2008. szeptember 20., szombat

Felvidéki szentháromság, 1. rész


Aki eddig is követte lakótársi konyhánk fejleményeit, az eddigi recepteket, meg lehet győződve arról, hogy kis közösségünk kizárólag parvenü gasztrosznobokból áll, akik számára a tészta kizárólag pasta meg quiche lehet, a zöldség kizárólag zellerszár meg édeskömény, és ami nem francia vagy olasz eredetű, az feltétlenül alacsonyabb rendű étel. Amellett, hogy ez így is van (tehát szégyentelen gasztrosznobok vagyunk), azért el kell árulnom, hogy nehezen tudjuk megtagadni gyökereinket. A kezdő apukából például minduntalan előtör a felvidéki szlovák-palóc vér, és a környékbeli templomok gyóntatószékeiben, könnyek között vallja be a megdöbbent atyáknak, hogy igazi kedvence a sztrapacska-palócleves-galántai csirke szentháromsága. Úgyhogy a következő három gasztronómiai bejegyzés, elkényeztett és nyafka mediterrán receptek helyett e csodás, mikszáthi hangulatú trióról szól majd. Kezdetnek az egyik legnagyobb lakótársi slágertermék: a galántai csirkecomb.

Mielőtt belekezdenénk e nem mindennapi étel elkészítésének ismertetésébe, egy kis szokásos elméleti-történeti kitérő. Szóval a galántai csirkecombbal mindig bajban voltam. Egyrészt fantasztikus étel: tányéron ragyogó bizonyítéka a gasztronómiai diverzitás alaptételének, egyszersmind Jászi Oszkár összes munkáinál erőteljesebb érv a közép-európai konföderáció és nemzetiségi béke mellett. A magyar paprikáscsirke-tradíció találkozik itt a szláv lélek kapros-túrós világlátásával, és el kell ismerni, e fúzióból valami egészen magasrendű születik, aminek bizonyosan helye van a kossuthi vízió, a Duna-Menti Köztársaság címerében. Másrészt viszont egyáltalán nem vagyok arról meggyőződve, hogy ez valóban valami hagyományos étel, és nem amolyan műdal, tehát körülbelül annyira tradicionális, mint amennyire Kodály életműve az (erről lesz még szó).

A galántai csirkecombnak ugyanis mindössze egyetlen említését találtam, Halász Zoltán egy átfogó receptgyűjteményében, A 100 leghíresebb magyar receptben. Nos, ahhoz képest, hogy a felvidéki konyha képviseletében becsúszott a Top 100-ba, sehol-de-sehol nem találom másutt nyomát, sem magyarul, sem szlovákul. Ahol mégis említik, ott egyértelmű a forrás: vagy Halász Zoltán vagy pedig e sorok írója az, aki évek óta jelentős népszerűsítő tevékenységet fejt ki e csodás szárnyasétel érdekében. Egyszóval a kezdő apukában néha felmerül: nem valami sajátos átverés áldozata-e, a galántai csirkecombot csak Halász Zoltán találta ki, és semmi hagyományos nincs benne. De ha így is volna, mint bánom én? Akkor itt állnánk egy álfelvidéki, álhagyományos étellel, ami így is zseniális, így is ötvözi a magyar és a szláv konyha vívmányait, és így is garantáltan elfogy, bármennyi túrógombócot is gyúr az emberfia, feláldozva délutánját.




Négy nagyobb, gyerekszoba-rózsaszínben pompázó csirkecomb, vöröshagyma, 2-300 gramm édes-zsíros tejföl és a hűtőszekrény mélyéről előkerült libazsír (egy felejthetetlen tepertőkészítés mellékterméke), no meg természetesen egy kanálka édes-nemes szegedi paprika. Nem túl bonyolult (már azon túl, hogy hol szerez az ember rendes csirkecombot meg paprikát), a figyelemesek rögvest rájöhetnek, hogy gyanúsan paprikáscsirke-jellegű előkészületei vannak a dolognak. Így is lenne, ha nem zöldellne az egész szett tetején egy nagy csokor kapor.

Más figyelmesek pedig a két tojásra, a 100 gramm búzadarára meg a fél kiló túróra kaphatják fel a fejüket: nagyra hivatott alapanyagaink sorsa, hogy egy másik csokor kapor társaságában duci túrógombocokként végezzék. De csak sorjában! Először is nekiesünk a vöröshagymának...



...amit rendkívüli gondossággal aprítunk fel szinte mikronnyi darabokra (reális alternatíva a lereszelés), hiszen a végeredmény szempontjából döntő jelentőségű a finom, krémesre párolt hagyma állaga. Egy derekas kanál illatozó libazsírra vetjük a hagymát...



...és amíg párolódik, a kaporral foglalatoskodunk.



Aztán hagyjuk, hogy a finomra vágott kapor nemes kémiai reakcióba lépjen a hagymával.



Ennek megtörténte után jöhet a paprika. (Természetesen a szokásos és kötelező eljárással: tűzről levett edénybe, mert ha megpörkölődik, keserű lesz. Szomorú, hogy ezt le kell írni, de nagyon súlyos eseteket láttam már. Egyszer majd születik egy pirospaprika-poszt is.)



Kis átforgatás után jöhetnek a gondos anatómiai ismeretek segítségével félbevágott csirkecombok. Itt két út állhat előttünk: az egyik a hagyományos paprikáscsirke-method, azaz saját levéban sütjük zsírjára a combot. A kezdő apuka a másik módszert alkalmazza: némi csirkealaplével felönti a kis drágákat, aztán lefedve párolja őket. Szerény tapasztalatai szerint így jobban összeáll, egységeseb karaktere lesz a csirkének.



Amíg a combok a kapros-alapleves lében megindulnak a nirvána felé vezető ősvényen, addig apuka fogja a túrót...



...amit összekever a két tojással, a búzadarával és a kaporral, meg persze némi sóval.



Egy villával zajlik a tevékenység, hogy egyben a túró is jól át legyen törve (germanizmus).



Aztán vizes és ügyes kézzel ilyen cuki, kb. diónyi gombócokat gyártunk belőle.



Aztán a gömbölyödő társaságot forró sós vízbe száműzzük.



Eddigre (kb. negyven perc múlva) a csirkénk is készen áll az utolsó rítusra: a habarásra. A lisztes tejfölbe levet mérünk, elkeverjük...



...majd visszaöntjük a csirkecombokra. Látható tehát, hogy alapvetően egy lazára hangszerelt, combokon előadott csirkepaprikással állunk szemben, azzal a kiegészítéssel, hogy ez kaporral készült. De ez a kiegészítés igazából eszenciális módosítás: a kapor fantasztikus perspektívákat bont ki az unalomig ismert tejfölös csirkéből, de az igazi varázslat csak ezután kezdődik!



Elkészültek ugyanis gombócaink: ha a forrásban lévő víz felszínén ficánkolnak vidáman, akkor a főzést befejezettnek tekinthetjük.



Nincs más dolgunk, mint egyetlen tányáron egyesíteni e két remek összetevőt: a csirkét és a túrógombócot.



A végeredmény elsöprő. A túrógombóc nagyszerű és eredeti köretként dagad a büszkeségtől a csirke mellett, remekül harmonizál a kapros-paprikás-tejfeles öntettel, és mindezt aranyló keretbe foglalja a kapor elképesztő aromája. Íme, a magyar és a szláv kulináris zsenialitás találkozása Mátyusföld szívében, eleven cáfolataként mindenféle csurkista-slotaista ultranacionalista baromságnak. Szvatopluk és Árpád seggére ver a fehér lónak, tojik az üzletelésre, és boldogan galántaicsirkézik az euró közös bevezetéséig.

Főzőzenének meg ki máshoz is fordulhatnánk, mint a már említett Kodályhoz, akinek édesapja Galántán volt állomásfőnök. Íme a Galántai táncok egy remek felvétele a Philharmonia Hungaricával - a hang nem tökéletes, de az előadás elsőrangú.



2008. szeptember 19., péntek

Játszótérteszt: Kecske utca

Lakótársi főhadiszállásunktól, az hommelette-nevelés e kulcsfontosságú headquarterétől a korábban már gondosan tesztelt Zsigmond téri játszótérnél alig esik messzebb ez a különös gyöngyszem: a Kecske utcai játszótér. Az Amfiteátrum szomszédságában, a Bécsi útra néző sajátos, jellegzetes meandermintás házlabirintus árnyékában meghúzódva, távol a zajtól, a jóformán állandóan ott állomásozó rengeteg ismerős apukával és meghitt hangulatával valóságos jelképe kisvárosias pátriánknak. A magam részéről imádok oda járni, mert kecske-utcai játszótér-apukának lenni rang és megtiszteltetés. Nézzük tehát, mitől is olyan remek ez a kis hegyvidéki zug.

Környezet, megközelítés: ha minden más elemzési szempontból meglehetősen közepesen teljesít is, ez az első bőséggel kárpótol a többi hiányosságaiért. Budapest egyik vitathatatatlanul leghangulatosabb utcája, a Kecske utca vezet hozzá (a másik leghangulatosabb is itt található, egész közel: természetesen a Gül Baba utcáról beszélek).


Nagyobb térképre váltás

Két bejárata közül az egyik egy echte Makovecz-épületre, a Magyar Művészeti Akadémia különös, két gigantikus oszlopfő által uralt homlokzatára néz. A másik bejárat az Óbudai Népzenei Iskola eldugott ajtajára (hozzáteszem, lehet, hogy Kobzos Kiss Tamás nagyon ért a pentatóniához, de a helyrajzhoz kevéssé, hiszen az "óbudai" iskola Újlakon van). A játszótér nyugatról és délről a Kis-Kecske-hegy erdős lankáitól védett, és ezt a pozitívumot még az sem tudja elrontani, hogy a hegy tetején már a "Szépvölgyi Business Park" irdatlan és ormótlan irodaépületei terpeszkednek. A többi részen két nyugis mellékutca és egy lakóház belső udvara határolja - egyszóval tökéletes nyugalom és biztonság, ez valóban az a hely, ahol a legnagyobb zajt az egymásra homokot döntő kétévesek csapják. Az L alakú játszótér voltaképp fákkal gazdagon pettyezett liget, ahol még a legforróbb délben is kellemes, árnyas hűvösség uralkodik. Ez egyben az egyik hátránya is: amikor a kezdő apuka ráér gyereket legeltetni, tehát délután hat óra körül már meglehetős hidegek csapnak le a területre.



Felszereltség: nem kimagasló, de méhány meglepetés éri az embert. Itt van például ez a játszóterektől merőben idegen palatábla, ami valószínűleg az ideiglenesen itt állomásozó festőművész-apuka lobbi követelésére került be a kecske-utcai szériatartozékok közé.



Megmondom őszintén, még nem sikerült rájönnöm, honnan az állandó krétautánpótlás, de az tény, hogy az esetek nagy többségében a frissen feltöltöttség érzetét kelti. Mondjuk az is igaz, hogy a tábla kihasználtsága meglehetősen alacsony - könnyen belátható, hogy a rajzolókorba ért gyermek egy játszótéren inkább tombol, semmint érzéki-intellektuális tevékenységet fejt ki.

Ellentétben mondjuk a korábban elemzett zsigmond-térivel, itt nem egy mega-játszóvár uralja a látképet és a gyerekek percepcióját, hanem két kisebb.



Ez talán azért hasznosabb, mert 1) nem egy kupacban gyilkolják egymást az ádáz csecsszopók, így csökken a balesetveszély és a hangadókat is könnyebben emeli ki közülük a szigorú természetű anyarendőrség; 2) a két szomszédvár birtokosai nagyszerűen egymás ellen tudnak fordulni, megalapozva és egyben erősítve a territorialitás elvét. A dolog hátulütője, hogy az egyes mászóka-komplexumok nem túlságosan bonyolultak, ezért aztán a gyermekek hamar kimerítik a bennük rejlő lehetőségeket.

Ezeken kívül két csúszda, több elszórt kisméretű homokozó (ezek nagyon bájosak: kör alakúak, kissé időjárás-rágta, szálkás deszkákkal körbekerítve, amiken anyukák kuporognak, és próbálják kulturált szociális életre rávenni elfajzott kicsinyeiket), hatalmas, acél spirálrugókra szerelt lovaglóalkalmatoságok, az idősebb bitangok kedvéért labdarúgópálya - ez utóbbi nagyon hasznos, legalábbis a kisebbek életre nevelése szempontjából. Jó, ha az ember gyermeke úgy nő fel, hogy tudja: bármikor becsaphat a ménkű, a legbékésebb játszadozás közben is, egy erősen ellőtt, halántékon csattanó focilabda formájában.



Az igazán csodálatos, amiért lakótársi közösségünk olyannyira szeret ide járni, az a hinták kialakítása. Ezek ugyanis vérprofi biztonsági hinták, pehelypaplan-puhaságú rekortánnal biztosítva. Egy hommelette-szerű, kilenc-tízhónapos gyermek szórakotatására tökéletesen alkalmasak, és kegyetlenül meg lehet őket hajtani anélkül, hogy folyvást attól rettegnénk, mikor zuhan ki belőlük elsőszülöttünk.



Súlyos pontlevonások járnak viszont az ivó- és dzsuvázókút hiányáért. Bármily megdöbbentő, kút egyáltalán nincs a játszótéren - mint egy nálam szakavatottabb apukától megtudtam, volt ilyen, csak a felújításkor valahogy elfelejtődött. Valószínűleg az egyik építő épp a családi házát csinosítgatta, úgyhogy az új kút azóta az ő kiskertjét díszíti, a csonkot meg gondosan rejti a bokamély aprókavics.

Felnőtt infrastruktúra: kényelmes deszkapadok, a minden parkban megtalálható kommersz fajtából. Mivel egy éjszakára lezárt, napközben meg rendkívüli népsűrűséggel megáldott játszótérről van szó, ezért a rongálások száma is minimális. Szemetesből is megfelelő mennyiség van, a klasszikus drótkosaras dívik. A játszótérnek két, abszolót gyermekbiztos kapuja van, és mivel a kutyafuttató csak pár lépés, ezért ebürülék (de jó kis szó!) sem díszíti a területet.

Összefoglalva: alapvetően kitűnő elhelyezkedés, megfelelő bútorzat és berendezés. A játszótér legnagyobb előnye mégis a közönsége: kulturált, középosztálybeli apukák és anyukák, akik meglepően intelligensen kezelik a gyermekeik között felszikrázó konfliktusokat. A kezdő apukának óriási szerencséje, hogy számos magasan kvalifikált ismerős sorstárs lébecol itt, a festőművésztől a szóvivőig, így aztán a játszótéri beszélgetések messze túlmutatnak a "jön már a foga?", "tud már állni?" és "pöttyös-e a feneke?" témakörén. Mindezek alapján, némi elfogultsággal az értékelés: 8/10. (Bár a kúthiány legalább ötpontos levonást eredményezne.)

2008. szeptember 16., kedd

Maclaren Spitfire

Ugyan, dehogy akart a kezdő apuka e heti rendes kütyükörképén megint babakocsiról írni! Van más egyéb izgalmas dolog a tarsolyban, de a múlkori, Quinny-Vibskov együttműködésről szóló poszt kommentjeiben többször is felmerült az igény a "finom, minimalista", illetve a PPS-41-hez hasonlító "szürke, stabil, egyszerű és funkcionális" babakocsikra. Nos, a kezdő apuka nem azért képezte magát hónapok hosszú során át közepes szintű gyerekgadget-műértővé, nem azért lett belőle bababigyó-connoisseur, hogy ne legyen a kacatládában valami témába vágó. Hát akkor legyen megint babakocsi, ráadásul a Vibskov-Quinnyhez hasonló világújdonság, a hadkötelezett apukák és paramilitáris anyukák eljövendő kultusztárgya: a Maclaren Spitfire.

Akik valamennyire ismerik a második világháború haditechnika-történetét, rögvest tudhatják, miről van szó, bár nehezen hihetnek a szemüknek. A Spitfire - egészen pontosan a Supermarine Spitfire - a korszak méltán legendás együléses vadászgépe volt, az angliai csata ikonikus harceszköze, amelynek óriási szerepe volt abban, hogy Nagy-Britannia a német támadás intenzitásához mérten aránylag kevéssé sínylette meg a háborút. Jóformán az egyetlen vadászgép volt a szövetséges légierőben, amely sikerrel vehette fel a versenyt a Luftwaffe rettegett Messerschmitt Bf109-eseivel és Focke-Wulf 190-eseivel: kitűnően manőverezhető, hihetetlenül gyors és nagy emelkedőképességű gép volt, a pilóták imádták, nem véletlenül maradt hadrendben egészen az ötvenes évekig. Népszerűségét csak növelte, és ikonikus jellegéhez is hozzájárult az összetéveszthetetlen sziluett: jellegzetes elliptikus szárnyairól, furcsa, gitárpengető-szerű vezérsíkjáról és persze a Királyi Légierő hatalmas, kör alakú "ökörszem-motívumáról" (erről majd még szó lesz) már messziről fel lehetett ismerni. El lehet képzelni a londoniak büszkeségét és hazájukba vettet bizalmát, amikor a duxfordi bázisról felszálló Spitfire-ök tiszteletet parancsoló rajokban röpültek át a főváros felett, hogy felvegyék a harcot a Messerschmittekkel. Nos, eme legendás géptípus 1938-as hadrendbe állításának hetvenedik évfordulója előtt tiszteleg a Maclaren új, limitált szériás babakocsija. Na de mégis! Babakocsi és vadászgép-dizájn: mi a fenéről beszélünk? Hogy jön össze egy tündibündi kiskrampó tologatására szolgáló jármű egy brutális gyilkológéppel (már azon kívül, hogy mindkettő együléses)? E drámai perverzió magyarázatához meg kell értenünk azt is, hogy mit jelent a britek számára a Maclaren.

Mi, szegény magyarok, nyomorúságos modern kori hadtörténetünkkel el sem tudjuk képzelni, micsoda bensőséges viszony fűzi a briteket a Spitfire-höz. És mi magyarok, nyomorúságos gyerekkultúránkkal el sem tudjuk képzelni, hogy mit jelent egy angol számára, ha Maclarenben tolhatja csemetéjét. Nagy-Britanniában a Maclaren maga a babakocsi, a Spitfire-höz hasonlóan a brit szellemi és technológiai fölény kissé megkopott, de máig élő bizonyítéka.

Bár a Maclaren Magyarországon is jól ismert márka, a kezdő apuka csak hosszas kutatás után jött rá, hogy micsoda sztori van a brand mögött: érthetetlen például, hogy a magyar nyelvű honlap miért nem ecseteli plasztikusan a Maclaren születését. Pedig az alapvető B01-es modell technikatörténeti jelentősége talán csak az öreg Henry Ford T-modelljéhez mérhető. Adva van egy idősödő mérnök-feltaláló (erre is visszatérünk majd), bizonyos Owen Finlay Maclaren, aki nem mellékesen a VI. századig vezeti vissza családfáját mint a skót MacLaren klán leszármazottja. Az öreg Maclaren leánya elköveti azt a hibát, hogy férjhez megy a PanAm egy alkalmazottjához, akire az a csúf feladat hárul, hogy a légitársaság moszkvai kirendeltségén dolgozzon. A háromgyerekes család kényszerűen ingázik London és Moszkva között, a nagypapa pedig egyre erősödő szomorúsággal nézi, ahogy leánya minden egyes fel- és leszállásnál vért izzadva küzd a hatvanas években elterjedt nagykerekes, mózeskosaras babakocsival. Maclarennek nem kell több, mozgósítja minden technológiai tapasztalatát és alumíniumcsövekből, vászonból összeeszkábál egy alig három kilós, összecsukható szerkezetet, amit könnyen be lehet toszni a repülőgép ülései közé. Íme, Semmelweis Ignác után az Anyák Második Megmentője.

Az 1964-ben megszületett B01-es modell azóta minden összecsukható esernyő-babakocsi prototípusává vált. Akármilyen kerül a kezünk ügyébe kínai gagyitól norvég csúcsmodellig, mind az öreg Maclaren alapdarabját variálja. A nagymúltú skót is rájött, hogy kincset talált: a northamptonshire-i Long Buckbyben lévő családi udvarház a kis tervező-manufaktúrából a hetvenes évekre egy évi hatszázezer babakocsit gyártó üzem lett. És nem mellékesen a Rover, az MG, a Jaguar és hasonlók mellett megjelent az "original English stroller", az "eredeti angol babakocsi", magával hozva mindazon asszociációkat, amik egy "eredeti angol márkáról" eszünkbe jutnak: az elsőrangú minőség, a kézműves-manufakturális módszerek, az odafigyelés, a tradíció, a "megcsináltság" és a többi. Mondjuk - ahogy az autómárkákról - az is felötölhet, hogy a Maclaren jó sokáig ült a babérjain, a jelenlegi kínálat (legyenek bármilyen meggyőzőek és fantáziadúsak a típusnevek: Techno XT, Techno XLR, Triumph, Quest) nem mutat sem túl sok eltérést az eredeti modelltől, sem pedig túl nagy változatosságot. Ugyanaz a duplakerekes megoldás, ugyanaz a fogantyúkiképzés, ugyanaz a keresztmerevítés, ugyanaz az ülőkeforma, csak a hátsó merevítő rögzítése került feljebb, egészen a fogantyú alá.

Mindettől függetlenül Owen Finlay Maclaren érdemei elvitathatatlanok: jogos a brit büszkeség. A Maclaren "a mi autónk", na nem olyan lesajnáló, "nekünk-csak-ez-jutott" értelemben, mint a magyaroknak a Suzuki, hanem úgy, ahogy a németeknek a Volkswagen bogár, az olaszoknak meg a Fiat Cinquecento: egyszerre tömegcikk, technikai bravúr, dizájnkirályság és nemzeti identitásteremtő.

De hogy jön ide a Spitfire? Na, ez a legszebb az egészben. Jól kitalált hatásvadászattal elhallgattam ugyanis a legfontosabbat: Owen Finlay Maclaren, az idősödő mérnök-feltaláló boldogult ifjúkorában, mielőtt professzionális babakocsi-gyárossá képezte volna magát, repülőgépeket tervezett. És bár a Spitfire a zseniális R.J. Mitchell tervei alapján készült, a vadászgép futóművét és néhány egyéb elemét nem más alakította ki, mint... igen, kitaláltátok: Maclaren mester. Minden a Spitfire-ről szóló cikk és leírás kiemeli a futómű elsőrangú kiképzését, ami nagyon megkönnyítette a gép földi manőverezését, és behúzott állapotban lehetővé tette a nagy sebességet, úgyhogy Maclarennek később nem esett nehezére magától lopnia a babakocsi megalkotásakor. Hát igen, ki gondolná, hogy egy második világháborús vadászgép és egy összecsukható babakocsi kerékkiképzése egy tőről és egy kútfőből fakad?

Nos, íme a magyarázata a Maclaren legújabb típusának. Így válik érhetővé az ízléses terepszínű üléshuzat, a military-zöld esővédő bevonat és persze a jellegzetes RAF-ökörszemmotívum. Így Napnál világosabb az összefüggés és érthető az első pillantásra tébolyultnak tűnő ötlet: babakocsival tisztelegni egy vadászgép hadrendbe állítása előtt. Mondjuk én személy szerint soha nem pakolnám az ifjú hommelette-et terepszínű, RAF-logós babakocsiba, de talán a PPS-41-rajongó kommentelők, meg a "letisztult formákat" követelők igen. Nekik született e poszt, bababigyó-gyerekgadget rovatunk e heti leleménye. Az érintetteket sajnálattal értesítem, hogy csúfosan lemaradtak az október-november tájékán piacra kerülő kocsi kipróbálásáról: a Maclaren ugyanis, fantasztikus marketingtrükkel augusztus folyamán mutatta be a Spitfire-t - hol másutt, mint a RAF egykori bázisán, a duxfordi Repülési Múzeumban, ahol bárki elvihette egy próbakörre.

2008. szeptember 15., hétfő

Zen-babaista példabeszédek 03.

Aki gyakran forgat csan példabeszédeket, az tudhatja, hogy a következő darab egy valódi anekdota átírása. Egyébként, mint köztudott, ugyanezt az igazságot a nagy Arany János is kifejtette, valószínűleg a kínai buddhizmutól teljesen függetlenül, a Híd-avatás című remekművében: "Ah, kínos élet: reggel, estve / Öltözni és vetkezni kell!"

Ben-ce mesternek panaszkodott egy szerzetes:
- Mindennap öltöztetni, vetkeztetni és etetni kell. Hogy szabaduljunk meg ettől a sok nyűgtől?
- Egyszerűen csak öltöztetünk, vetkeztetünk és etetünk - közölte Ben-ce.
- Nem értem.
- Ha nem érted, akkor bizony mindennap öltöztetned, vetkeztetned és etetned kell.

További Zen-babaista példabeszédek emitt.