2008. december 20., szombat

Zen-babaista példabeszédek 06.

Újabb páratlan mélységű példabeszéd, egyenesen Ben-Ce mestertől.

Egy napon a szerzetesek vitába keveredtek a kolostorudvaron az önuralom természetéről. Ben-Ce mester csendes derűvel figyelte őket. A szerzetesek a nagy vitában hangosan ordítoztak, már-már ölre mentek, amikor észrevették Ben-Ce mestert. Azonnal köréje sereglettek.
- Mester, mondd meg nekünk, mi önuralom útja!
Ben-Ce mester készen állt a frappírozott válasszal:
- Neveljetek gyermeket.
- Ennyi lenne az egész? - csodálkoztak a szerzetesek.
- Higgyétek el, barátaim, nem olyan egyszerű az. Erre megtanított az én mesterem, Bel-La, miközben éjszakákon át bömbölt.

További Zen-babaista példabeszédek emitt.

2008. december 19., péntek

13:16. Pörög-forog

Két dologgal tartozom a tizenkettedik havi összefoglalóból: egyrészt a felháborodott munkáslevelezők mozgóképet követeltek, másrészt metódusváltást ígértem, azaz a szükségképpen töredékes havi összefoglalózás helyett napi megfigyeléseket. A címben lévő számpár nem órát jelent, nem is valami rejtélyes bibliai konkordanciát, hanem azt, hogy gyermekünk élete hányadik hónapjának hányadik napján történt a mélyenszántó megfigyelés. Hát íme.

Már a legutolsó összefoglalóban is említettem, hogy ifjú hommelette-ünk előszeretettel pörög a hossztengelye körül, csak lábaival hajtva magát. Ezt a mozgássort fejlesztette némiképp tovább, egyfajta ülésből térdelésbe/mászás alaphelyzetbe pördüléssé. Hossztengely körül pörögni nem nagy kunszt, de amikor a lenti videón látható mozdulatsort akartam utána csinálni, már nem volt olyan egyszerű. Elég nehezen jöttem rá a dolog nehézségére: mindennapi mozgásainknak ugyanis általában létezik egy kitüntetett iránya, vektora, ami összerendezi a mozdulatainkat. Előre haladunk, felfelé vagy oldalirányba, de mindenképp van valami vezértengely, ami szervezi a mozgásunkat. Itt viszont nincs szó ilyesmiről: leginkább egyfajta "körtáncra" hasonlít, de abban az esetben is meghatározza tartásunkat testünknek a földhöz való stabil viszonya, például az, hogy merőlegesen állunk rá.

Itt viszont a tengely ide-oda perdül és hajlik, ebből alakul ki a mozgás ívének sajátos, spirálszerű formája, amitől az egész epizód kísértetiesen emlékeztet egy farka után kapkodó macska végtelenül szórakoztató ámokfutására. Bevallom, kissé poentíroztam a dolgot azzal, hogy 20 százalékkal felgyorsítottam a felvételt. Lakótársi közösségünk szívesen vár ötleteket arra nézvést, hogy miért is csinálja ezt a gyermek ilyen elkötelezetten.


2008. december 18., csütörtök

Offtopic és coming out

Na, ez teljesen offtopic, és semmi köze a drága ifjú hommelette-hez. A kezdő apuka természetesen továbbra is féltve őrzi inkognitóját, ezért csak rendkívül diszkréten fogalmazhat. Ami biztos, hogy jövő hétfőn valahol valakik - hogy is fogalmazzak? - érdekesnek ígérkező koncertet adnak majd. A fellépés motivációiról valakik szívhez szólóan nyilatkoznak emitt, egyébként pedig minden kedves blogolvasó szívesen látott vendég valahol. A koncert után éjszakába nyúló mulatság az előbb említett valahol, ahol valaki remélhetőleg közmegelégedésre húzza a talpalávalót a lemezjátszók mögött. Az biztos, hogy lesz Bella Ciao is!

2008. december 17., szerda

Gyerekkel külföldön: Litvánia

Aktuális "gyerekkel külföldön" vendégposztunk főhőse egy négytagú, kétgyerekes család, melyet a sors egzotikus helyre vetett. A tisztességben megőszült köztisztviselő apukát diplomáciai küldetése a távoli Baltikumba vetette, ahová elkísérte élete társa is kiskorú gyermekükkel. A második gyerek már a litván fővárosban, Vilniusban született, így aztán az ott töltött néhány év alatt volt módjuk kitapasztalni a helyi viszonyokat, amelyekben varázslatosan keveredik a posztszovjet örökség a város fantasztikus (katolikus, pravoszláv és zsidó) hagyományaival. Kérdéseimre a válaszokat ezúttal az apuka adta meg.

Milyen az orvosi ellátás? Voltatok-e helyi gyerekorvosnál? Mik a tapasztalatok? (felszereltség, hozzáértés, anyagiak)

Litvániában a gyerekorvosból kétfajtát ismertünk meg, az egyik a nyugati, expat közösségekre ráépült, angolul kiválóan beszélő, mindig divatos és elegáns orvos, míg a másik egy kisebb, litvánokra szakosodott magánklinika orvosa volt. Mindketten professzionálisak, és magabiztosak voltak, és házhoz is jöttek, díjfizetés ellenében. Gond velük nem volt. A litvániai orvosi ellátásról tudni kell, hogy az jóformán összeomlott a függetlenség után, így hamar bejöttek a magánklinikák, amik mostanra nagyon jól felszerelt intézményekké váltak.

Egy másik történet a szülés. Mivel kislányunk születésekor tudtuk, hogy ott leszünk még, kisebb vívódást követően egyértelmű volt, hogy ott fog születni. Feltérképeztük (főként a Nóra amúgy) a lehetőségeket, és akadt köztük azért vaskosan poszt-szovjet valóság is. A legjobbnak tartott állami egyetemi klinikán ténylegesen a kopott vödör is részét képezte a műtő belső berendezésének. Tekintve, hogy lehetőségünk volt a választásra, így nem emellett döntöttünk. Elmentünk egy szülészklinika magánosított részére, ahol hat orvos állt készen. Minden simán és professzionálisan ment le, egyágyas szobában, nyugodtan, három nyelven (litván, angol és orosz).

Mi a helyzet az oltásokkal? Vannak-e kötelező védőoltások? Ha igen, mik azok, mikor kell beadni őket? Figyelmeztetnek-e a veszélyekre?

Nem tudom, hogy az oltóanyag miatt-e, vagy a kislányunk szervezete volt esetleg az oka, de tény, hogy a BCG oltás nagyon nagy heget hagyott. Hepatitist adnak.

Van olyasmi, ami Magyarországon a védőnői szolgálat? Ha igen, mi a feladata?

Nincs, még az intézményéről sem hallottak. Ennyit a poszt-szovjet örökségről. Ugyancsak teljesen hiányzik az anyatejleadás lehetősége, ami nálunk pl. kórházban van. Amikor elmagyaráztuk, miről is lenne szó, utánanéztek és elmondták, hogy a leadandó anyákat alá kellene vetni egy átfogó orvosi vizsgálatnak, aminek a költségét nekünk kellene állnunk. Így nem lett belőle semmi. Itthon sokkal jobb a helyzet ebből a szempontból.

Milyen az "anyavédelem" és tanácsadás? Van ilyen? Adnak-e tanácsot szoptatáshoz, tápláláshoz, életmódhoz stb.?

A gyerekorvos egyedül a D-vitamin kipótlására hívta fel a figyelmet, ami a napfény hiánya miatt szükséges. És lám, novembertől márciusig nem süt a Nap.

Milyen ellátásokban és juttatásokban részesül(het)nek a külföldi munkavállalók gyerekei?

Nem ismerem a szabályokat, de gondolom, aki EU-s polgáként tartózkodási engedéllyel bír, annak járhat valamilyen minimális szociális ellátás. A normál, EU-ban működő biztosítással használható az állami eü-i szolgáltatás (erről ld. fent)

Volt-e, van-e szükségetek babysitterre, dadára? Ha igen, hogyan szereztetek? Mik a tapasztalatok? (árak, odafigyelés)

Igen, igen. Szerencsénk volt, találtunk egy idősebb orosz hölgyet, akinek már unokái is voltak, így megvolt a pótnagymama. A gyerekek nagyon szerették, és ő is viszont. A mai napig is felhív minket (már itthon vagyunk) a kislányunk születésekor. Ő végig kísérte velünk jóformán az egész terhességet, meg a szülést is. Egyetlen pici probléma volt, hogy Jana talán nagyon is ragaszkodott hozzá, és megviselhette az elválás alig több, mint egy évesen. Ez abban nyilvánul meg, hogy a hazaérkezés után bő fél évvel is a játszótéren automatikusan beleült egy olyan néni ölébe, aki egy kicsit emlékeztette a Tatjanára. Ár a végére 10 litas volt óránként, ami kb. 3 euró.

A dolgozó szülő esetében volt-e szükség arra, hogy a gyerek miatt (pl. betegség) kimaradjon a munkából? Ha igen, milyen volt a munkaadó hozzáállása?

Tekintve, hogy a főnököm szocializációs időszaka a 70-es évekre tehető, amikor azt mondta, hogy a szüléskor otthon lehetek két, esetleg három napot, emlékeztetnem kellett az MTV vonatkozó, öt apanapot engedélyező passzusára. Inkább nem volt tekintettel az otthoni dolgokra, mint igen. De ő ugyebár magyar, nem helyi.

Mi a társadalmilag leginkább elfogadott/elvárt minta a gyerekkel otthon maradó szülő munkába való visszatérésével kapcsolatban? (Ez a kérdés inkább a helyiekre vonatkozik.)

A helyzet városi-vidéki megosztásban változik: a nagyobb városokban már megjelent a nyugatias, emancipált karrier-centrikus réteg, ugyanakkor nagyon is jelen van a hagyományos családmodellt preferáló közvélekedés. Tekintve, hogy Litvánia alapjaiban inkább konzervatív, zárkózott társadalom, a nők sokszor otthon maradnak.

Miket eszik/evett a gyerek? Különlegességek, helyi jellegzetességek, tápszerek stb. Mire kell vigyázni?

A leginkább helyinek tekinthető zöldségek naponta szerepeltek, úgy mint krumpli, répa vagy cékla. Rengeteg a tejtermék, ami túró és tejföl garmadáját adja, előbbi esetében a gyerekeknek is. Mai napig kiható helyi „ételkülönlegesség” a tejben megfőtt zabkása (angol nyelvterületen porridge), amit nagyobbikunk reggelire egyszerűen imád, hatalmas tányérral képes bepakolni az amúgy inkább rosszul evő.* Tápszer a szokásos, annyi kicsi eltéréssel, hogy nem kell receptre feliratni, a közértben a polcon van.

Hogyan lehet kisgyerekkel közlekedni?

Az óváros kis szűk utcáiban remekül lehet közlekedni, mivel autóforgalom sok helyen elenyésző. Az autósok egyébként szent tehénként tisztelik a gyalogosokat, már a zebrához történő közeledéskor megállnak. A hosszú télben megszülető jégszigetek, meg a felfagyások kicsit nehezítik a babakocsis botorkálást. De –10 alatt nem is nagyon érdemes a szabadba menni, addig meg lehet. Amúgy gyalog mindenhová el lehetett jutni, ami egy mennyország a budapesti állapotokhoz képest, lévén a város kb. félmilliós. Tömegközlekedni szerintem egyszer sem kellett, vagy ha igen, akkor inkább a viszonylag olcsó taxi jött szóba, aminek az eredménye az lett, hogy a kétéves fiunk "Taxi! Taxi!" felkiáltással közlekedett az utcán, ha meglátott egy sárga autót.

Milyen közösségekbe jártok a gyerekkel? (játszóház, készségfejlesztő stb.)

Főleg külföldiek által létrehozott és működtetett játszócsoportok, amik rotációs elven mindig másnál voltak. Én néha kicsit kilógtam a sok anya között, amikor nagy ritkán el tudtam vinni őket. Remek rajzcsoportok és zeneórák voltak még, amit vegyes, angol és litván nyelven tartottak, azt élvezték mindketten. Ki lehetett tölteni a délelőttöket értelmes és változatos programokkal. Vilnius kis távolságai miatt sok közülük gyalog is bejárható volt.

Közösségről továbbá: Vince kétéves sem volt, amikor úgy döntöttünk, hogy részben szocializációs szempontból, részben az édesanya kímélése érdekében (Jana akkor volt alig féléves) beadjuk a bölcsödébe. Már akkor tudtuk, hogy legkevesebb még egy fél évet ott leszünk, így működhet a dolog nagyobb törés nélkül. Tudtuk, hogy bölcsőde a nem helyi (azaz oroszajkú) külföldiek nem túl nagy közössége számára nincs, így valami mást kellett találnunk. Egy dolog döntött jelentősen, a Nóra kisegítésében immáron tiszteletbeli nagyszülővé előlépett Tatjana, illetve az a tény, hogy ő oroszul beszélt a gyerekekhez (ami az ő anyanyelve). Ezt egyébként még a Vince születésekor kértük, tudván, hogy akkor sokkal természetesebben tud a gyerekhez szólni és foglakozni vele.

Tehát adva volt az orosz bölcsőde. Felkerestük a vezetést és több nyelven, illetve egy kisegítéssel megértettük egymást. A felvétel simábban ment, mint egy villamosjegy vásárlás, Vince májustól bölcsődés lett. Itt jön a sokkoló poszt-szovjet örökség: az első nap bevittük, és az öltözőben szépen átvették a dadusok a gyereket, majd becsukva az ajtót azt mondták, hogy daszvidanija. Ebéd után mehettünk érte. Mit mondjak, az első két nap után már Vince sem volt értetlen és igencsak bőgött, de a határozott fellépésű dadus az előbbi orosz udvariassággal magukra zárta az ajtót. Néha ottmaradtam hallgatni, meddig sír, és kb. a nyolcadik-tizedik alkalommal már hirtelen abbamaradt, amiből arra következtettem, hogy ez akkor nem is annyira drámai.

Hogyan viszonyulnak a nyilvános szoptatáshoz?

Úgy emlékszem, hogy a néhány alkalommal semmi különösebb gond nem volt, persze ezt főként közterületen adtuk elő.

Hogyan viszonyulnak egyáltalán a szoptatáshoz? Anyatej vagy tápszer?

Inkább anyatej, támogatják és javasolják. Ez az előnye az ország kissé rurális jellegének.

Játszótér? Vannak? Jártok? Milyenek? Milyen a "közönség"?

Játszótér: sokkal szegényesebb a felhozatal, mint itthon, de ennek alapvető oka szerintem a különböző időjárás. Vilniusban volt több fából készült játszótér, ahol az eszközök már-már szétestek. Ami előtt eljöttünk indult be egy új játszótér építési program, ahol svéd eszközökkel lényegében újjáépítettek egy párat. A játszók nincsenek elkerítve. Az új mászókák és eszközök kiváló minőségűek, a gyerekek imádják. Egy fura dolog a homokozó, ami kicsi és szinte teljesen használhatatlan mainstream vár-alagút-piramis dolgokra, mivel a homok porszerű, nagyszemcséjű, szóval nem tapad. A játszótéren még a hidegebb időben is sokan vannak, ami az északibb életmódot jelentheti, tehát kissé szitáló, esős, 5 fokos időben is ott voltak a kicsikkel a szülők.

Mik az általános tapasztalatok? Milyen a szűkebb környezet és a tágabban értett társadalom viszonya a kisgyerekekhez, a kisgyerekes családokhoz?

Általában pozitív, kedves és segítőkész. Felfedezni véltünk egy etnikai elemet ugyanakkor: az oroszok szinte rajongóan kedveskedőek a kicsikkel, a piacon a háti hordozóban utazó gyerekeinket lépten-nyomon leállították. Történt egyszer az is, hogy a még kiscsecsemő gyerek a babakocsiban eszeveszetten bömbölt, semmi különös ok nélkül. A gyereksírást egyszerűen nem tudták elviselni, többen is odaugrottak, hogy mi lehet a gond, az egyikük kissé vodkagőzösen még babusgatni is kezdte.

Mi a legnehezebb a külföldi gyereknevelésben és -gondozásban?

A csonka család, a nagyszülők és testvérek hiánya. Illetve a baráti gyerekek hiánya, amit a gyerekek talán kevésbé élnek meg dramatikusan, de nekem/nekünk elég rossz nem látni, hogy miként változik a barátok élete a gyermekes léttel. Irigykedve néztük az itthoni/otthoni fotókat, ahol a közös terhes kirándulásokról jelent meg a dokumentáció.

*Ehhez annyit tennék hozzá, hogy a litván előrecsomagolt, áfonya- vagy barackízesítésű porridge a legjobb a világon. Jómagam is hetekig zabáltam két pofára, amíg ki nem fogytak a Vilniusból hozott készletek. (- Lakótárs)

2008. december 16., kedd

Az első péksütemény


Bár ifjú hommelette-kénk első születésnapján még nagyon vigyáztunk, hogy búzaliszt nélküli tortát kapjon a drága gyermek, lassan-lassan elérkezettnek láttuk az időt, hogy utódunkat bevezessük a kenyerek/péksütemények varázslatos világába. Persze az fel sem merülhetett, hogy valami bóti rémséggel allergizáljuk omlettkénket (bár a lakásunktól harminckét méterre található Budapest egyik legjobb péksége, ott viszont valami sajátosan rusztikus felindulásból előszeretettel sütnek fogcsorbító dióhéj-darabkákat a kenyérbe), ezért a kezdő apuka vette magára a kenyérsütés nehéz keresztjét. A kísérlet várakozáson felüli eredményt hozott.

Először is az alapelveket kellett meghatározni. Valamilyen megmagyarázhatatlan oknál fogva mind drága lakótársamban, mind bennem erőteljesen él a vízió, hogy egy kisgyerek csakis kiflicsücsköt rágcsálva képzelhető el. A "kiflicsücsköt rágcsáló gyerek" ikonográfiai közhelye oly erős, hogy teljesen egyértelmű volt, hogy ifjú utódunk első péksüteménye csakiscsak kifli lehet. Ez egyébként teljesen logikus: formája emlékeztet az oly familiáris banánéra, könnyen meg tudja fogni, könnyen a szájába tudja venni, így aztán remekül tudja csócsálni, anélkül, hogy masszívan a hajába kenné, mint azt a banánnal oly gyakra megteszi.

Ezen kívül az is fontos volt, hogy olyan kiflit készítsünk, aminek nem túl vastag és kemény a héja, hogy a rendelkezésére álló 7,5 db foggal is elbánjon vele. Emellett az sem árt, ha a kifli rejt magában valami ismerős ízt, hogy ne érje a gyermeket sokkoló újdonságként a dolog. Minden gyermekkaják koronaékkövét, a sütőtököt túlságosan műfajidegennek ítéltem, ezért napokig túrtam a konyhában rendelkezésre álló szakácskönyvek garmadáját, míg sikerült rálelnem a tökéletes összetevőre - a túróra. Így aztán megszületett egy-éves-alig-múlt hommelette-ünk ideális kapudrogja: a túróskifli.

Kb 2 bögre, tehát olyan fél kiló liszt, egy kanál cukor, egy csipet só, egy zacskó (azaz 7 gramm) élesztőpor, egy csapott bögre (negyedkilónyi) finom, illatos tehéntúró, 40 gramm vaj és 2-3 deci víz. Izgalmas indítás.



Ez a kiindulópont már előrevetíti az egyik legmagasabb rendű emberi tevékenység, a kenyértészta-gyúrás nagyszerű mulatságát. Először is a sós-cukros-élesztős lisztet ízléses földrajzórai szemléltetőeszközé rendezzük: íme, kedves gyerekek, a vulkanizmus kialakulása.



Aztán egy kevés vízzel elindítjuk az élelmiszeripari szakszóval irreverzibilisnek nevezett folyamatot.



Egy villával szépen, ízlésesen és kulturáltan elkezdjük omlasztgatni a kráter falát. Ha túlságosan morzsalékossá válik az alapanyag, újabb vízadagokkal lazítjuk, és közben természetesen nem feledkezünk meg a vajdarabokról és a túróról.



Rendkívül élvezetes tevékenység ez, ráadásul azon kevés konyhatechnológiai eljárás közé tartozik, amelyek nem járnak fröcskölő zsiradékkal, forró edényekkel való bűvészkedéssel vagy éles késekkel történő hadonászással, ezért az ifjú hommelette is részt vehet benne. Nincs mókásabb, mint a hálás és figyelmes közönségnek fennhangon magyarázni, hogy mivel is foglalatoskodunk éppen:



A közönség szemmel láthatóan élvezi a produkciót.



Az intenzív, ritmikus, körkörös mozgás, illetve az viccesen sziszegő szavak, mint a "lissszt" (sőt: "bússszalissszt"), "élesssztő", "téssszta" teljesen elbűvölik a gyermekeket.



Elérkezik a pillanat, amikor tésztánk nagyjából összeáll, és ekkor jön el az a mozzanat, ami mindenfajta feminista-szüfrazsettista-genderista mozgalom örök kudarcaként, az idők kezdetétől az idők végezetéig megkülönbözteti egymástól a nőt és a férfit: a tésztagyúrás. Mert sajnálatos módon és a közhiedelemmel ellentétben a férfiak mindössze két dolgot tudnak jobban, mint az asszonyok. Nem a halászléfőzésről és a baseball-szabálykönyvről van szó, hanem a tökéletes kenyértészta előállításáról és az ingvasalásról, de ez utóbbi nem tartozik szorosan tárgyunkhoz.

A tésztagyúráshoz egyszerre van szükség állhatatosságra és dinamizmusra, intellektuális tartásra, robbanékonyságra és finomságra, következetességre, kreativitásra, némi bohémságra, eleganciára és nyers erőre. Tizenöt perc transzállapot, aminek a végére a durva és értelmetlen alapanyagokból előáll a csodás, ruganyos, selymes, homogén matéria. Ezt a földöntúli tizenöt percet semmi pénzért nem adnám oda valami nyomorult gépezetnek, hogy kenyeret dagasszon helyettem.



A végerdeményt ellenőrzésre átnyújtjuk az ifjú hommelette-nek, aki apjához hasonlóan kitörő örömmel fogadja a dolgot.



Ezek után némi pihenőre ítéljük tésztánkat. Letakarva, meleg helyre - hol lenne jobb dolga, mint a konvektoron, hogy az élesztőkultúra nekikezdjen nemes kötelességének...



...és egy bő félóra alatt megkelessze kenyerünket.



Ez az a pillanat, amikor a kezdő apuka minden egyes alkalommal biblikus hangulatba kerül. Halk áhítattal emeli ki a megkelt tésztát az edényből és boldog eufóriában lát neki a második gyúrásnak. Kétszer gyúrni, kétszer keleszteni, közben egy kicsit formálni és pofozgatni: minden blaszfémia nékül, minden egyes alkalommal Mózes első könyve jut az eszébe, ahol kétszer történik meg a genezis. Először maga a teremtés, aztán a formálás és elnevezés.

Hát igen, ebből az egynemű anyaggombócból van még mit formálni, úgyhogy előkerül a sodrófa (ha már biblikus a hangulat, nehéz szabadulni a tóratekercs-asszociációtól, hogy teljes legyen a vallási-ideológiai káosz).



Ilyen vidám háromszögeket szaggatunk-farigcsálunk a tésztából...



...amiket aztán ügyes mozdulattal feltekerünk és kötelező kifliformára hajlítunk.



Az adagból kb. 8 egység jön ki. Mivel nem bíztam abban, hogy omlettkénk egyértelműen a kiflit, illetve ugye a kiflicsücsköt preferálja, ezért került a tepsibe zsömle is.



Ezek után nincs más dolgunk, mint begyújtani a sütőt, bemelegedésig a tetején hagyni a tepsit, hogy tésztánk ismét megkeljen, aztán amikor a sütő 180 fokon dohog, áhítatos mozdulattal behelyezni, nagyjából 20 percre. Legyünk résen, mert könnyen odaég, ami megbocsáthatatlan lenne, hiszen mégiscsak elsőszülött gyermekünk elsősütött kenyeréről van szó. De ne bénítson meg minket a tét: ha mindent jól csinálunk, a jutalom nem marad el - ilyen szépséges, aranyló, duci péksütemények formájában érkezik:



Az illatok mindent elsöprőek, akárha egy Rimbaud-versből kacskaringóznának elő (óh, a kezdő apuka szimbolista szinesztéziái, leányom, egyszer majd Te is megérted e magasan szárnyaló képzavaros mondandót!), és néhány perc után megkezdődhet a Nagy Kísérlet. Amint a lenti képeken is látható, teljes sikerrel. Ifjú hommelette-ünk gondolkodás nélkül vetette rá magát az előtte pompázó kiflikre, amit aztán úgy kellett kirángatni a szájából, hogy mégse csapassa szét magát velük rögtön az első alkalommal.



Amint az ifjú utódot sikerült félrelökdösnünk frissen sütött mennyországa közeléből, apuka is megkóstolta a végterméket, és le kell szögeznie: az alapelvekből kiindulva elsőrangú eredményre jutott. A kifli üde volt, habkönnyű, vékony héja éppen csak roppanós, és az egészet sejtelmesen átjárta a túró íze, egyszóval tökéletes választásnak bizonyult omlettkénk liszttel való megismertetésére. Mivel a család(ok)ban sokadíziglen nem nagyon ismert a lisztérzékenység, ezért reménykedhetünk, hogy utódunkat sem sújtja ez az átok- a magam részéről azóta jelentős mennyiségű sütőipari terméket hoztam létre, bár nehezen bírom hommelette-ünk fogyasztási tempóját. De erről majd egy következő posztban.



Főzőzene pedig: hát, most sem tudok szellemesebbet kitalálni, mint a kenyérsütéshez állandóan berakott Bakermant, amit ennek a posztnak az alján lehet megtalálni.