2008. szeptember 12., péntek

Örömmel jelentem...

...drága lakótársam megtanult gyerekportrét fotózni.

2008. szeptember 11., csütörtök

Különös apukák 2.: Todd Palin

Az elmúlt héten egyetlen lényeges és érdekes dolog történt, ami kiragadta a kezdő apukát súlyos politikai apátiájából. Na nem az SZDSZ vagy kitűnő miniszterelnökünk szomorú és végtelennek tetsző agóniájáról beszélek - ezekben semmi érdekes és izgalmas elem sincs azon kívül, hogy rá kellett jönnöm: a magyar politikai elit legnagyobb baja az, hogy tagjai soha nem sakkoztak vagy bridzseztek, de valószínűleg még ostáblázni (backgammonozni) sem tanultak meg. Mert ha csak egy töredékük eljutott volna legalább a Vezérgyalog-játékig vagy a Királyindiai védelemig, akkor nem egymásnak címzett, közhelyekkel teli nyílt levelekből állna a pártstratégia. (Egyáltalán, baszki, ha még egyszer meglátok egy országos napilapban megjelenő nyílt levelet, amelyben a feladó tegezi a címzettet és a régi ismeretségre hivatkozik, azt a lapot soha többé meg nem veszem. Intézzék el egymás között telefonon, még mindig kevesebbe kerül, mint amennyiért az újságot megveszem.) Ha csak egy töredékük eljutott volna addig, hogy merre érdemes megadni az impasszt az adu dámára egy kiélezett kisszlemm-lejátszásnál, akkor nem az Alien vs Predator (minden idők egyik legrosszabb filmje) forgatókönyvére emlékeztetne ez az egész kormányválság-bohózat. Nem ezekről beszélek. Ahol érdekes és izgalmas dolgok történnek, ahol tényleg zajlik az élet, ahol tényleg különös emberi drámák, sorsok villannak fel, igen jelentős téttel - hát persze, hogy az amerikai elnökválasztási kampány. E feszült, zseniális lépésekkel tarkított küzdelemben találtuk meg különösapuka-sorozatunk második darabjának főhősét: Todd Palint.

Az elmúlt héten mástól sem zengett a jobb sorsra érdemes országok írott és elektronikus sajtója, mint a két nagy párt elnökjelölt-állító konvencióiról. Most nem részletezem a gigászi kampány izgalmait - magyar nyelven az Index nagyszerű blogja, a Fehér Ház aprólékosan beszámol minden apró mozzanatról. A lényeghez elég annyi, hogy egy pillanatra úgy tűnt, hogy Barack Obamának óriási szerencséje van: a denveri demokrata konvención nyolcvanezer ember előtt tartott beszédét 38 millió (!) tévénéző figyelte élőben, míg a pár nappal később kezdődő republikánus gyűlés első napjait szabályosan (bár áttételesen) elmosta a Gustav hurrikán. Azonban John McCain - pontosabban inkább az agytrösztje - bebizonyította: lehet, hogy vén trotty (mégha a hadifogságban agyonkínzott vietnami veterán is), de zseniális csávó. Augusztus 29-én megnevezte alelnökjelöltjét. Sarah Palin, Alaszka kormányzója. És ezzel elszabadult a pokol. A legkomolyabb washingtoni és New York-i lapok sokat látott rókái, gyilkos tényfeltárásban megőszült belpol-rovatvezetők bámultak egymásra tanácstalanul: Sarah Palin, hát az meg ki a fene? Néhány napon belül Sarah Palin, Alaszka republikánus kormányzója lett a média sztárja (és áldozata), földbe döngölve Obamát a citation indexeken. A titok egyszerű: Sarah Palin pokolian érdekes nő, tele eddigi politikai, de inkább magánéletének elképesztő sztorijaival. McCain húzása annál is zseniálisabb, mivel Obama egy nőt, jelesül az egykori first ladyt, a megalázott, majd talpraállt Clintonnét győzte le gyilkos küzdelemben, nem kissé megingatva a női szavazók bizalmát. McCain egy nőt kíván a hatalomba emelni, akiből megválasztása esetén az Egyesült Államok első női alelnöke lenne. Ennél jobb szavazatrablási stratégiát nem nagyon ismerek.

Ráadásul micsoda nő! A "micsoda" kifejezés itt nem a valós értékeire vonatkozik - azokról fogalmam sincs. Sokkal inkább arra, hogy Palin személyisége mennyire hasznosítható a kampányban, azaz mennyire érdekes. Nem részletezem itt az életrajzát, elolvasható az imént hivatkozott Wikipedia-szócikkben (mellesleg már ebből is botrány kerekedett), csak címszavakban: ötgyerekes családanya, akinek legkisebb gyermeke Down-szindrómás (Palin ezt idejekorán tudva döntött amellett, hogy megszüli), és akinek születése után három nappal állítólag már visszament dolgozni. Amerika legnagyobb területű, egyben legkevésbé lakott államának vezetője. A világ egyik legreménytelenebb városában, a 7000 fős Wasillában lakik (itt volt polgármester is), legidősebb lánya 17 évesen teherbe esett (ezt Palin azért hozta nyilvánosságra, mert az ízléses amerikai bulvárlapok megszellőztették, hogy az említett legkisebb gyereket nem is ő szülte, hanem a lánya), most készül az esküvőre a 18 éves apával. Katolikusnak keresztelték, de jelenleg egy pünkösdista kisegyház (vagy mi), a Wasilla Isteni Gyülekezet tagja. Egy héttel ezelőtt az amerikaiak 97 százalékának még fogalma sem volt arról, hogyan kell ejteni a nevét (pélin, és nem paelin). Mellesleg 1984-ben harmadik lett a Miss Alaska szépségversenyen, egybébként meg képzett jávorszarvas-vadász, lékhorgász, és a helyi kutyaszánversenyek stabil indulója.

Obama azzal győzött Hillary Clinton ellen, és azzal próbál győzni McCain ellen, hogy élesen megkülönbözteti magát a washingtoni elittől. Az előválasztási kampány alatt úgy tűnt, hogy nem létezik Obamánál anti-elitistább csávó szerte az Államokban (persze ezt az imágót jól elszúrta néhány, a kékgallérosokra tett ostoba megjegyzésével). És akkor McCain előáll egy alaszkai nőcivel, aki valószínűleg még életében nem volt Washingtonban, egy reménytelen idahói egyetemen végzett, hihetetlen angolsággal beszél, és nemes egyszerűséggel "hokianyunak" nevezi magát. Ez a hokianyuzás a republikánus konvención valószínűleg a legnagyobb kommunikációs húzás Kennedy "Ich bin ein Berliner"-e óta. Nyílt utalás az Amerikában igen elterjed soccer mom, azaz "focianyu" kifejezésre, ami a klasszikus, fehér, középosztálybeli, gyerekeit edzésre cipelő nők fedőneve. A "Hockey Mom" még ennél is középosztálybelibb, ennél is fehérebb, antielitistább, és egyben maróan önironikus meghatározás, a kezdő apukának igazán ezzel lopta be magát a szívébe. És ez az a kifejezés (meg ez az a beszéd), ami - talán kissé elhamarkodott - véleményem szerint megnyeri a McCain-Palin-párosnak a választásokat.



"Hallottátok már, mi a különbség egy hokianyu és egy pitbull között? A rúzs." - és a szájára mutat.

Persze az ötgyerekes "hokianyu" nem lehetne alelnökjelölt, ha nincs Todd Palin, a férj, aki legalább olyan különös figura, mint a nagypolitikába berobbanó neje (az előző részleten ő vigyorog a legszélesebben a pitbullos tréfa után). Részben eszkimó származású, a British Petrol alkalmazásában dolgozik egy alaszkai olajmezőn, nyaranta hivatásos lazachalász, telente motorosszán-versenyző. Az alaszkai kormányzó férjeként járna neki a "First Gentleman" elnevezés, de ő First Dude-ként, azaz Első Fasziként nevezi magát. (Hockey Mom és First Dude, Obama tanulhatna tőlük...)

Míg a politikai lapok a Sarah Palin-jelenségen csámcsognak, kedvenc angolszász apa- és szülőblogjaim Todd Palin családi szerepvállalását boncolgatják. A Rice Daddies bloggere, persze némi szatirikus éllel alfahímnek és Apuistennek nevezi, a ParentDish meg egyenesen feminista ikonnak (ez utóbbi tökkomoly). Persze mindegyikük őszinte érdeklődéssel figyeli a fejleményeket: hogyan birkózik meg Todd Palin a két munkahellyel, a szánozással, az apasággal és nagyapasággal, a legkisebb gyerek Down-szindrómájával, ha az elnökválasztási kampány komolyra fordul? Persze néhány rosszmájú kommenter azért megjegyzi, hogy egy 17 éves terhes leányanya nem éppen az überpapaság bizonyítéka.

Annyi biztos, hogy az elmúlt héten kissé átrajzolódott az amcsi ideológiai térkép. Todd Palinből akár még kultikus figura is lehet. Ha Palinék valóban végigviszik a kampánnyal járó hercehurcát, ha kibírják a sajtótámadásokat, ha az asszony két hónap múlva bejut a Fehér Házba, ha a legnagyobb lány nem roppan össze terhessége és a társadalmi elvárások miatt, ha Todd Palin valóban mintaszerű otthoni apukává válik, akkor még az is elképzelhető, hogy a feministák új példaképre lelnek egy abortuszellenes-pünkösdista-republikánus politikusnő és egy olajbányász-lazachalász-stay-at-home-dad személyében.

2008. szeptember 10., szerda

Nem nőtt és nem hízott

Persze a kezdő apuka valami egészen másról akart írni, mondjuk a joboldalt sorakozó beígért témák valamelyikéről, ám az élet kegyetlenül keresztülhúzta számítását. Ugyanis a havi szokásos védőnőlátogatás-orvosi vizsgálat szeánszunkon ismét szégyeneletesen szembesültünk velünkszületett bénaszülői mivoltunkkal. Egzakt mérési adatok bizonyítják ugyanis, hogy szabályosan éheztetjük az ifjú hommelette-et.

Arról valamikor korábban már esett szó, hogy feneketlen szülői hübriszünkben jó ideje sutba vágtuk a mérleget. Mert ugyan sokhónapnyi gyakorlat után kifenének van szüksége a hülye mérlegre? Ki, ha mi nem? Bár a kezdő apukában az esti masszírozós szeánszok alatt többször felmerült, hogy gyermeke talán kicsit sovány, de ezt a benyomást mindig elhessegette azzal, hogy olyan sokat mozog, meg biztos megnyúlt, meg változik az izomzata és hasonló önáltatások. Az etetések folyamatosan azt bizonyították, hogy a nagyétkű omlettke rengeteget zabál, nem is a legrosszabb kajákat, úgyhogy lakótársi közösségünk nem látott okot az aggodalomra.

Ehhez képest hideg zuhanyként ért minket az orvosi rendelőben lezajlott validált mérés eredménye - védőnőnk hamarosan szállóigévé váló szavaival: "Nem nőtt és nem hízott." ("Non crevit, non pinguescit" - ahogy a bölcs római táplálkozási tanácsadók mondják Csicseró zengő nyelvén, bár lehet, hogy helyesebb volna szenvedő szerkezetet használni.) Szóval szemünk apró fénye egy dekát nem szedett fel az elmúlt egy hónapban, ami meglehetős riadalommal töltötte el lakótársi kettősünket. És mintha a gyermek is átérezte volna a helyzett súlyosságát, keserves sírásra fakadt - nyilvánvalóan azért, hogy az egészségügyi plénum előtt feketítse be nemtörődöm szüleit. "Nem adnak ennem..." - fuldokolta volna könnyei között, ha már meggondolatlanul megtanítottuk volna beszélni.

A helyzet komolyságát érzékelteti, hogy olyasmiben volt részünk, amiben eddig még sosem: a doktornő nagy komolyan hellyel kínált minket a rendelőben, és így szólt: "Ezt meg kell beszélnünk. A gyerek alul van kalorizálva." A kezdő apuka nem azért járt majd' tíz évig a bölcsészkarra, és nem azért dolgozott éveket a marketingszakmában, hogy ne értse a finom kommunikációs nüanszokat. Az alulkalorizáltság egyértelmű orvosi eufemizmus: lényegében nem jelent mást, mint azt, hogy éheztetjük a gyermekünket.

"A fene beléd, büdös kölke!" - gondolta magában a kezdő apuka. "Apád minden hétvégéjét a konyhában tölti, anyáddal lényegében mást sem csinálunk együtt töltött időnkben, mint a te étrendedet tervezgetjük, te meg itt alulkalorizálsz?" Aztán be kellett látnom, hogy a doktornőnek igaza van. A nagy óvatoskodásban, tervezgetésben, tejtől-liszttől-cukortól való óvásban lényegében megrekedtünk a hetedik-nyolcadik hónap etetési stílusánál: három szoptatás, egy főzelék (de feltéttel!), két gyümölcs, némi pép. Közben már rég napjában ötször kellene hozzátáplálnunk, ami egyébként nem jelent mást lakótársi jövőnkre nézve, mint a totális szakácsrabszolgaság társadalmi berendezkedésének létrejöttét.

Lakótársi különítményünk csínytevésen kapott gyerekként somfordált ki a rendelőből a védő- és az orvosnő szánakozó tekintetének kereszttüzében. Meg kell mondjam, igencsak megilletődtünk. Annyira, hogy...



...hogy első riadalmunkban kiváltottunk minden pépreceptet, amit kaptunk, és csak itthon gondolkoztunk el azon, hogy van-e értelme a körültekintően megtervezett, well-planned éheztetést felváltani "vaníliás gabonapéppel" és "gluténmentes gyümölcsös szójapéppel", e nyilvánvalóan kőolajipari származékokból lepárolt tápanyagokkal. Hát, ahogy azt a kukoricák , napraforgók és búzavirágok között bal kézzel trutymót kanalazó mutáns görényt elnézem a Milupa Som dobozán, nem nagyon. Segítsetek, kezdő apukák és anyukák, mit tegyünk, hogy az ifjú hommelette nőjön és hízzon, és ne maradjon örökre törpe, mint a kis Oskar a Bádogdobban?

2008. szeptember 9., kedd

Quinny by Henrik Vibskov

Szégyenkezve beismerem, hogy amikor drága lakótársam jó másfél évvel ezelőtt teherbe esett, fogalmam sem volt a terhes- és gyerekvilág kifinomult kultúrájáról. Nagyjából olyasfajta képem volt az egészről, hogy jellegzetesen sántító terhes anyukák kertésznadrág-frottírzokni-klumpa kombóban epret zabálnak csemegeuborkával és abált szalonnával, illetve kissé elhízott, karikás szemű, csapzott kismamák rejtélyes eredetű foltokkal tarkított, kinyúlt trikóban nyikorgó babakocsit tologatnak. Aztán egyre jobban beleástam magam a terhesbiznisz rejtelmeibe (később a gyerekbizniszébe), és hatalmas, felfedezetlen, hihetetlenül gazdag terület nyílt meg a szemeim előtt. Kicsit úgy éreztem magam, mint az általam ismert legszimpatikusabb történelmi személyiség, Sir Richard Francis Burton, amikor megpillantotta a Tanganyika-tavat. Korábban sosem gondoltam volna, hogy ennyiféle kütyü, bigyó, izé, ruha és játék, elemes, felhúzható, varrott, szegecselt, színes és szürke, habos és babos, hímzett és selyem, plüss és bükk, csilingelő és kattogó dolog létezik a világon, és ezeket a dolgokat mind-mind megveszik. A szülők. A szülők titokzatos, kasztszerűen zárt szubkultúrája. Mert bizony, ebből a tárgyfetisiszta őrületből a nem-szülők ki vannak zárva, na nem azért, mert nincs gyerekük, hanem azért, mert kimaradnak ebből a lelkesítő kavalkádból, ugyanis nem-szülőként közel sem lehet annyira lelkesedni egy ilyen menő pelenkázótáskáért, vagy az ilyen cuki gyerekzoknikért. Másrészt aki nem került közeli kapcsolatba kismamával, el sem tudja képzelni, micsoda rafinériák rejlenek egy terhesnadrágban, milyen hihetetlenül szexi szoptatós melltartókat és inkontinencia-bugyikat terveznek Milánó legmenőbb divatházai, és hogy a legkifinomultabb haute couture-szalonok is kötelességüknek érzik legalább egy, de inkább több terhes- és csecsemőkollekció bemutatását.

Úgyhogy a kezdő apuka szép lassan kikupálta magát pocakcsengettyű-, hordozókendő-, feljlesztőjáték-, babakocsi-tartozék- és egyéb ügyekben. Fantasztikus világ ez, amelyben sznobéria keveredik fejlődéslélektannal, rideg, konstruktivista funkcionalizmus az alpári giccsel, a szégyentelen levevés a humanista önzetlenséggel. Talán semmilyen más műfajban nem valósul meg ennyire a funkció és a forma egysége, nem számít jobban az eredetiség és az ötlet. Nos, e hosszúra nyúlt bevezető után elárulhatom, hogy mindez egy új hommelette-rovat indítékaként szolgál: a kezdő apuka hétről hétre megpróbálja bebizonyítani, milyen csodálatos világot, a féktelen fogyasztás micsoda gazdag birodalmát fedezte fel. Első választottam pompás indítás. Dizájn, divat, elitizmus és funkcionalizmus már-már művészi elegye. Van szerencsém magyar nyelven először beszámolni a kitűnő dán divattervező, Henrik Vibskov a Quinnynek tervezett babakocsi-kollekciójáról.

A Quinnyről nem érdemes sok szót ejteni, a holland márkát Magyarországon is kultikus tisztelet övezi a felső-középkategóriás babakocsik iránt ellenállhatatlan vágyat érzők körében (ez a mondat, tisztára, mint egy autóteszt kezdete). Két típusáról híresült el: a "modern nagyvárosi anya" ikonikus tartozéka, a Buzz három-, illetve négykerekű verziójáról, valamint az elképesztően kicsire összehajtható Zapp modellről. Mint mondtam, a Quinny felső-középkategóriás, olyan 130 ezer forint körül már hozzá is lehet jutni újonnan, potom kétszázból már az összes kiegészítővel együtt beszerezhető (ami mondjuk összevetve például a Stokke 250 ezer körüli alapmodelljével egész barátinak számít). Valószínűleg a Quinny marketingeseit is zavarta ez az alulpozicionáltság a Stokkéval szemben (ez utóbbi például ügyes product placementtel beügyeskedte magát a Szex és New York moziváltozatába - e trükkben egyébként nem volt sok újdonság, állítólag a tévésorozatban szerepelt már egy másik prémium-márka, a Bugaboo, de erről nem tudok nyilatkozni, mert kevés dolog idegesít jobban a Szex és New York álintellektuális, urbánus humoránál). Szóval a Quinny mindent megtesz, hogy némiképp emelje babakocsijainak ázsióját, amit egy közepesen ügyes és egy zseniális húzással kívánt elérni. A közepesen ügyes húzás az egyik legnagyobb marketing-közhely: csináljunk limitált szériás terméket valami elismert formatervezővel. A zseniális húzás ebben az esetben a dizájner személye: Henrik Vibskov.

Vibskov az európai tervezők friss generációjának azon csoportjához tartozik, akiket jobb híján "avantgárdnak" neveznek. Összművészeti csávó, aki viharos ifjúkort követően az egyik legmenőbb helyen, a Central Saint Martinson végzett, és rövidfilmezéstől kezdve a doboláson át a divattervezésig mindenbe belekóstolt - vágül ez utóbbiként, tehát divattervezőként lett az európai szalonok kedvence. Gyorsan hozzáteszem, nem érdemtelenül: vibráló, színes mintái, elképesztően változatos anyaghasználata, a fazonok és formák radikális ütköztetésére épülő ruhái valóban nagyon hatásosak. Emellett - és a kezdő apukának elsősorban ezzel lopta be magát a szívébe - aktívan zenél országos haverja, a pumpálós elektronikát finom hangulatokkal ötvöző Anders Trentemøller produkciójában (ami régi kedvencem). Zene, színek és formák: ezek ötvöződnek ütős divatbemutató-konceptjeiben is, mint például ebben a nem túl eredeti alapötletre épülő, de annál hatásosabban kivitelezett akcióban (Vibskov az 1:34-nél megjelenő, simléder-sapkás, feketébe öltözött, csavargókinézetű úriember).



Az ember első pillantásra meghökken a Quinny termékfejlesztőinek bátorságán: Henrik Vibskov, a jól szituált nagyvárosi úrigyerekek, az álentellektüel partiarcok, a sztroboszkópos pszeudoavantgárd ikonikus figurája, az európai divat enfant terrible-je és a babakocsihuzat? Hogy a pokolba jön ez össze? Hát, a végeredmény ismeretében csak azt mondhatom: nagyon is.

Vibskovra nagyon jó hatással volt a rákényszerített funkció. A feladat adott volt: nem új és rettenetesen eredeti babakocsit kellett terveznie, hanem a meglévő típusokat felfrissítenie. A fenti linken található videókban többé-kevésbé részletesen elmeséli az alkotói folyamat menetét: "Ez az egész a gyerekekről szól és nem a babakocsiról." Ez persze rémesen egyszerűen hangzik, pedig nem az. Egyáltalán nem magától értetődő, hogy egy avantgárd formatervező (láthattuk divatbemutatójának részleteit) azt mondja: ez az emberről szól és nem a ruháról. Vibskov szakított a hagyományos eljárásokkal, nem rajzolgatni vagy varrogatni kezdett, hanem gondolkodni. És tervezés helyett/előtt kitalált egy mesét, néhány furcsa figurával (a kezdő apuka rögtönzött fordításában: Wousie, a pingvin, Harang kisasszony, Verő úr, Rumbatök stb.), akik egy messzi erdőbe vetődnek és zenekart alapítanak. Miközben játszanak, mindenféle furcsa dolog történik velük, például az Esőfa színes cseppeket kezd el hullatni - innen az egyik Vibskov által tervezett minta, az Esőcsepp. Vibskov és munkatársai először ezeket a figurákat és egyben hangszereket/játékokat tervezték meg, a legkülönbözőbb anyagokból: fából, bőrből, fémből. E figurák, a képen látható módon fellógatva minden kisgyerekes szülő számára ismerős módon adnak ki egy gyerek fölé rakható állványt - az ifjú hommelette is előszeretettel toszogatott hasonlókat életének első pár hónapjában. Mellesleg a babakocsi karfájára függesztve is nagyszerű játékszerek.

Tehát először megszülettek a mesefigurák, hozzájuk a mesék, és a mesék, a történetek szinte maguktól adták ki a mintákat. Vibskov áttételes gondolkodásmódjára jellemző, hogy nem a figurákat pakolta fel rutinszerűen az anyagra, hanem a történetek keltette benyomásokat. Bolondos, szürreális mesék egy távoli világból - ebből születik meg aztán ez a szinte Vibskov védjegyének számító színes, irizáló, kaleidoszkópszerű, nemes egyszerűséggel Mad Printnek nevezett mintázat. Vagabund dánunk aztán ebből bontja ki a teljes kollekciót, amihez tartozik mózeskosár, napszemüveg, esernyő, esőköpeny, törlőkendő, lábzsák, takaró, pelenkázótáska és még ki tudja mi minden.

Csak két példa a finom trükkök sokaságára: az egyik a poncsószerű esőköpeny. Vibskov vizuális kiindulópontja az, hogy esőben megváltoznak a fényviszonyok. Általában sokkal tompább lesz minden, a szórt fényben elkenődnek a színek, ezért aztán szinte irreálisan színessé varázsolja a köpenyt. Nagyon hatásos, ahogy a villódzó poncsót egy fekete kapucnival ellenpontozza, de az igazi finomság csak a bemutató filmből derül ki. A poncsó hasrészére egy nagy fekete anyagdarabot tervezett (funkcióját tekintve gondolom valami zsebvédő lap lehet, esetleg ebbe lehet belecsomagolni a ruhadarabot).

A lapot felhajtva egy stilizált, nagyon színes "Napkorong" válik láthatóvá. Aki próbált már babakocsiban ülő kisdedet szórakoztatni mondjuk egy esős buszmegállóban, az nagyon jól tudja, hogy micsoda embertpróbáló feladat ez. A lapot fel-le hajtogatva viszont pofonegyszerűen szerezhetünk néhány önfeledt percet gyermekünknek ("itt a Napocska-hol a Napocska?"), és ez a néhány önfeledt perc szélsőséges helyzetben bizony életmentő lehet.

A másik vicc: a kerék kialakítása. Ez is csak a videón látszik, mondjuk én azt is el tudom képzelni, hogy a végső, sorozatgyártásra kerülő verzióról lemaradt. Vibskov színes tárcsákat tervezett a kerekekre, amiktől azok úgy néznek ki, mintha egy nőiesebb lelkületű testépítő súlyzói lennének, viszont határozottan vidám látványt nyújtanak. Nem mondom, hogy megkönnyítik a közlekedést, a zsúfolt villamoson például nagyszerűen le lehet velük zúzni a közelben álldogállók bokáját, viszont mondjuk egy szűkebb liftbe már be sem lehet férni tőlük, de az tény, hogy nagyon mókás egy ilyen babakocsival királykodni valami decensebb budai kerthelyiségben, arról nem is beszélve, hogy nagy valószínűséggel a gyermeket is leköti.

Száz szónak is egy a vége, valami ilyesmit nevezhetünk kitalált babakocsi-dizájnnak. Az elejétől a végéig átgondolt, eredeti és esztétikus tervezés, egymásból logikusan következő és egymásra épülő elemekkel. És persze Vibskov nem lenne csúcsdizájner, ha egy füst alatt nem tervezte volna meg a reklámkampányt is. A kampány pedig nem áll másból, mint a korábban említett, a távoli, titokzatos, vadregényes erdő mélyén játszódó mesék furcsa hangulatú szcenárióiból.


A "Quinny by Vibskov" kollekció októberben kerül a boltokba. Művészünk meglehetősen elitista, eddigi tervezései jobbára csak néhány üzletben voltak kaphatók, olyasfajta trendi helyeken, mint például kedvenc lakótársi sznobbutikunk, a párizsi Colette. A Quinny-cuccok valószínűleg szélesebb körben lesznek terítve, és ahogy ígérik, már potom ezer euróért miénk lehet a babakocsi, tizenöt euróért a kollekció legolcsóbb eleme, a törlőkendő, a többi meg valahol a kettő között.

2008. szeptember 7., vasárnap

Kilencedik havi összefoglaló, 2. rész

Az előző posztban megcsodálhattuk a kezdő szülők páratlan idomítási képességeit. A mostaniban az ifjú hommelette remek mozgáskultúrájáról és elsőrangó kommunikációs készségeiről lesz szó. Örömhír: ilyentájt, hajnali kettőkor kissé már berozsdállt a kezdő apuka elméje, ezért e bejegyzés rendkívül szűkszavú lesz.