eszközén, a csodás üveg almareszelőn.



Így e:



Tíz-húsz perc alatt a tök is eljut abba a stádiumba, amiben ellenállhatatlanul illatozni kezd, vajpuhává válik és a héja könnyedén leválik a húsról. Ekkor kivesszük a sütőből, és megpróbáljuk megvédeni lakótársunk folyamatos és meg-megújuló fosztogatási kísérleteitől. Mielőtt az egészet megenné, egy villával viharos tempóban péppé zúzzuk (mármint a tököt - a villa egyébként a lakótárs távoltartására is kiváló).



Nos, a fent említett elemeket összekeverjük a rizsliszttel. Ha túl tömény lenne, egy kevés joghurttal érdemes lazítani. Megkóstolni nem érdemes, mert könnyen előfordulhat, hogy kétségbeesett "Elbasztam! Elbasztam!" kiáltásokkal hagynánk az egészet a francba. Aki nem bízik a gyümölcsök-zöldségek természetes édességében, az pár kanál szőlőcukorral javíthatja fel a tortát.



Az egészet egy kivajazott (ennyi vaj még belefér), kilisztezett formába kenjük és olyan 25-40 percre közepes hőfokú sütőbe toljuk.



Ne riadjunk meg! A sütőpor hiánya és a nedvesség gyors távozása miatt tortánk kissé összehúzódik. Amikor a teteje barátságos aranybarnára vált, vegyük ki. Csak arra kell vigyáznunk, hogy nehogy valami leégett, kőkemény diszkoszt állítsunk elő.



Nos, jöhet az ünnepi pillanat. Bár mi magunk fintorogva köpjük vissza a tányérra az első falatot, az apró ünnepelt két kézzel és két pofára falja majd, mint azt a lenti kép is bizonyítja.



Persze az én drága szüleim egyáltalán nem bíztak magasszintű tortasütési képességeimben, ezért egy látványos Auguszt-torta is emelte az ünnep fényét.

Egy év

Bár ilyet drága lakótársam is csinált az ő titokzatos, különbejáratú blogján, a kezdő apuka sem maradhat le. Hajtás után fogadjátok szeretettel ifjú hommelette-ünk zanzásított egy esztendejét.

És mivel korábban valahol felmerült az igény a zenés posztokra, nos íme, kísérleti jelleggel beillesztek ide egy adekvátnak tűnő aláfestő zenét. "Tutte le genti che passeranno / Mi diranno »Che bel fior!«" Hallgassátok és nézegessétek szeretettel.