2008. november 15., szombat

Hagyomány és lelemény


Na igen, az egész lakótársi blog kezd egy elfuserált, középszerű gasztroblogra emlékeztetni - a receptek áradó monotóniáját csak néha-néha töri meg egy-egy bejegyzés valami gyerekről meg a szüleiről. Szentül ígérem, hogy egy időre leállok az ételekről (pedig gyűlnek a fotók, veszett tempóban), de ezt az egyet még megosztom. Több okom is van rá: először is ez a kaja, lakótársi fantázianevén a konfitált évfordulós libacomb gránátalma-mártással és polentacsipsszel simán bekerült az életem során készített tíz legjobb étel közé. Hogy honnan ez a parvenü csárdaétlapra emlékezetető név, mitől évfordulós a libacomb és miért is osztom meg - erről bővebben belül.

Szóval ez a recept azért került most ide, mert egy különös és sajátos gyereknevelési alapelvre hívja fel a figyelmet. A kezdő apuka ugyanis arra döbbent rá az elmúlt, jórészt gyerekpisztergálással töltött hónapok során, hogy az ifjú hommelette puszta léte - több más melett - egy lényeges dolgot állított előtérbe: a családi hagyományok fontosságát. A kezdő apuka, aki tizen-huszonévesen a pokolba kívánta a gyagyának és maradinak tartott tradíciók minden formáját, egyre inkább ráébred e hagyományok életet-életmódot szervező erejére. A korábban megrögzött és szélsőséges libertariánus lassan, de feltartóztathatatlanul sodródott a konzervativizmus, még inkább a tradicionalizmus felé. Gyermekének születése és fejlődésének első pár hónapja pedig végképp meggyőzte a hagyományok erejéről. Nagyon röviden és szélsőségesen leegyszerűsítő módon: ahogy egy emberi lény a szemem láttára biológiailag (a fenomenológusok szép kifejezésével élve) "beleszövődik" az őt körülvevő világba, úgy szövik át a tradíciók gondolkodását, mentális struktúráit, életmódját. Számtalan formája lehet ezeknek a "hagyományoknak", a lényeg, a közös ismertetőjegy, hogy mindegyik kialakult, bevált, működő ismétlődés, ami megnyugtató, biztos alapot teremt a mindennapi létezéshez. Az esti lefekvés rítusától az étkezések ritmusáig, a gyereknek énekelt daloktól az együtt-játszások koreográfiájáig minden közösen kialakított tradíció. Ez ellen lehet küzdeni, mint azt a kezdő apuka tette, amikor még nem volt kezdő apuka, hanem mélyen individualista tinédzser, de tökéletesen felesleges. A tradíciók ereje mindent legyűr (és a hagyományok elsöprő, életet szervező ereje éppen akkor mutatkozik meg, amikor hiányoznak), a legokosabb, amit tehetünk, hogy élére állunk a hagyományoknak, a hagyományok kialakításának, megtartásának és alkalmankénti kiigazításának.

Na, ez a sok okoskodás csak azért kellett, hogy a kezdő apuka felvezesse e remekbe szabott libacomb elkészítésének indokait. Ugyanis a sors különös szeszélye folytán lakótársi kettősünk (pontosabban hármasunk) újlaki beköltözésének évfordulója szinte napra pontosan egybeesik a magyar gasztronómia egyik legbecsesebb pillanatával: a Márton-nappal. Nosza, gondolta magában a kezdő apuka, kössük össze a kettőt, teremtsünk egy szép hagyományt - némi kultúrtörténeti ügyeskedéssel egész masszív komplexum állhat elő.

Márton-napon libát enni beköltözésünk emlékére: e nagyszerű mozzanatban ezernyi hagyomány találkozik és nyeri el új értelmét az ifjú hommelette majdani épülésére. Egyrészt a Márton-nap a honi agrártradíciók legszebb vonulatába illeszkedik (nem mintha a kezdő apukának néhány gimnáziumi címerező táboron, meg alkoholizásába fulladó szüreten kívül olyan sok köze lenne a mezőgazdasághoz, és a kezdő anyuka sem tudna hipp-hopp megfejni egy tehenet). Szóval Márton-nap a nyári-őszi munkák befejezésének határnapja, ekkor terelték be a nyájakat télire, és mindenekelőtt, ismétlem: mindenekelőtt ekkor kóstolták az újbort. És valami sajátos véletlen folytán az idei liba is november elején jut el arra a pontra, hogy méltó legyen az asztalra kerülni - de hát erről Magyar Elek sokkal ékesszólóbban nyilatkozik. És persze ott van a kitűnő Szent Márton, aki az ólba menekült az őt fölöttébb kedvelő tours-i nép elől, de a gágogó libák elárulták hollétét, így nem úszhatta meg a püspökké választást. Ha pedig lakásról és otthonról van szó, akkor nehezen feledkezhetünk meg a világtörténelem legjobb házőrzőiről, a capitoliumi ludakról, akik-amik hangos zajjal jelezték a gallok éjszakai támadását, amint azt a nagyszerű Liviustól tudjuk. A ludakat egyébként Juno tiszteletére tartották, aki, mint köztudomású, a szülés és a házasság istennője volt, innen pedig már egyértelmű, hogy lakótársi közösségünk egy frissen született hommelette-tel és házasság-jellegű kötelékbe gabalyodva miért is teremt hagyományt a libaevéssel.

Mindezen nemes gondolatokkal eltöltekezve apuka beszerzett három szimpatikusnak tűnő libacombot, és ezzel párhuzamosan nagyszerű gondolat fogant meg elméjében. Életében először konfitálni fog.

A konfitálás mint konyhatechnológiai eljárás egyáltalán nem újdonság és nem is olyan nagyon különleges dolog. Jó magyarosan abálásnak nevezik, és lényege annyi, hogy meglehetősen alacsony hőmérsékleten, 70-80 fok között főzzük a kiszemelt húsneműt. Az abálás sokáig lenézett szakága volt a gasztronómiának, amolyan közönséges szalonnatartósító eljárásként funkcionált csupán, amíg pár évvel ezelőtt, külföldi közvetítéssel, mindenekelőtt a nagyszerű Molnár B. Tamás-Bittera Dóra párosnak köszönhetően, immár konfitálás néven ismét beszivárgott a hazai konyhakultúrába. A kezdő apuka már jó ideje kacérkodott a gondolattal, hogy egyszer konfitálni fog (egy kollégám mindezt úgy kommentálta: "Konfitálni? Én meg sem vagyok keresztelve."), és most elérkezettnek látta az időt.

Adott tehát a háromlábú liba három combja, amit előző este gondosan szárazpácba helyezünk: zúzott fokhagymával kenegetjük, szép, nagyszemű tengeri sóval, frissen durvára tört borssal kényeztetjük a formás combokat és némi zsályás-rozmaringos vagdalékba forgatjuk. Majd irány a frigó.



Másnap kora reggel (!) előbányásszuk a combokat a hűtő mélyéről (a gondosabbak letörölgethetik őket, én nem láttam sok értelmét), és megkeressük a pár hete lesütött omlós libatepertő kiolvadt zsírját, ami szintén a fridzsiderben hányódik valahol.



A zsírt felolvasztjuk, de nem forrósítjuk fel, hanem langyosan rázúdítjuk a combokra, amiket előzőleg ízlésesen elrendeztünk egy tűzálló edényben.



A lényeg, hogy annyi zsír legyen, amennyi épp ellepi libánkat. Aztán az egészet lefedve bevágjuk a sütőbe, ami a lehető legkisebb lángon dolgozik. Újlaki rezidenciánkon a legkisebb láng is túl nagy, ezért én egy fogókesztyűvel résnyire ki is támasztottam a sütő ajtaját. ezután csinálhatunk bármit, akár neki is láthatunk a köretnek, a lényeg, hogy szép komótosan tegyük. Időnk, az rengeteg van, libánknak legalább három, de inkább négy órára van szüksége ahhoz, hogy elkészüljön.



Úgyhogy a kezdő apuka sújt egyet jobbra, sújt egyet balra, kiolvassa az Élet és Irodalmat meg a Magyar Demokratát, felbassza az agyát az egekbe, az ifjú hommelette-tel apró fecnikre tépeti mindkettőt, majd nekilát a köretnek, ami - mint említettem - polentacsipsz leend.

Itt is jön az elmaradhatatlan apróbetűs: a polentát - tehát a kukoricalisztből főzött kásaszerűséget - kizárólag azért nevezzük polentának, mert mint azt többször leírtam, rémisztően sznobok vagyunk. Egybként nyilvánvalóan puliszkáról van szó, de ha már konfitálunk és nem abálunk, akkor logikus, hogy polentát eszünk hozzá, és nem nacionalista-revizionista hangzású puliszkát. Egyébként van némi különbség: a kezdő apuka erdélyi tapasztalatai szerint a puliszka valamivel sűrűbb, tömörebb, cérnával szeletelhető tömb - ezzel szemben a polenta, tehát az itáliai tradíciót követő kukoricakása valamivel lazább, hígabb, folyósabb étel. Az erdélyi irány a brutalitásnak kedvez: egy csodás, zsírral és szalonnapörccel vastagon megöntözött juhtúrós puliszka utóhatása leginkább egy érzéstelenítés nélküli császármetszésre emlékeztet. Ezzel szemben a "könnyedebb", olaszos polenta inkább csak olyan hatást kelt, mintha lenyeltünk volna egy macskakövet.

Egy bögre, tehát olyan 250 gramm kukoricaliszt, egy szép szál rozmaring, és másfél liter víz. Így indulunk neki a polentának.



A forrásban lévő vízbe finoman beleszórjuk a lisztet. A kevésbé magabiztosaknak a szűrőn átszitálást javaslom, mert kegyetlenül csomósodik.



Én nem szoktam sokat szarozni, belezúdítom az egészet, mert valami különös perverzióból kifolyólag imádom a kis csomócskákat fakanállal szétnyomkodni az edény falán. Az edény külön kérdés: a tizenöt kilós, ultravastag falú csehszlovák öntöttvas csoda, lakótársi konyhánk legféltettebb kincse ideális a célra.



A kiskorú gyermekeket szigorúan távolítsuk el a művelet közeléből. A polenta a főzés kezdeti stádiumában ugyanis kegyetlenül pöfög. A vulkanikus tevékenység a későbbiekben csillapodik, úgyhogy nyugodtan kavargathatjuk, de a legjobb nyugton hagyni egy háromnegyed órácskára, amíg be nem sűrűsödik. Ekkor jöhet a letépkedett rozmaringlevél, és a só, ha még nem tettünk volna bele.



Neház megmondani, hogy milyen a jó polenta, különösen, ha valaki puliszkán edződött, de valahol a krumplipürékörnyékén kell keresni a megfelelő állagot. Ha megfőtt, szép vékonyan tepsire kenjük...



...és néhány percre maximális lángon a sütőbe hajítjuk, hogy finom, ropogós réteg képződjön rajta.



A fenti műveletnek persze van egy előfeltétele: hogy eddigre felszabaduljon a sütő, azaz elkészüljön az órákkal ezelőtt behelyezett liba. Ezt csak közismert és népszerű hústű-próbával tudjuk ellenőrizni. Ez a mozzanat az egyik legkényesebb, egyben legfelemelőbb konyhai feladat: nehéz leírni azt a nagyszerű érzést, amikor a féltve őrzött, egyébként spékelésre használt tű beleszalad a vajpuha, omlós húsba, jelezve, hogy libánk tálalásra kész.



Az a tény, hogy a combok kissé sápadtkák, ne riasszon vissza senkit. A zsírból kivéve gyönyörű színt kapnak majd a levegőn, de akinek ez kevés, némi zsírt egy serpenyőbe löttyintve utánsütheti őket. Persze csak nagyon rövid ideig, nehogy kiszáradjanak a zamatos kis édesek.

Tehát a liba kikerült a sütőből, a polenta bekerült. Ebben a pillanatban drámaian felgyorsulnak az események. A mártást már villámgyorsan kell elkészítenünk. Szerencsére nem túl bonyolult a dolog. A világ két legcsodálatosabb alapelemére van szükségünk: némi száraz fehérborra és egy szép, mosolygós gránátalmára.



A gránátalmát előírásszerűen meghámozzuk:



Az egyik feléből kiszedjük a csodásan illatozó magvacskákat, a másik felét pedig kifacsarjuk.



Két deci bort felforralunk...



...majd hozzáöntjük a kifacsart fél gránátalmát és céltudatosan kb. felére sűrítjük. Amikor ez megtörtént, utánadobjuk a maradék gránátalmát, felforrósítjuk és kész is.



Íme a végeredmény: a szárazra sütött polentát darabokra tördeljük, melléhelyezzük a libacombot és nyakonöntjük a mártással. A hatás frenetikus. A konfitált liba fantasztikus meglepetéseket rejteget: elképesztően lédús, megdöbbentően puha és ízletes. Az ízhatás nem összevethető a libasülttel - egész egyszerűen más dimenziókban mozog. A dolog titka, hogy a 70-80 fokon történő "főzés" során a belseje folyamatosan ugyanolyan hőmérsékletű, mint a külseje (azaz a maghőmérséklet azonos a felszíni hőmérséklettel), ettől teljesen egyenletesen készül el a hús, minden apró részét átjárják a fantasztikus aromák, nem szárad ki, sőt.

A fanyar, boros-gránátalmás mártás nagyszerű kiegészítő, a polentacsipsz pedig vidáman ropog a fogak alatt, nemesen ellenpontozva a szánkban szétolvadó libacomb behízelgő finomságát. A végeredmény: anyuka sokkot kapott, apuka majdnem elvesztette eszméletét, az ifjú hommelette pedig földöntúli vigyorral falatozott élete első "felnőttételéből". A kezdő apuka első kalandja a konfitálással elsöprő sikert hozott.



Nem marad más hátra, mint a főzőzene. A konfitálás hosszú óráihoz valami lassan áradó, forráspont alatt kavargó, hűvös és nyugodt muzsika illik. Hát jöjjön a csodálatos Patricia Barber egy gyönyörű balladája, egy leheletfinom blues, amíg a sütő ablakán keresztül megbűvölve bámuljuk a kerekedő mindenséget.



Update: tegnap éjjel olyan álmos voltam, hogy két fontos megjegyzésről elfeledkeztem. Az egyik, hogy a konfitálás eredetileg és alapvetően tartósítási eljárás, tehát a libát nem szükséges azonnal felfalni. A fent említett harmadik comb például kicsontozva, zsírral leöntve a fridzsiderbe került, ahol hetekig eláll, majdani ínségesebb napokra. A kezdő apuka már előre feni a fogát ama nagyszerű pillanatra, amikor némi friss baguette-tel megtámogatva a kenőkéssel behatol a dermedt libazsírba, és a kenyérre még némi porhanyós combhús is kerül. A másik: kerül, amibe kerül, a következő alkalommal biztos, hogy a konfitálás végefelé mellérakok egy szimpatikus, hízott libamájat is, mert egy-egy szeletke nagyon hiányzott a comb mellől (a maradékot pedig szintén el lehet tenni). A konfitáláshoz szükséges libazsírt pedig feltétlenül bőrös hájból érdemes kinyerni. Mindezek fényében így néz ki a tökéletes Márton-napi ételsor: 1) reggel ötkor kelés, töpörtyűkészítés. Reggelire pompás, habkönnyű friss libatepertő, természetesen harsanó lilahagymával, friss baguette-tel. 2) Ebédre jöhet a konfitált libacomb az omlós libamájjal. 3) Vacsorára pedig fincsa libazsíros kenyér, mindazon falatokkal, amiket a zsír alján találunk. A ráérősek a csontokból, porcokból, maradékokból, némi zöldséggel még egy könnyű levest is főzhetnek, amibe kerülhet némi libamájgombóc, lúdgégetészta és hasonló nyalánkságok. Mivel a konfitálás felettébb időigényes művelet (a fent leírt menü elkészítésére pedig az egész napunk rámegy), ezért aztán bocsánatos bűn a Márton-naphoz legközelebb eső hétvégén végrehajtani az akciót.

2008. november 13., csütörtök

Rémálom a mi utcánkban

Nahh, a kezdő apuka most túl álmos ahhoz, hogy megossza lakótársi közösségünk elképesztőre sikerült Márton-napi libaebédjének receptjét, ezért inkább minden szülőblog legszörnyűbb műfajával, a "tündibündi babafotó"-rovattal jelentkezik. Belül drága lakótársam pszichedelikus fotósorozata egy vallásos-kannibálos tematikájú étkezési gyermekhorror szereplőválogatásának próbafelvételeiről.









2008. november 12., szerda

Apuka verset mond, No.3

Na, ez a versike etetéshez, pelenkázáshoz, egyáltalán, bármilyen művelethez ideális, amely során a kezdő apuka sokat matat az ifjú hommelette körül. Amíg a gyermek elbűvölve nézi a kezemet, remekül lehet sutyorogni a fülébe. Kulcsfontosságú a refrénszerű "enyém a zsák"-rész, amelynek szavalása során kitűnően lehet böködni a mellkasát mutatóujjal ("tijéééd a pelyva"), ami általában hangos rötyögéseket csal elő belőle. Erről egyszer majd ideposztolok egy mozgóképet is, mert egyszerűen beszarás.

Ágh István
Sumákolók

Fehér tenyerű szőrös kéz,
öt sumák egy zsákot néz.

Barna medvebőr subák,
zsákon guggol öt sumák.

Öt sumák-ujj, öt köröm,
ötvenszeres káröröm.
Enyém a zsák, tied a pelyva,
tied a pelyva, enyém a zsák,
enyém a zsák, tied a pelyva,
tied a pelyva, enyém a zsák.
enyém a zsák,
enyém a zsák…
mondaná, de elhallgatja
az az öt sumák.

2008. november 10., hétfő

Dühöngés

Írtam itten, nem kis lelkesedéssel a Nemzetközi Babahordozó Hétről, no meg arról, hogy mekkora királyság egy hordozókendős flashmob. Nohát, azóta a rendezvénysorozat honlapjára felkerült a program is. Hát, csak gratulálni tudok a szervezést bonyolító Mamami figyelmes munkatársainak, hogy a csődületet sikerült hétköznap délelőtt 10 órára összehívni. Ha az volt a cél, hogy a dolgozó apákat megfosszuk e jószándékú kezdeményezésben való részvétel örömétől, akkor elismerem: e célt maradéktalanul sikerült elérni. Csak így tovább, kedves "alternatív anyukák".

Csőben sült boldogult ifjúkor


Egy szoptató anyukát ellátni nem egyszerű feladat. A kezdő apuka élete kimerül abban, hogy csírájukban igyekszik elfojtani a folyamatosan kitörni készülő éhséglázadásokat, miközben a piaci helyzet (piac alatt most azt a helyet értve, ahol pofátlan hentesek méregdrága, gusztustalan és ehetetlen zsírszart árulnak) egyáltalán nem kedvez a minőségi étkeztetésnek. Szerencsére van kiút: a mennyiségi étkeztetés, ennek azonban az időhiány állja útját. Még szerencse, hogy a távoli Franciaországban bizonyos hegyi népek, nevezetesen a savoyard-ok kidolgoztak egy tökéletes receptet, ami magas szinten szintetizálja a szoptatóskoszt legfontosabb jellemzőit. Brutális, tele van kalóriával, tele van tejtermékkel, egyszerű elkészíteni, aránylag olcsó, ínycsiklandó és látványos. Tartiflette, ez a neve.

Van a tartiflette-nek még egy fontos szubjektív tulajdonsága, ami nagyon fontos lélektani hatást hordoz magában: a sztrapacskához hasonlóan boldogult ifjúkorára emlékezteti a kezdő apukát. Minden kezdő apukát - legyen bármilyen lelkes és elkötelezett - egyszer-egyszer magával ragad a nosztalgia, a naiv és értelmetlen vágyakozás a felhőtlen és felelőtlen ifjúkor után, amikor nem a nyolcvandarabos eco-pack pelenkacsomag volt legfontosabb attribútuma, hanem a jégcsákány és a hágóvas, a lesiklást pedig nem egy kétméteres játszótéri csúszdán gyakorolta, hanem mondjuk a Vallée Blanche-ban. Ilyen esetekben egy jól időzített tartiflette remekül átlendít a holtponton, hogy aztán apuka újult erővel vesse bele magát a gyermekpisztergálás nemes szenvedélyébe.

A tartiflette ugyanis a kezdő apuka elméjében végérvényesen összefonódik a Mont Blanc-masszívum csodás, vöröslő gránittornyaival, a szikrázó napsütésben ragyogó csúccsal, a Grands Montets elképesztő sípályáival, a Mont Blanc-Mont Maudit-Aiguille du Midi-traverzzel, a szűzhavazásokkal, a Goutier-bivakkal és az eszméletlen lesiklásokkal az Argentière-gleccseren, egyszóval mindezzel:



E vidék, jelesül Felső-Szavoja a tartiflette szülőhazája. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy - bár nagyon úgy tűnik - a tartiflette egyáltalán nem tradicionális étel. Állítólag a nyolcvanas években találta ki az emberiség egy ismeretlen jótevője, kizárólag abból a nemes marketingcélból, hogy kicsit megdobja a legnevesebb helyi sajt, a Reblochon eladásait. A Reblochon ugyanis, ez a jellegzetes, rusztikus hegyi sajt (minden hűtőszekrény réme) aránylag kevéssé volt ismert, legalábbis eléggé elmaradt az alpesi versenytársak, a Gruyère, a Raclette és társaik mögött. A Reblochon-gyártó kis manufaktúrák összefogtak hát, megalkottak egy "tradicionális" ételt, ami telitalálatnak bizonyult. A tartiflette ugyanis állati finom, de Reblochon nélkül - ezt saját tapasztalatból mondom, ugyanis megpróbáltam elkészíteni más sajtokkal - lehetetlen megcsinálni.

Manapság Magyarországon a francia konyha kifejezés majdhogynem szinonimája a rafinált és szofisztikált, állati bonyolult, házi körülmények között lényegében elkészíthetetlen recepteknek és a nonszensz alapanyagoknak. Pedig - bármily meglepő - ennek jóformán az ellenkezője igaz. Persze van a francia gasztronómiának egy ilyen Michelin-csillagos, haute couture-vonulata, de a domináns prêt-à-porter konyhára ez egyáltalán nem jellemző. Sőt, a legfranciább kaják, mint mondjuk a tête de veau, a bœuf bourguignon vagy a coq au vin, technológiai szempontból kifejezetten buták: legnagyobb részük elkészítése kimerül abban, hogy mérhetetlen mennyiségű vörösborban irdatlan mennyiségű húst főznek végtelenül sokáig, miközben a főzéshez elhasznált borral azonos mennyiséget isznak meg, és nagyon ügyelnek arra, hogy a végeredmény olyan állagú legyen, hogy tökrészegen is könnyen lehessen tálalni. (Mondjuk a kezdő apuka számára rém szimpatikus ez a gasztronómiai felfogás, intenzíven gyakorolja is.)


A tartiflette is egy ezek közül a primkó, ám állati finom kaják közül. Ha nagyon egyszerűen akarunk fogalmazni, akkor egyfajta csőben sült rakott krumpliról van szó, de azzal a Lajtától keletre elterjedt, rémes, kolbászos-tojásos drámával való összevetés kifejezetten sértő tartiflette-ünkre nézve.

5-6 szem (kb egy kilónyi) krumpli, két vöröshagyma, egy pohár (tehát olyan 200-250 gramm) crème fraiche-t helyettesítő tejszínes tejföl, ugyanennyi felkockázott császárhús, egy kevés bors és némi vaj. Ez eddig egyszerű. A nehézség most jön: a Reblochon.

A Reblochon, mint említettem, jellegzetes felső-szavojai sajt, amit szigorúan három tehénfajta nyers tejéből készítenek, jellemzően az úgynevezett "második fejésből" (erre utal a neve is). Ennek állítólag sajátos adóelkerülési okai voltak, ugyanis a középkori francia birtokosok súlyos adókat vetettek ki a tejhozamra, ezért a hegyi parasztok a teheneket csak félig fejték meg, majd az adószedő távozása után újra megfejték azokat. Ez a "visszamaradt tej" sokkal zsírosabb volt, szinte pillanatok alatt megalvadt, úgyhogy szinte magától sajt lett belőle (persze azért oltani ezt is kellett). A - hallani is szörnyű! - pasztörizálatlan tejből készült sajtot jellegzetes formájú, kb. félkilós darabokban érlelik egy-másfél hónapig, miközben (és ez a kulcs!) többször is lemossák a kérgét, ezért csak nagyon enyhe penészbevonatot kap, szemben mondjuk a camambert-rel. A Reblochon ettől lesz ideális csőben sütésre, a penészes kérgű sajtok ugyanis csúnyán megkeserednek a sütőben.

Szóval Reblochon, amit ezúttal egy kedves, Párizsból éppen érkező barát biztosított, de például a Fény utcai piacon is kapható.



Első lépésként a burgonyákat feltesszük főni. Erről nem készült fotó, kinek-kinek a fantáziájara van bízva, hogy maga elé képzeljen egy krumplifőzést.

A hagymákat félbevágva felkarikázzuk és némi vajon lelkes pirításba kezdünk.



Amikor üvegesre fonnyadt, magabiztos mozdulattal utánavetjük a császárhúst...



...és összepirítjuk a kettőt. Eddig drámaian egyszerű, de az illatok máris magukért beszélnek.



Közben, ha szerencsénk van, krumplink is félkeményre főtt. Megvárhatjuk, amiíg kihűlnek, vagy azbesztkesztyűben nekiállhatunk a szeletelésnek. Mindeközben kerítünk egy célnak megfelelő cseréptálat (egyszer készítettem tartiflette-et jénaiban is, de az nem volt az igazi, persze korántsem biztos, hogy a jénai tehetett róla), kikenjük a maradék vajjal, majd elkezdjük rakni. A felszeletelt krumpli egy részével kibéleljük...



...majd rá egy adagot a csodásan illatozó hagymás császárhúsból.



A harmadik réteg a crème fraiche-pótlék, tehát a tejszínes tejföl. A tejföl esetében nincs helye semmiféle reformkonyhás furornak, minél zsírosabb, annál jobb. Házas-(pontosabban lakó-)társi felelősség isvan a világon, mi pedig nem engedhetjük meg, hogy mindenféle jöttment frissfölökkel vagy zsírszegény, diétás tejfölökkel csapja el a hasát a kedves anyuka.

Aztán folytatjuk a rakodást a meghatározott sorrendben, nem elfeledkezve arról, hogy némi borsot törjünk az egyes rétegekre. Íme, edényünk majdnem megtelt. (Itt kell megemlítenem egy rettentően tetszetős variánst: némely receptek egy deci száraz fehérbor rálöttyintését javasolják. Határozottan megfontolandó.)



Már csak a nagyszabású finálé van hátra: természetesen a Reblochon.



Elegáns mozdulattal kettévágjuk...



...imígyen:



És az egyik felét vidám sapkaként ételünk tetejébe csapjuk. A másik fél nagysezrű szolgálatokat tesz másnap, amikor lakótársunk azért könyörög majd, hogy csináljunk megint tartiflette-et. Mert könyörögni, fog, ezt garantálom.



Nincs más hátra, mint jó forró sütőbe lökni ("kétszázhúsz felett", ahogy a nagyszerű Csepregi Éva is énekli) olyan tizenöt-húsz percre, amíg sajtunk megpirul és pikáns kérget alkot az egész tetején. Laza, magabiztos mozdulattal az asztal közepére helyezzük a sistergő edényt, és bezsebeljük az elismerő, tiszteletteljes pillantásokat, amik forró szerelemmel átitatott tekintetté változnak közvetlenül az első falat után.



Főzőzenének pedig meleg szívvel ajánlom az egyáltalán nem vicces Les 3 Fromages (azaz A Három Sajtok) zenekar számát, melynek mi más lenne a címe, mint... Na? Jófejkedő szalonpunkok, teljesen felejthető muzsikával, viszont valószínűleg ők tercelnek a leghamisabban a könnyűzene kacskaringós történetében.